Kende Péter
Tags: leninizmus, Magyar Kommunista Párt, Nagy Imre, orvosper, Rákosi Mátyás, újságírásKende Péter
„A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország”
Kende Péter szociológus, politikai esszéista, közel négy évtizedig élt és alkotott Franciaországban, majd a budapesti 1956-os intézet egyik alapítója. Feltehetően a zsidóüldözés élményeinek hatására lépett be 1945-ben a Magyar Kommunista Pártba. Később erről azt mondta, „rejtelmes”, hogy miért tette.
Már az ötvenes évek elejétől félelemben éltem, mert egyre világosabb lett előttem, hogy az én elképzelésem a világról nincsen szinkronban azzal, amit nekem mint kommunista újságírónak szolgálnom kellett. Attól féltem, hogy lelepleződöm mint belső ellenség. Ennek a félelemnek lett vége 1953-ban, nem Sztálin halálával, hanem az azt követő eseményekkel. Számomra a fordulópontot az a hír jelentette, amikor kiderült, hogy a Sztálin életében letartóztatott zsidó orvosok teljesen ártatlanok. Amikor május huszadika körül erről a rádióból értesültem, mintha valami gong szólalt volna meg bennem, jelezve, hogy itt most minden megváltozott. Addig úgy gondoltam, hogy a dolgok teljesen egy irányban haladnak és ebből a halálvonatból kiugrani nem lehet. És akkor felcsillant a remény, hogy életben lehet maradni úgy is, hogy kételyeink vagy ellenvéleményünk van. Ettől kezdve fokról fokra távolodtam el attól az ideologikus kommunizmustól, amelybe 1945 után, fiatal emberként belesodródtam.
Tudósított a Magyar Közösségi és a Mindszenti-perekről. Volt-e tudomása akkoriban a harmincas évekbeli szovjet perekről? Netán édesapja, Kende Zsigmond révén?
Nem, erről nagyon keveset tudtam. Ezzel szemben 1947-ben és ezt követően, amikor Magyarországon ismert közéleti embereket tartóztattak le politikai okokból, akkor nekem, mivel – „von Haus aus” – egy bizonyos baloldali liberalizmust örököltem, komoly lelkiismereti problémám volt, hogy vajon ezeket az embereket bántalmazzák-e vagy sem. Mint belpolitikai újságíró éles szemmel figyeltem a történéseket. A Magyar Közösségi per rendkívül érdekelt engem, hiszen ott különleges emberek ültek a vádlottak padján, a tárgyaláson pedig bizony kiderült, hogy a vizsgálati stádiumban, a katonapolitikai osztályon mindegyiküket súlyosan bántalmazták. Csodálattal figyeltem Donáth Györgyöt, a per fővádlottját, aki szabadon és bátran beszélt, s az utolsó szó jogán teljesen elvszerűen mondta el, amit a magyar helyzetről gondolt. Mindez rám nagy benyomást tett, és ezt a magatartást l947-ben még össze tudtam egyeztetni kommunista újságírói szerepemmel. Számomra Donáth testesítette meg azt az elvhűséget, amelyet én addig a kommunista vezetőknek tulajdonítottam. Bennem tehát ilyen másképp gondolkodó szempontok és bujkáló kételyek mindig is voltak; ez volt az, ami 1953-ban a felszínre tudott törni.
A kommunista újságírók és más „kádercsoportok” jelentős hányada is zsidó származású volt abban az időben. Erről mit gondol?
Persze, de azért ne túlozzunk. Az ötvenes évek elejétől egymás után tartóztatták le a hazai kommunistákat, akiknek többsége nem volt zsidó, sőt még a Rajk-perben elítéltek között is csak néhány volt az. A háború előtti illegális kommunista pártnak volt egy jelentékeny debreceni csoportja, melynek tagjai nem voltak zsidók, és 1951 után úgyszólván mind börtönbe kerültek.
Volt egy olyan törekvés, hogy zsidótlanítani kell a pártot.
