Lányi Eszter

Tags: alija, elfogadás, judaisztika, katolicizmus, kibuc, kultúra, Magyarország, megemlékezés, oktatás, Portugália, Rabbiképző, Tel Aviv

Lányi Eszter

 

„A zsidóság bennem egy állandó ébrenlét”
Lányi Eszter az oktatás, a kultúra és a civil szféra találkozási pontjait kereső ember. 2002-ben barátaival megalapítja a Haver Alapítványt, amelynek kuratóriumi elnöke. Számos zsidó közösségi program elindítója és szervezője az elmúlt másfél évtizedben, amelyek mellett rádióműsorokat szerkeszt és vezet, valamint blogokat ír. 2007–2011 között Magyarország tel-avivi nagykövetségének a kulturális és oktatási ügyekért felelős szakdiplomatája. 2013 nyarától a Lauder Iskola külkapcsolatokért felelős vezetője.

 

Valamilyen szinten folyamatosan a zsidóság kíséri végig az életedet, noha mondtad, hogy családilag ez nem lenne ilyen egyértelmű.

Nekem is épp most járt az eszemben, hogy az egész gyerekkoromat a megosztottság kísérte végig, hogy se ide nem tartozom, se oda. Apám katolikus, anyám zsidó, de a vallás mint téma nem igazán szerepelt a szűkebb családi körben. Persze anyám elvitt néha széderre, meg a nagybátyja születésnapjára a zsinagógába, de közben apám családjával gyakrabban összejártunk – van két korombeli unokatestvérem, gondolom, emiatt is állandóbb volt a kapcsolat. Óvodáskoromban folyamatosan téma volt, vagy legalábbis így emlékszem, hogy nem vagyok megkeresztelve. Ez egészen addig nem nagyon érdekelt, amíg később be nem kerültem egy komolyabb zsidó közösségbe, ahol meg mindenki nagyon zsidó volt. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy ez a kétéltűség egyfajta hendikep. Megkérdezték, hogy mi történt a nagyszüleimmel a háború alatt, és elmeséltem az egyik ágat, de utána a másikról semmit nem mondtam, és ezt a hallgatóság furcsán fogadta. Apám családja nem kezelte jól a zsidó vonalat, és ezt gyerekként nehéz volt feldolgozni. Igazából akkor szerintem csak annyit tudtam volna mondani, hogy egy kicsit másnak éreztem magam, mint az apai unokatestvéreim. Végül is lehet, hogy ezért is kezdtem bele zsidó kötődésű civil munkákba, így a Haverbe is, mert valami olyat akartam elérni, amit családon belül nem lehetett.

Hol kezdődött a komolyabb zsidó kötődésed?

Tizenöt éves koromban kimentem Izraelbe, és nekem az egész zsidóságélmény ott kezdődött. Nem az a zsidó vagyok, aki a holokauszton keresztül éli meg a zsidóságát, engem ez valahogy nagyon másként talált meg. Csupa véletlennek köszönhetően. ’89-ben a mamám véletlenül összefutott Darvas István általános iskolai osztálytársam mamájával, aki mesélte, hogy ki lehet menni a Szochnuttal Izraelbe, három hét egy kibucban, utána egy hét országjárás, és csak a repülőjegyet kell kifizetni. István végül nem jött el, de én igen. Kint az anyai másod-unokatestvéremmel voltam, akivel egy névazonosság révén olyan csoportba kerültünk, ahol a gyerekek főleg az Anna Frank Gimnáziumból jöttek. Hirtelen egy másik bolygóra kerültem, komoly burokban nevelkedett csapattal találkoztam, s ez valódi kultúrsokkot jelentett. A nyár végén, már itthon, felhívott valaki a kibuccsoportunkból, hogy indul egy gimnáziumi osztály Izraelben, és, ha van kedvünk, menjünk ki. Az unokatestvéremmel erre leültünk a Régi posta utcai első McDonald’sban, és írtunk egy listát pro és kontra, amiben a pro nyert. Akkor szépen hazamentünk, és előadtuk a szüleinknek, hogy mi most elmegyünk tanulni Izraelbe. Én ugyan nem emlékeztem, de most mesélte az anyu, hogy ő először azt mondta: szó sem lehet róla, de aztán belegondolt és elengedett. Így az eötvösös első év után a második osztályt már Izraelben kezdtem el. De ha jól megnézzük, mindez tényleg a véletleneken múlt.

