Peresztegi Ágnes

Tags: Egyesült Államok, Franciaország, hagyomány, iszlám, jog, Kádár-korszak, Kanada, modern ortodoxia, műtárgy, nő, szefárd, tolerancia, ünnep

Peresztegi Ágnes

 

„Akinek nincs egy pozitív önképe, az kevésbé toleráns másokkal szemben”

 

Jogi tanulmányait Budapesten, Amerikában és Kanadában végezte, szakterülete a nemzetközi és összehasonlító jog, valamint az emberi jogok. A Commission for Art Recovery nevű nemzetközi szervezet európai irodavezetője; emellett többek között a Herzog és a Hatvany családot képviselte a visszaigénylési eljárásokban. A Pesti Súl modern ortodox közösség egyik megalapítója.

 

Hosszú idő után és hosszabb időre most Párizsba készülődsz. Ott könnyebb zsidónak lenni?

A munkám szempontjából jóformán teljesen mindegy, hol élek – az interneten dolgozom, és amúgy is állandóan úton vagyok. Nem feltétlenül terveztem, hogy Párizsban kötök ki, de az biztos, hogy ott sok szempontból sokkal könnyebb: minden sarkon van legalább egy kóser ebédlő, majdnem minden közértben van kóser felvágottas állvány, ha bármire szükségem van, azt megtalálom. Három hatalmas kóser hipermarket is rendelkezésre áll, az egyik épp a közelünkben. Ott például pészahra mindent lehetett kapni, és az utolsó pillanatban is megtaláltam mindent, de ugyanúgy két héttel korábban és az ünnep alatt is. Egyszerűen ott a hétköznapi életünk sokkal egyszerűbb. Ugyanakkor Párizsban az iszlám fundamentalizmus robbantásokban mérhető, s az antiszemitizmus nem merül ki abban, mint Budapesten, hogy néha lezsidóznak az utcán vagy egyes állami intézményekben. Franciaországban más típusú az antiszemitizmus, de úgy igazából ott sem szeretik a zsidókat. Vagy adott esetben, egy jobb étteremben azt kell hallgatnunk a szomszéd asztalnál, amint teljesen nyíltan arról beszélgetnek, hogy a muszlimok és az arabok miatt megy tönkre Franciaország. Az is elég rémes élmény volt, hogy még most is nagyon sok párizsi házban van házmester, akik messze felülmúlják a régi magyar házmestereket – hajmeresztő, mi mindent tudnak az emberekről. És Párizsban sok helyütt, így a mi házunkban is megvan az a kedves szokás, hogy a házmester felhozza a postát. Az első ilyen alkalommal nekem végigfutott a hátamon a hideg. A korábbi generációkban egy ilyesmi rémes emlékeket ébreszt, s valahogy a hallottak és tanultak alapján ez bennem is megragadt. És ahogy mondtam, ott sem igazán szeretik a zsidókat. Az is igaz, hogy sok helyen laktam már, és annyira azért sehol sem szerették őket. Viszont Párizsról legalább elmondható, hogy ott elég nagy a zsidó közösség. Meg Franciaország sokszínűbb, nagyobb a tolerancia, és ha valami csúnyát mondanak, akkor mégiscsak felszólal a francia vezetés, és az emberek kimennek az utcára tüntetni.

Párizsban van egy látványos, inkább turistacsalogató zsidónegyed, a Marais.

Azért az már rég nem zsidónegyed. Ott például gond nélkül árulnak pitát pészahkor. Amerikában viszont látni olyat, hogy egy nem kóser vendéglőben kiírják, hogy a hús, amit a szendvicsbe tesznek, kóser. Ne felejtsük el, hogy az ott élő zsidók zöme a szefárd tradíciót követi, ami szoftosabb a mienknél, de azért mégis sok dolgot betartanak. Mert ugyan megeszik a nem kóser húst sok helyen, de azért mégsem mennek olyan helyre, ahol disznót tesznek a szendvicsbe. Mindenhol érdekes, hogy hol vannak a határok. Az átlag francia zsidó például sokkal többet betart, mint az átlag magyar zsidó. Mert ugye ők a szefárd szokást tartják, és a zsidóságot nem a holokauszttörténet tartja össze. Péntek este kocsival összegyűlik a család és telefonálgatnak, de közben azért otthon kósert tartanak. Szerintem sokkal lazább, de szélesebb palettáját élik meg a zsidóságuknak, mint itthon. Az askenáziak meg megint más történet, ők régóta asszimilálódtak, nem is látni az öltözetükön semmit.

Számodra hol lenne az ideális hely, ahol zsidóként a leginkább nyugodtan élhetnéd az életed?