Utólag rekonstruálni lehet, hogy a magyar kommunista vezetést zavarta a zsidó származásúak magas aránya. Ezért próbáltak kinevelni fiatal, „népi származású” kádereket, vezetőket. Ezzel magyarázható számos személyi változás, amelyet még Rákosi hajtott végre az ötvenes évek elején. Amikor 1953-ban a szovjetek megbírálták a magyar pártvezetést, ez a kérdés is szóba került. Nagy Imre kormányában megint növekedett a nem zsidók aránya, s amikor őt leváltották, gondoskodtak arról, hogy utóda a paraszti származású Hegedűs András legyen. Mivel a kommunista pártban mind szervezetileg, mind intellektuálisan jelentős szerepet játszottak a zsidó származású értelmiségiek, ez a Kádár-rendszernek is mindvégig problémája maradt.
1946-ban, éppen a pogromok idején, Rákosi nagyon elmarasztalóan nyilatkozott a pártba belépő volt munkaszolgálatosokról, hogy tudniillik nekik semmi közük a kommunizmushoz, ők csak karrierből lépnek be a pártba stb.
Rákosi még a kommunista mozgalomban is ritka cinikus és gonosz embernek számított, aki zsidó létére minden gátlás nélkül tudott zsidózni. Az ő nevéhez fűződik az a tagtoborzás is, amelynek során 1945–46-ban a kisnyilasok nagy számban kerültek be a pártba azon a címen, hogy ezek megtévesztett, de alapjában véve rendes, proletárérzékű emberek. Rákosi bűnlistája azonban ennél sokkal hosszabb.
Gimes Miklósról szóló könyvében Révész Sándor felveti azt a „bizonytalan és teljességgel bizonyíthatatlan… de korántsem irreális feltételezést”, hogy „a legnehezebben megmagyarázható ítélet éppen zsidó származású vádlottat sújt”. Kinek állhatott érdekében, hogy kivégezzék azt a Gimes Miklóst, akinek a „bűnei” nem tartoztak a legsúlyosabbak közé?
Én erre nem tudok válaszolni, de bennem is sokszor felmerült ez a gyanú. Gimes Miklós ugyan meggyőződéses ellenfele lett a kommunizmusnak, és nagy szerepe volt a Nagy Imre-csoport szellemi fejlődésében, de politikai tevékenysége mégsem volt akkora horderejű, hogy halálos ítéletet szabjanak ki rá. Kellett tehát, hogy valami különleges szempont is szerepet játsszon az ő kiválasztásában. Ennyiben Révész Sándor felvetését teljesen jogosnak tartom.
A Szabad Nép pártszervezetének 1954. évi taggyűlésén hangzott el emlékezetes felszólalása „Mondjunk mindig igazat” címmel. Később, ’56 novemberének első napjaiban összetalálkozott Litván Györggyel, akinek azt mondta, hogy „magát marxista–leninistának nevező pártba magunkfajta ember nem léphet be”. Lát a kettő között összefüggést?
Igen, a kettő szorosan összefügg egymással. A párt sajtója elvárta, hogy ne az igazat, hanem annak az ellenkezőjét írjuk. Az 1954-es szerkesztőségi lázadás részben ennek felismeréséből keletkezett, de összefüggött Nagy Imrének egy akkori nyomatékos kezdeményezésével is. A szerkesztőség számos tagja rokonszenvezett Nagy politikai vonalával és követelte annak érvényesítését, ugyanakkor elítélte a mellébeszélést, a hazudozást, s követelte az igazabb beszédet. Ez az igény ekkor csak szűk körben fogalmazódott meg, de két évvel később már a Petőfi-körben is kimondták, a forradalom kitörése után pedig országos követeléssé vált. A Szabad Kossuth Rádióban az újságírók ünnepélyesen megfogadták, hogy ezután mindig igazat fognak mondani, ami persze naivság. A lényeg persze a tudatos hazudozás elítélése volt. Én magam belsőleg már 1955-ben szakítottam a kommunizmussal, s amikor ’56 őszén kitört a forradalom, nem gondoltam, hogy nekem bármit is tennem kellene a védelmében. Szerkesztettem egy rövid életű forradalmi újságot, s amikor november 3-án valaki megkeresett azzal, hogy Népszabadság címen megalakul a Szabad Nép utódlapja, akkor megmondtam, boldog vagyok, hogy a régi eltűnt, és nem akarok többé leninista szellemű pártlapnál dolgozni.