Mennyi időt töltöttél kint akkor?

Végül is másfél évet jártam kint, aztán jött az öbölháború, és jobbnak tűnt hazajönni. De akkor már nem akaródzott visszamenni az Eötvösbe. Egyrészt hozzászoktam Izraelben a zsidó légkörhöz, másrészt rettegtem az eötvösös matektanártól, úgyhogy inkább átmentem az Anna Frankba, amit nem különösebben szerettem, de végül maradtam, és ott is érettségiztem le.

Milyen volt az izraeli iskolád?

Bentlakásos iskola volt, elég különös hely. Egyrészt jártak oda nagyon gazdag latin-amerikai diákok, akik hozták magukkal a saját tanáraikat. Jóformán ők tartották el az iskolát, és eléggé le is voltak választva a többiektől. Ők már otthon iszonyatosan jól megtanultak héberül, és akkor egyszer csak valamelyik évben összekapták az egész osztályt, és egy félévre elhozták Izraelbe. Emlékszem, az egyik lánynak a születésnapjára a szülei leszálltak helikopterrel a focipályán, szóval teljesen elképesztő volt. Másrészt pedig jártak hátrányosabb helyzetű izraeli gyerekek is, akiknek a szülei elváltak, vagy börtönben voltak. Az egyiknek tényleg maffiózó volt az apja, tehát részben eléggé meredek csapat volt. És végül voltak azok a gyerekek, akik alijáztak, és sok segítségre volt szükségük a héberhez. Mindig két párhuzamos osztály indult, az egyik az izraeliek, a másik az alijások számára.

Mennyire volt köze az iskolának az izraeli valósághoz?

Nem sok, mert távol volt mindentől, egy kibuc mellett. Busz kétszer ment egy nap, és ha azt lekésted, akkor nagyon kreatívan kellett megoldani az utazást. Heti öt napot kellett iskolába járnunk, aztán másfél napot dolgoznunk. Voltak például veteményesei az iskolának, egyesek ott dolgoztak, én a konyhán takarítottam. Ez a drill bizonyos fokig fegyelemre tanított.

Mégis kialakult valami kötődésed Izraelhez.

Van egy természetes és megkérdőjelezhetetlen kötődésem, ami magától jött, erre engem nem neveltek. Biztosan sokat számított, hogy az életem legformatívabb éveit töltöttem ott. Azt nem tudom megmondani, hogy nem ugyanez történt volna-e, ha hasonló véletlenek egy másik országba terelnek.

Nem akartál kimenni, alijázni?

Nem igazán, és nem azért, mert nem szeretem Izraelt, hanem mert eléggé tisztán láttam, hogy nagyon nehéz ott talpon maradni. Jobbnak láttam, ha ez az Izrael-illúzió nem törik össze. Ámosz Oz mondja valahol, hogy Izraellel az a baj, hogy mint minden álom, ami egyszer valóra válik, tökéletlen. Ezt persze ő ennél szebben fogalmazta meg. Hosszabb ideig éltem Prágában, Stockholmban, majd pár éve Tel-Avivban, és egyre kevésbé tudom könnyedén venni a máshollétet. Sok időbe telik gyökeret ereszteni, kapcsolatokat kialakítani, hogy legyenek olyan barátaim, akik akkor is felhívnak, ha nem csak szívességet akarnak kérni. Ez nagyon nagy munka.