Nehéz kérdés, mert ugye az otthon az embernek mindig ott van, ahol azt meg tudja teremteni magának. Én egy kvázi tradicionálisan élő zsidó nő vagyok, és így igazából mindenhol meg tudom teremteni az én kis mikrokozmoszomat, teljesen mindegy, hol vagyunk. Például ha nyáron utazunk és péntek este olyan helyen vagyunk, ahol van konyha, akkor adott esetben megsütöm a kalácsot is. Tehát sok mindent megcsinálok, mert a gyerekek miatt meg magam miatt is fontos ez. De ha szívem szerint mondanom kellene valamit, akkor az Izrael lenne. Mert nagyon fontosnak tartom, és sokszor gondolom, hogy jó lenne, ha ott laknánk. De amikor Izraelben vagyok, akkor nagyon erősen diaszpóra zsidónak érzem magam. Úgy érzem, hogy kívül mindenki látványos zsidó vallásos életet él, de hogy közben mi történik otthon, a zárt ajtók mögött, az más kérdés. A diaszpórában épp ellenkezően van. Ott pont hogy a családon belül éljük a zsidó életet, az ajtón kívül meg alapvetően nem egy zsidó közeg vesz minket körbe, ott másokat is megengedhetünk magunknak. Szóval a hangsúlyok számomra egy kicsit máshová esnek. Így személyesen úgy érzem, hogy ugyan bármennyire is jó lenne nekünk Izraelben élnünk, én mégis a diaszpórában érzem jól magam, Európában.

És Amerika nem vonz?

Éltem Amerikában és Kanadában is, és nem igazán. Szerintem az amerikaiak nagyon végletesek. Ez lehet jó, bizonyos szempontból, de hiányzik az arany középút. Mi úgy nőttünk föl, hogy az ember igyekszik, de mégsem ragadtatja magát szélsőségekre. Nekem ez nagyon sokkoló élmény volt Amerikában, és szerintem sok minden épp ezért nem működik. Mondok egy extrém példát: kitaláljuk, hogy védjük az állatokat, aztán megöljük az állatorvost. De ugyanez tapasztalható a jogban is, például a termékfelelősség esetében: nagyon meghatározzák, hogy vacak minőséget ne együnk, ami persze jogos, de közben milliós kártérítéseket fizetnek valakinek, aki beteszi a macskáját a mikrosütőbe száradni. Ezek végletek. Én nem ezt tartom a szabadságnak. Az is nagyon meglepett Amerikában, amikor kiderült, hogy a zsidókat még az 50-es években is kizárták sok területről: nem vehettek földet, nem lehettek orvosok, komoly ügyvédi irodákba egészen addig nem vettek fel zsidókat, amíg nem lett szükségük ingatlanos és csődügyvédekre. Mert korábban az ügyvédek ezeket a szakokat lenézték, így a zsidók csak oda tudtak menni. De az, hogy beemeljék őket a nagy irodákba, már inkább csak a 70-es, 80-as évektől fordult elő. Vagy ott van Kanada, ahol például Montrealban egy olyan belvárosi metrómegálló közelében laktam, ami egy Lionel Groulx nevű, komoly antiszemita alakról van elnevezve. Szóval, ahogy az ember a világban jár, rájön, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés, mindenhol vannak érdekes dolgok. És a zsidó közösségek sem olyan fantasztikusak, mint ahogy mi azt innen gondoljuk. A súlban is azt mondom, hogy tessék egy kicsit elmenni külföldre, lemenni a zsinagógákba és elbeszélgetni a helyiekkel. Akkor kiderül, hogy ott is ölik egymást, ott is középszerű a vezető, ott is őrültségekről szólnak az elnökségi ülések.

Jogi munkádban is szerepet játszanak a zsidó kérdések. Mit is csinálsz pontosan?

A Commission for Art Recovery nevű szervezet európai irodáját vezetem, ahol azzal foglalkozunk, hogy a – zömmel európai – kormányokat rávegyük, dolgozzanak ki egy olyan eljárást, amelynek keretében a túlélők, illetve az örökösök visszakérhetik a műtárgyaikat. A kormányok egy része hajlandó velünk tárgyalni, és ilyenkor szakmai segítséget nyújtunk nekik, ami lehet kutatás vagy jogi segítség. Ahol pedig nem hajlandók, ott felkarolunk egy pert vagy egy esetet, és megpróbáljuk azon keresztül bemutatni, hogy miért nem működik a rendszer. Ennek publicitást csinálunk és igyekszünk lobbizni, hogy az emberek egyáltalán visszakérhessék a jogos tulajdonukat.

Európában már sikerült erre rávenni kormányokat?