’56 októberének végén, november elején lassú jobbratolódás volt megfigyelhető. Nem volt ez meglepő, és nem tűnt valószínűnek, hogy a forradalom győzelme esetén ezt az országot egy bármiféle Nagy Imre-kormány fogja irányítani. Lát-e párhuzamot ’56 megítélésében az akkori és a mostani, meglehetősen megosztott helyzet között?
’56 után bizonyára egy erősen konzervatív és sok tekintetben a jobboldal felé hajló társadalom alakult volna ki Magyarországon. Gimes Miklóssal mi 1956. november 3-án még arról beszélgettünk, hogy itt most egy osztrák típusú kétpártrendszer létrejötte várható, amelyben elsősorban egy Mindszenti fémjelezte katolikus párt és vele szemben az akkor még nagy támogatottságú szociáldemokrata párt fog szerepet kapni. Azt nem tudtuk, hova tartoznának a hozzánk hasonló, független gondolkodású baloldaliak, de abban biztosak voltunk, hogy egy szabad választáson a kommunista párt igen-igen kevés szavazatot kapna. Tehát hasonló megosztottságra számítottunk, mint ami a kilencvenes években kialakult.
Napvilágot láttak olyan nézetek is, hogy ’56-ot tulajdonképpen maga a párt és a belügyi szervek provokálták ki azért, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból. És leszámolhassanak vele. Mit gondol erről?
Voltak ilyen feltételezések, különösen külföldön, de erre vonatkozóan mindmáig semmiféle meggyőző bizonyíték nem került elő. Annyi bizonyos, hogy a pártállami vezetés elvesztette az uralmat a nyilvános viták, a Petőfi-kör, a társadalom spontán mozgása felett. Már a Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország. A lengyel események híre pedig szikraszerűen csapódott be. Október 23-a előtt talán még senki nem gondolta, hogy egy tüntetés forradalomba mehet át. Hogy mégis ez történt, az különféle tényezők együttes hatására vezethető vissza, amelyek között a magyar vezetők tehetetlensége és a szovjet csapatok megjelenése valószínűleg a legfontosabbak közé tartozik.
Nagy Imre személye is nagyon megosztja a társadalmat. Hogyan látja Nagy szerepét ötven év elteltével?
Nagy Imre a magyar forradalom kulcsembere volt. Nélküle a magyar forradalom nem tudott volna azzá fejlődni, amivé november első napjaiban vált. Kellettek persze ehhez a tüntető tömegek és a semmiből előlépő fegyveres harcosok is. De egy Nagy Imréhez hasonló személyiség nélkül a magyarországi népfelkelés nem képezett volna világpolitikai kihívást a Szovjetunió ellen. Az ő kormányfői bátorságának köszönhető, hogy a magyar nép, ha pár napra is, ki tudta vívni a szabadságát. Voltak mellette más jelentős személyiségek is, de nélküle nem lehetett volna a lázadásból a szó teljes értelmében vett forradalom.
(Várnai Pál, 2006. október)
A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.
További linkek
Kende Péter életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kende_P%C3%A9ter_%28szociol%C3%B3gus%29
Beszélgetés Kende Péterrel: http://www.or-zse.hu/kutat/publik/kozakinterju_kendepeterrel.htm
Fenákel Judit
Tags: Ausztria, emancipáció, hatalom, irodalom, nácizmus, sajtó, Szeged, szociográfia, szociológia, újságírás, ZsidónegyedFenákel Judit
„Talán jobb lett volna, ha beszélünk róla”
Író, újságíró. A szegedi tanárképzőben, majd a József Attila Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát. Tanított általános iskolában, dolgozott a Csongrád Megyei Hírlapnál, a Családi Lapnál, legtovább pedig, 1972–1988-ig a Nők Lapjánál volt főmunkatárs.