Akkor a gyökerek ide kötnek.

Persze. Itt van a család, a barátok, és a kulturális referenciák is nagyon sokat jelentenek.

A zsidó vonalak a munkádban is erőteljesen megjelennek.

Igen, hiszen tanultam a judaisztikát a Rabbiképzőben, ehhez értek. Két dolog izgat igazán: az oktatás és a kultúra, és a legjobb, amikor ez a kettő találkozik. A munkáim is többnyire ezekhez a területekhez köthetők. Mert igazából eléggé eltérő munkákat végeztem, de ha jobban megnézem, valahogy ez a két terület váltogatja bennük egymást. Közben az is nagyon izgat, hogy miként tudunk úgy változást elérni, hogy már nem is vagyunk ott. Például a négyéves tel-avivi munkám során azt próbáltam elérni, hogy olyan szakmai kapcsolatokat alakítsak ki, hozzak össze, amelyek nem a személyemhez kötődnek, akkor is megmaradnak, ha már eljöttem onnan.

Nekem egy kicsit kakukktojásnak, hozzád képest túl „hivatalosnak” tűnik a magyar nagykövetségen végzett munkád Tel-Avivban.

Amennyire csak lehetett, próbáltam nem hivatalosra venni a dolgot, illetve nem is kellett nagyon erősen próbálkoznom. Mindeközben nagyon sokat tanultam Szentgyörgyi Zoltán nagykövettől, amiért nagyon hálás vagyok neki. Voltaképpen sikerült egész jól megfegyelmeznie. Vicces volt, amikor elbúcsúztattak a nagykövetségen: megjegyezte, azért örül, hogy nem sikerült belőlem valódi értelemben vett köztisztviselőt faragnia. Látszott, hogy a hivatalosság része lepergett rólam. Ráadásul ez részemről teljesen öntudatlan reakció. Közben pedig nagyon izgalmas dolgokat sikerült létrehozni ebből a borzasztóan kevés pénzből, voltak sikeres projektjeink és remek helyi és hazai partnereink, akikre mindig jó visszagondolni. Ebben a munkában is azt szerettem, hogy állandóan új ingerek értek, sokat lehetett fejlődni, tanulni.

A civil szektor is ilyen izgalmas kihívást jelent számodra?

A Jointnak vannak olyan projektjei is, amelyek nem a zsidó közösséget szolgálják – a haiti újjáépítéstől egészen a mellrák elleni küzdelemig, amelyek közül az utóbbin én kezdtem el Magyarországon dolgozni még 2004-ben. Ezáltal jól beleláttam a hazai civil szférába, de addigra a Haver is kezdte kicsit kinőni magát – vagy legalábbis akkor már ráeszméltünk, hogy mekkora feladatot vettünk a nyakunkba.

Egyik alapítója vagy a Haver Alapítványnak, így civil munkádat mégis a zsidóság irányába fordítottad.

Az az igazság, és ez lehet, hogy furcsa lesz számodra, de nekem a zsidóságról nagyon fárasztó beszélni, mert úgy érzem, hogy ez egy teljesen személyes dolog. És ha nem látnám, hogy mekkora a tudatlanság, akkor azt mondanám, hogy én nem akarok erről ennyit beszélni, mert engem ezen a szinten ez nem érdekel. Nem feltétlenül az volt a célom, hogy efféle „közfeladatot” lássak el a zsidóságról való tudásommal és élményanyagommal. Most épp vannak teljesen friss és közvetlen tapasztalataim egyetemistákkal, akiknek egész egyszerűen zéró tudásuk van a zsidóságról. Ha a Haver szempontjából nézem őket, akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy egyfajta verseny folyik köztünk és az eszement antiszemita tanokat hirdető csapatok között, hogy mi érünk-e oda előbb valami korrekt információval, vagy egy teljesen őrült elképzelés.

Máshol is ennyire erősen érezhető, hogy a zsidóságról magyarázkodni kell?

Nem tudom, máshol én többnyire átutazom, és akkor az ember sok mindent nem pontosan ért, csak benyomásokat szerez az adott helyről. De azért elmesélem, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt két barátnőmmel Portugáliában utazgattunk, ahol összeismerkedtünk két helyi sráccal, és valahogy szóba került, hogy mi zsidók vagyunk. Talán a lisszaboni zsinagógát kerestük, nem emlékszem pontosan. Számomra az volt az egyetlen európai ország, ahol úgy lehetett kimondani, hogy zsidó, mintha azt mondanánk, kék vagy zöld, tehát nem kísérte semmilyen megjegyzés. Azóta is nagyon vágyom arra, hogy olyan helyen éljek, ahol nem kell állandóan magyarázkodni, nem kell hegyezni a fülemet, hogy mit milyen hangsúllyal mondanak, hogy vajon ez most tényleg azt jelenti, vagy épp az ellenkezőjét. Néha azon nevetek magamban, hogy ha még egyszer újjászületnék, akkor szívesen lennék mondjuk Norvégiában egy szőke keresztény lány, mert az kevésbé tűnik komplikált képletnek. Nem szeretnék még egyszer egy ilyen fárasztó sorsot magamnak.

Mert nem lehet kizárni az életedből.

Pontosan. Mert ha felszállsz a buszra, valaki zsidózni fog, újságot kinyitni meg szerintem manapság nem javasolt, a Facebookon pedig a barátaim komoly hányada tomboló antiszemita híreket posztol. Nem lehet nem észrevenni. És van benned egy szinte tudathasadásos állapot, hogy vajon csak túlreagálod, vagy annyira elfásultunk, hogy észre sem vesszük, hogy már rég a vonal alatt vagyunk. Ugyanez tapasztalható a politikában és számos közszereplő részéről is, akik nagyon cinikusan viszonyulnak a zsidósághoz és a holokauszthoz, és nem tudsz mit mondani, mert az egész megfoghatatlan. Engem például borzasztóan idegesítenek a teljesen kiüresedett holokausztmegemlékezések, minden kellékükkel együtt, mert szerintem többet ártanak, mint használnak. Azért tartom fontosnak az informális oktatást, mert az jóval többről szól, mint a történelmi dátumok, tények puszta felmondásáról. Valahogy relevánssá kellene tenni az egészet, hogy az embereket megérintse ez a dolog, de ez nagyon nehéz feladat. Amíg Magyarországon vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy közel félmillió honfitársuk szisztematikus kiirtása nem nemzeti tragédia, addig nagyon nagy bajban vagyunk.

Az informális oktatás mennyire lehet sikeres?

Nehéz megmondani. A méretünkhöz képest sok középiskoláshoz jutottunk el az elmúlt tíz évben, de ez a nagy képet nézve nem nagyon hozott változást. Ráadásul szerintem kifejezetten rosszabb lett a helyzet. A már említett egyetemistákat kérdeztem, hogy mennyi zsidó él ma Magyarországon. Egyesek szerint háromszázezer, mások szerint hatszázezer, sőt akár egymillió is, és ezek a számok rendszeresen elhangzanak. Történelem szakos egyetemistákról van szó. Később elmondtam nekik, hogy a most készült népszámlálási adatok szerint ma nem sokkal többen, mint tízezren vallják magukat zsidónak, ami persze szintén távol esik a 80–120 ezresre becsült mutatótól. Vagyis lehet, hogy néha különösebb ok nélkül túl sokat beszélünk a zsidóságról, és ezért is él ez a kép az emberekben.

Akkor nem kellene erről ennyit beszélni?