Amikor hazajöttek az ausztriai deportálásból, hogyan fogadták önöket?
A házunk megmaradt, és a nagynéném a lányával, Gergely Ágnessel, már ott várt bennünket. Tehát hazajöttünk egy viszonylag berendezett életbe. Férfiak nem voltak, se Ági édesapja, se az enyém, de mindnyájan bizakodtunk, hogy hamarosan megjönnek. Olyannyira biztos voltam ebben, hogy amikor felszabadultunk Ausztriában – egy Bécs közeli majorságban –, kimentem az országútra és vártam, hogy édesapám eljön értünk, és együtt hazamegyünk. Kilencévesen ezt természetesnek tartottam. Arról pedig, hogy hogyan fogadtak bennünket a falusiak, nincsenek megbízható emlékeim. Édesanyámnak meg rendkívül rossz volt a memóriája. Talán nem is akart emlékezni. Különben sem maradtunk sokáig Endrődön. Édesapámnak volt egy munkaszolgálatos barátja, és ők ketten megfogadták egymásnak, hogy aki élve megússza a háborút, az magához veszi a másik családját. Édesapám barátja visszajött, Szegeden élt a feleségével meg a lányával, és mi beköltöztünk hozzájuk.
Férjével, Bárdos Pállal, mindketten írók. Hogyan él, dolgozik együtt egy íróházaspár, hogyan írnak… ketten?
Hát nehéz úgy élni, hogy a férj és a feleség is író. Nekünk abban van szerencsénk, hogy egészen más az irányunk, soha nem is hasonlított. Bár kezdő író korunkban megrágalmaztak bennünket jóakaratú ismerőseink, hogy hol én írom a férjem írásait, hol ő az enyémet, de ezt senki el nem hitte, annyira különbözőképpen látjuk és ábrázoljuk a világot. Mindig erős kritikusai voltunk egymásnak, és addig nem adtunk ki a kezünkből semmit, amíg a másik el nem olvasta.
Írásai középpontjában jobbára nők vannak, elsősorban női sorsokat, s azon belül is zsidó női sorsokat ábrázol. Az is szerepet játszhat ebben, hogy a Nők Lapjánál dolgozott?
Kezdő koromban mindig megsértődtem, ha nőírónak neveztek. Harcos híve voltam a női emancipációnak. Tulajdonképpen akkor változtam meg, amikor gyerekeim születtek, rádöbbentem arra, hogy olyasmit tudok a világról, amit a férfi kollégák nem tudhatnak, és kevés férfi író van, aki olyan empátiával képzeli bele magát egy nő helyzetébe, mint például Németh László. Szóval akkor kibékültem magammal, azzal a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy íróként is nő vagyok, és azt kell megírnom a világból, amit én tudok, amit a férfiak biológiai adottságuknál fogva nem tudhatnak. Annak, hogy a Nők Lapjánál dolgoztam, ebben nem volt szerepe, az csak egy életrajzi véletlen volt.
Ön, azt hiszem, nem az élet „nagy” problémáiról ír, hanem az apró dolgokról, a mindennapi életről, emberi s főleg zsidó sorsokról úgy, hogy a külső világot csak mint hátteret használja. A fénykép hátoldala című többgenerációs családregénye például az elmúlt több mint hatvan év történetének a krónikája. Ezek az évek felölelik a holokausztot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert.