Úgy érzem, hogy nagyon térdmagasságban beszélünk erről, és ráadásul sok a feldolgozatlan indulat, amit nem tudunk hogyan kanalizálni, nincs rá módszerünk. Nagyon nehéz az indulatokat észérvekkel levezetni, vagy azokra racionálisan reagálni, például ha egy gyerek otthonról alapból azt hozza, hogy a zsidókat és a cigányokat utálni kell. Eszembe jut erről egy történet: talán 19 éves lehettem, és egy helyes osztálytársnőmmel utaztam a villamoson, aki épp akkor jött egy nemzetközi néptánctalálkozóról. Egyszer csak azt mondja, hogy „ezek az izraeli lányok nagyon erőszakosak voltak, elhasználták az összes meleg vizet, és voltaképpen igaza volt Hitlernek”. Erre nem nagyon tudtam épkézláb módon reagálni, csak annyit mondtam, hogy értem amit mond, másfél évig éltem Izraelben, de talán a dolgok között nincs ilyen direkt összefüggés. Itt megakadt a beszélgetés. Azután eltelt nagyon sok év, és teljesen váratlanul kaptam tőle egy e-mailt, hogy épp egy kibucba készül önkéntesnek. Úgy éreztem, hogy ez egy sikertörténet. De nem állhatunk oda a villamoson minden félreinformált, rossz elvek alapján nevelt ember mellé, hogy hátha még megmenthető. Van egy szerintem zseniális animációs film, ami fent is van a Haver honlapján, The Tribe (A törzs) a címe, és a Barbie babákon keresztül beszél a zsidó történelemről, és érint jó pár mai dilemmát is. A végén elhangzik egy számomra nagyon életszerű monológ arról, hogy az ember néha nem tud mit mondani egy antiszemita sértésre, mert nincs rá felkészülve. Elmeséli egy nő, hogy a bárpultos odaszól neki, hogy „te nem is nézel ki zsidónak”, amit automatikusan megköszön, és csak utána gondol bele, hogy ezzel most mit is akart mondani az illető? Ez egy óriási belső feszültség az emberben. Azt veszem észre, hogy a zsidóság bennem egy állandó ébrenlét, és ez az utóbbi időben mérhetetlenül fárasztó.

 

(Bán Dávid, 2013. április)

 

 

Darvas István

Tags: elfogadás, hagyomány, judaisztika, kultúra, mélyszegénység, oktatás, Rabbiképző, roma, szegénység, zsinagóga

Darvas István

 

„Nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg”

 

Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (ORZSE) rabbi szakán végzett 2005-ben. Először a Nagyfuvaros utcai zsinagógában rabbi, majd 2010-től a Dózsa György úti vallási közösség vezetője, mellette tanársegédként oktat az ORZSE-n. Két leánygyermek édesapja.

Pár éve kerültél a Dózsa György úti zsinagógába. Milyen közösséget találtál, hogy tudtad elkezdeni annak formálását, tudod-e bővíteni?

2010 augusztusában kezdtem dolgozni a Dózsa György úti zsinagógában, ahol nem túl nagy létszámú, de lelkes közösséget találtam. Nagyjából másfél év kellett, mire az általam hozott emberekkel kiegészült társaság valódi közösségként kezdett működni. Megindult az emberek között az érdemi párbeszéd és együttműködés, ami nem korlátozódott csak a vallási élet kérdéseire. De mindehhez időre volt szükség. Úgy néz ki, hogy létszámban folyamatosan bővülünk, remélem, hogy a rendelkezésünkre álló hely is hamarosan nagyobb lesz.

Mennyire a vallás határozza meg a közösség kereteit?

Tekintettel a tényre, hogy zsinagógai közösség vagyunk, a vallási törvényeknek meghatározó szerepük van a gyakorlatban. Úgy látom, hogy a Tóra szeretete hozza össze a legkülönbözőbb embereket nálunk. Nem egy ember mondta már a közösségemben, hogy biztos nem futottak volna össze a civil életben, mert más helyekre járnak, más az életszemléletük. De ezen a helyen, amely a Tóra köré szerveződött, találkoztak.

Miként került ide ez a korosztály? Van-e valami közös a zsinagógában megjelenő fiatalabb generációk motivációjában?

Mindenkinek saját története van, nincs olyan közös háttér, ami idehozta volna az embereket. Volt, akinek a szülei itt, egész pontosan a szomszéd nagy zsinagógában esküdtek, volt, akit az apukája annak idején elvitt a Dohányba, és elérkezett egy pillanat, amikor úgy érezte, másra is kíváncsi lenne, mást is szeretne látni. Volt, aki hagyományőrző családban nőtt föl, és „anyanyelvi szinten beszéli” a hagyomány nyelvét, és megfelelt neki az a közeg, amit a Dózsán talált. Vannak olyanok, akik rendelkeztek ugyan zsidó ősökkel, de vagy papírokkal nem tudták ezt igazolni, vagy hamachikusan nem számítottak zsidónak, visszatértek vagy betértek. Nagyon sok embernél láttam, hogy nem tud mit kezdeni a zsidóságával, esetleg negatívumok is érik származásából kifolyólag. És ekkor keres valamit, ami élmény, pozitív élmény lehet a számára. Erre a hagyomány pedig tökéletesen alkalmas.

Rabbiként milyen tanácsokat tudsz adni a közösség tagjainak, hogy felkészülhessenek a zsidóságukat ért esetleges támadásokra?

A fizikai támadás szerencsére nagyon ritka, az én közösségemben legjobb tudomásom szerint nem volt rá példa. Erre azt hiszem, nem lehet felkészíteni a híveket, esetleg a feldolgozásban lehet segíteni, ha valakit ilyen atrocitás ér. A sajtóból meg a Parlamentből érkező támadásokkal szemben pedig nem találtam jobb megoldást, mint hogy pozitív munícióval kell feltölteni az embereket. Azt vettem észre – persze ez korántsem tudományos megállapítás –, hogy aki elég örömet talál a zsidóságában, az sokkal kevésbé foglalkozik ezekkel a negatív hangokkal. Az nagyon ritka, hogy valaki öntudatos és a hagyományától talán boldogabb ember legyen, és ugyanolyan intenzitással foglalkoztassák szélsőjobbos megnyilvánulások. Szerintem nekünk, rabbiknak az a feladatunk, hogy megértessük, nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg. Világossá próbáljuk tenni – és ez kötelességünk is –, hogy a zsidó hagyományok megismerése és gyakorlása a jobb minőségű, tartalmasabb élet lehetőségét kínálja. S ha valaki képes ezt a hagyományt beépíteni az életébe, akkor egész egyszerűen ellenállóbb lesz. Mert erőt ad.

És mit tanácsolsz azoknak, akik a szellemi, esetleg fizikai támadások miatt el akarnák hagyni az országot?

Ha valaki verbális vagy fizikai erőszak hatására kívánja elhagyni Magyarországot, akkor azt hiszem, túl azon, hogy ennek nehézségeire felhívom a figyelmét, mást nem nagyon tehetek. Hozzá kell tennem, hogy az én ismeretségi körömben nincs olyan ember, aki az antiszemitizmus miatt akarna távozni, általában a gazdasági kényszer játszik szerepet.

Vajon eleget, keveset vagy netán sokat beszélünk Magyarországon a zsidóságról, zsidó kérdésekről?

A mennyiséggel nem lenne baj, a probléma inkább az, hogy javarészt az antiszemitizmus kapcsán folyik a beszélgetés. Vannak nagyon komoly gondok ma Magyarországon. Az antiszemitizmus is ilyen, de meglátásom szerint sem a magyar zsidóságnak, sem az országnak nem az antiszemitizmus az elsődleges problémája. Sokkal több aggodalomra ad okot a romák vagy a mélyszegénységben élők helyzete. Azt gondolom, hogy minden zsidónak kötelessége érzékenységgel fordulni ezen problémák felé.