Előbb visszatérnék korábbi kérdésére. Nem tudom, kinek írok. Nem akarok álszerény lenni, van egy kisszámú, stabil olvasóréteg, szándékosan kerülöm a tábor szót, amely reklám és recenzió nélkül megveszi a Novella Kiadónál megjelenő könyveimet. Én hályogkovács módjára kezdtem írni, már 10-11 éves koromban, tehát nem volt ez tudatos tevékenység. Amióta az eszemet tudom, mindig firkáltam valamit, egyszerűen nem tudtam nem írni, pedig többször elhatároztam, hogy abbahagyom. Azt írom, amit tudok a világról, az ember belső és külső világáról. S ha főleg női sorsokat írok meg, ezt is természetesnek veszem, mert az ő bőrükbe tudok elsősorban belebújni. Nő vagyok, zsidó nő, ez a természetes állapotom. A legvadabb Rákosi-korszakban sem volt titok, még lelkes úttörő koromban sem. Igaz, akkor nem illett a zsidóságról írni, de a Dokumentumok U. M.-ről című, a hetvenes években megjelent regényemben, sőt, a még korábban megjelent Lili utazásaiban is írtam zsidó sorsokról. Ugyanakkor számíthattam arra, hogy ezért nem fognak megdicsérni. Nagyjából eltűrték a létemet.
Egyik írásában említ egy Baracs nevű pökhendi és uraskodó üzletvezetőt, megjegyezve, hogy ennek az embernek nem volt keresztneve, ő csupán elvtárs volt. Ebben a megjegyzésben benne van az egész korszak. Szoktak párhuzamot vonni a nácizmus és a kommunizmus között. A mi nemzedékünk végigélte a nácizmust (illetve annak utolsó évét) és a szocializmusnak nevezett rendszer fél évszázadát. A nácizmusra mi, legalábbis személy szerint, úgy gondolunk vissza, mint egy olyan rendszerre, amely meg akart bennünket semmisíteni. Az utána következő időszaknak – a sok szörnyűsége mellett – azért láttuk a groteszk, nevetséges oldalait is, mint azt a már említett Baracs elvtárs esete is példázza. Míg a nácizmus véres volt, nem volt benne semmi groteszk, s ezt nehéz lenne ironikusan ábrázolni.
Ebben tökéletesen igaza van. A nácizmusra nem tud az ember iróniával gondolni, arra csak félelemmel gondolhatunk. De nem lennék igazságos, ha nem mondanám, hogy az utána következő korszak is ébresztett bennem félelmet. Valóban ironikusan nézem az ötvenes és hatvanas éveket is. Az ember azt vette észre, hogy világéletében olyan főnökök utasították, parancsoltak neki, akik gyakran komikusan tudatlanok voltak, de a munkájuk eredményét komolyan kellett venni. Ők bocsátották el az embert az állásából vagy terjesztették fel kitüntetésre, s ez nagy különbség volt. Vagy egyszerűen csak eltűrték. Szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy a félelem nem volt meg bennem velük szemben. Az ő létük is fenyegetést jelentett, sokszor éppen a tudatlanságuk, műveletlenségük és kisebbrendűségi érzésük miatt. Nagyon eltérnek egymástól a nácizmus és az utána következő diktatúra különböző szakaszai. Mert azokat se lehet egybemosni, ahogy mostanában szokás. Ritkán találkoztam egyébként olyan emberrel, akit a hatalom ne torzított volna el.
Több írása van a Király utca, Lövölde tér környékéről, ahol egy ideig laktak. Úgy érzem, hogy vonzódik a dokumentációhoz és a szociográfiához.
Azt hiszem, a magyar irodalomban az elsők között voltam, aki fiktív dokumentumokból írt regényt, a Dokumentumok U. M.-rőlre gondolok. Minden munkám közül annak volt a legnagyobb olvasói sikere. Levelekből, nyilatkozatokból, utólagos oknyomozásból áll össze benne egy embernek a története. Ellentétben a hiedelemmel, ennek nem sok köze van a valóságos újságíráshoz. Inkább az irodalmi megjelenítésnek, szerkesztésnek egy módja ez. A fénykép hátoldalában is van egy folytatólagos önvallomás, az Auschwitzot megjárt idős asszony története. Ebben a könyvben ez az egyetlen dokumentum. Nagynénémet élete vége felé megkértem, hogy mondja nekem tollba az ő történetét. A regény többi része fikció.