Foglalkoznak-e a zsidó közösségek a roma kultúrával, annak megismerésével?

Legjobb tudomásom szerint szervezett keretek közt biztosan nem. Talán érdemes lenne a zsidó iskolákban, intézményekben, zsinagógákban elkezdeni beszélgetni a kérdésről. Fel kellene mérni, hogy állnak a zsidó közösség tagjai az előítéletesség terén. Magam voltam fültanúja olyan beszélgetésnek, ahol egyértelműen kiderült, hogy volna mivel foglalkoznunk.

Van esély az ilyen beszélgetésekre?

Bízom benne, hogy van.

Sokan a holokausztból eredő frusztrációval élik meg a zsidóságukat. Miként tudja ezt a közösség feloldani?

Olyan lehetőségeket próbálok kínálni, amikkel ha valaki él, ha ezekbe a lehetőségekbe energiát fektet, akkor már önmagában az energiabevitel intenzitása eltereli a figyelmét a sérelmeiről, kételyeiről. Egész egyszerűen, ha valaki az általam vezetett közösségnek a tagja, akkor megszületik benne a késztetés, hogy tanuljon meg héberül olvasni, tanuljon meg minél többet a hagyományról, éljen a hagyományok szerint, hozzon áldozatokat a közösségért. És ha valaki ezt elkezdi, akkor óhatatlanul háttérbe szorul minden más szorongása. Nem mondom, hogy ez megszüntet minden gondot, de én alapvetően nem tudok jobb gyógyszert, mint az örömre való törekvés rögös, munkaigényes útját. Azt láttam, hogy az ilyen utat választó emberek masszívabbá és kiegyensúlyozottabbá váltak. Nem gondolom, hogy ez az egyedüli megoldás, de mást nem tudok helyette.

Számtalan, főként fiatal közösség szerveződött a zsinagógákon kívül is az elmúlt bő két évtizedben.

Igen, ez igaz, de ezek a kezdeményezések – bár kifejezetten sikeresek is voltak köztük – néhány év után eltűntek. Egyáltalán nem biztos, hogy ez törvényszerű, könnyen lehet, hogy a napjainkban születő, vagy már néhány éve működő próbálkozások tartósak lesznek. Ha valakinek sikerül aktivizálni a magyarországi zsidóságot, akkor az elmondhatja majd, hogy komoly bravúrt hajtott végre, mert napjainkban sem a hagyomány, sem a héber nyelv megismerésének vágya, sem az izraeli vagy diaszpórai zsidó kultúra, de még egy erős zsidó gyökérrel bíró focicsapat sem mozgat meg tömegeket. Vannak kampányszerű fellángolások, de állandó érdeklődés – ez a felsorolt területek mindegyikéről elmondható – csak keveseket jellemez.

Te magad hagyománytisztelő családból érkeztél?

Nem. Nagymamámnál még bizonyos elemek felismerhetőek voltak, de az utolsó a családban, aki vallásos neveltetést is kapott, a nagyapám volt, akit én már sajnos nem ismerhettem.

Akkor téged hogyan érintett meg mindez?

Egyszer valahogy felmerült bennem a vágy, hogy szeretném megismerni a hagyományainkat, és a tanulmányaim elkezdése után olyan meglepő események történtek, amelyek erősítették bennem ezt a vágyat. Például két héttel azután, hogy elkezdtem a Rabbiképzőben tanulni, jött egy megkeresés, hogy visszatelepül egy ortodox tanító azzal a céllal, hogy az ortodoxiát Magyarországon népszerűsítse, és tanítványokat keres. Nagy hatással volt rám, óriási lökést jelentett utam elején.

Honnan eredtek korábbi zsidó élményeid?

A családon kívül természetesen rengeteg zsidó barátom volt, de a meghatározó élményt Izrael jelentette.

(Bán Dávid, 2013. április)