Mi foglalkoztatja mostanában? Ma nem kerülhetjük el a politikát, amit ön csak áttételesen, az emberi sorsokon keresztül ábrázol.
Minden munkámban foglalkoztat az ember megalázása. A kiszolgáltatottság. Az utóbbi időkben rövid írásokat jelentettem meg a Liget folyóiratban. Ezek egyes szám első személyben íródnak, hitről, öregedésről szólnak. Ezekből hiányzik mind az előzmény, mind a következmény, töredék írások. A regényhez sok idő kell, nem tudom, marad-e rá időm. Regényalakjaimról különben azt szokták mondani, hogy nemigen van köztük boldog ember. Dosztojevszkij szerint az emberek azért boldogtalanok, mert nem tudják, hogy boldogok.
Utoljára azt kérdezném, hogy mint magyar zsidó, mikor érezte jobban magát? Régebben, amikor a zsidóság nem volt téma, vagy most, amikor vállalhatjuk identitásunkat, amikor virágzik a zsidó kultúra Budapesten, de egyidejűleg az antiszemitizmus is nyilvánvalóbb lett?
Döbbenten tapasztalom, hogy már a Dob utca is szép. Zsidónegyednek hívják, és romantikája van. Énnekem bizony a Dob utca megmaradt annak a piszkos és zegzugos utcának, amin mindennap végigmentem, amikor édesanyám a Kertész utcában, mi pedig a Károly körúton laktunk. Összefröcsköltek az autók, lépkedtem a kutyapiszokban, úgyhogy nincsenek ilyen romantikus emlékeim. Hogy mikor éreztem jobban magam? Jobban éreztem magam az iskolában, ahol vallásról, zsidóságról nem esett szó. Ma már tudom, hogy a felszín alatt azért mindvégig jelen volt. A szegedi tanítóképzőben kiváló tanáraim voltak, mert büntetésből tanítottak ott. Előfordult viszont, hogy egyik kedvenc tanáromat akartam meglátogatni, éppen pályaválasztási gondjaim voltak, de ő mindenféle okkal meg betegségére hivatkozva kitért előle. Amikor ezek után már másnap egészségesen beállított az iskolába, nagyon megbántódtam, mert tudtam, hogy X. Y. rendszeresen jár ehhez a tanárnőhöz. El kellett telnie több évtizednek, amíg rájöttem arra, hogy ennek a nagyon vallásos hölgynek szentképek voltak a lakásában, és ezeket nem akarta megmutatni egy zsidó lánynak. Ezt arra mondom, hogy talán jobb lett volna, ha beszélünk róla.
Talán attól féltek, hogy egy zsidó lány akár fel is jelentheti őket?
Elképzelhető. A rendszerváltás idején, amikor az első hangos szó elhangzott a zsidókról, ezek a szónoklatok megviseltek. Különösen, mert láttam, amint anyám tajtékzott a tévé előtt, és féltem, hogy agyvérzést fog kapni. Rettenetesen fájt nekem: nem elég, hogy tönkretették a fiatalságát, a középkorát, most meg ezt teszik az utolsó éveivel. Bizonyos szempontból azonban hálás vagyok azoknak, akik először írtak rólunk megkülönböztetett tiszteletlenséggel, mert így visszanyertem az identitásomat. Zavart identitású ember voltam, és azóta tudom, hogy nem nevezhetem magam egyértelműen zsidónak, hisz a zsidó kultúrából kevés az enyém, a magyar kultúrán nevelődtem, de magyarnak se nevezhetem magam. Tehát hontalan vagyok, ami egész jó státusz, amíg nincs olyan helyzet, hogy az ilyeneket kiutasítják.
(Várnai Pál, 2006. szeptember)
A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.
További linkek
Fenákel Judit bibliográfiája: http://www.szepiroktarsasaga.hu/tagjaink/Fen%C3%A1kel_Judit