Németország például élen jár ebben. Ők régen is próbáltak kárpótlást adni a németek által elvett javakért. Ez Magyarországon sajnos megkésett, mert mire ide eljutottak, addigra leállították a programot. Így nagyon sok magyar nem kapott kárpótlást a műkincsei után. De a németek manapság is nagyon figyelnek erre. Ha például valaki ma meglát egy képet a múzeumban, ami a családjáé volt, de mondjuk az édesapja már kapott utána kárpótlást, akkor ha visszaadja az összeget akkori értéken, megkapja a műtárgyat. Nagyon nagyvonalúak e téren. Az elv az, hogy nem akarnak olyan műtárgyat tartani a múzeumaikban, aminek az eredete kétes, vagy vér tapad hozzá. Ők tényleg szeretnének tiszta lappal egy új társadalmat építeni, ami nem azon alapszik, hogy rabolt vagyontárgyakat állítanak ki. Németország mellett a hollandoknak is van egy bizottságuk, ami aránylag jól működik, ők ugyan nem nagyon adnak vissza képet, viszont adnak helyette pénzt. A franciáknál a kezdeti nehézségek után ez most már elég jól működik, Angliában is vissza lehet kérni a képeket, Ausztriában pedig a visszaadáson túl megengedik azt is, hogy a tulajdonos huszonöt évig eldöntse, ki akarja-e vinni az országból a művet vagy sem. Csehországban is van egy elég használható rendszer – persze minden rendszerben van valami hiba, minden országban vannak ügyek. Viszont elég sok ország helytáll, és főleg azok, ahol annak idején ezeket az atrocitásokat elkövették. Magyarország kivételével.

Nálunk inkább csak a Vörös Hadsereg által elrabolt műkincsekről hallani.

Igen, ez egy központi kérdés, mert ahhoz képest, amit szerintünk a Szovjetunióba vittek el, nem igazán publikus, hogy ténylegesen mi van ott. Az oroszok ugyanis arról híresek, hogy úgy hamisítják a történelmet, hogy párhuzamosan dokumentálják a dolgokat. Ha például hazudni akarnak Wallenbergről ’47-ben, akkor gyártanak három párhuzamos Wallenberg-történetet, amiről ’82-ben élő ember nem mondja meg, hogy melyik az igaz. Mert a korabeli dokumentumokat hatalmas munkával, fotókkal és minden egyébbel alátámasztva készítették el. Így van a műkincsekkel is: Mravik László szerint iratokkal igazolva az oroszok innen vitték el őket, az oroszok viszont azt igazolják iratokkal, hogy Berlin mellett találták őket. Így nagyon nehéz nyomon követni a sorsukat.

És mi a helyzet a Magyarországról elvitt zsidó műkincsekkel?

Ez nagyon nehéz helyzet, mert a magyar állam teljesen elzárkózik a restitúció elől, pedig a ’47-es párizsi békeszerződés alapján mindent vissza kellett volna adni. Tény és való, hogy egy részét visszaadták, de aztán vissza is vették, egy másik részét pedig eleve vissza sem adták. A magyar államnak kötelessége lenne ezeket visszaadni, de az állam a ’47 utáni jogi változásokra hivatkozva széttárja a karját. Közben pedig arra a kérdésre, hogy miért ezekkel a műtárgyakkal kell kvázi megalapozni múzeumi gyűjteményeket, vagy kiegészíteni azokat, nem nagyon tudnak válaszolni. Szerintem ez még sokáig nem fog megoldódni, mert ehhez kutatni kellene, megnyitni az archívumokat, és Magyarország nem erről híres. Nem ismerek még egy olyan helyet, ahol ilyen szinten titkolóznának arról, hogy mi történt.

Munkád a világ számos pontjához köt, de a közösségi és magánéleted hol zajlik?

Amikor itthon vagyok, akkor alapvetően itt. Amikor még itthon jártam egyetemre, akkor kezdtem szervezni az első Szohnut-csoportokat Izraelbe, még ’86–87-ben. Ez egy nagyon heroikus időszak volt, és szerettem csinálni. Szeretek aktív lenni, engem úgy neveltek, hogy ha valami kell, azt nekem kell felépíteni és nem másokra várni. Aztán amikor úgy 2000 környékén visszajöttem, akkor rájöttem, hogy Budapesten nem nagyon van olyan zsinagóga, amibe szívem szerint járnék. A magyar zsidóság egyik nagy problémája ’90 és 2000 között az volt, hogy idejött nyolcvanhat nemzetközi szervezet, és az „alef” kurzust megtartották, de a „bét” kurzusokra már nem jutott lehetőség. Mert azt gondolták, hogy mindenki harapni fog az ötleteikre, de nem számoltak azzal, hogy a magyar zsidók is voltak olyan ötletesek, mint ők, ha nem még jobban, így egy idő után nem voltak vevők az övéikre. Ezért a kísérletek zömükben hamvukba holtak. Persze sok minden megmaradt, például az iskolák, de a vallási életben mégsem teremtődött meg a tanulás lehetősége. Ezért összeálltunk páran, és elhatároztuk, hogy csinálunk magunknak egy tankört, és ott egymást képezgetjük. A Visegrádi utcai zsinagógára esett a választás, ami jó ötletnek bizonyult. Egyrészt mert egyre kevesebben voltak, és kellett is a megfelelő számú ember az imádsághoz, másrészt meg közel volt a szüleimhez, így adott esetben a gyerekeknek nem kellett hazagyalogolniuk este. Egyre komolyabb lett a hely, lett öt alkalmazottunk, Tórát hoztunk, könyvtárat építettünk, sok mindent csináltunk. De kiderült, hogy nem volt rá akkora igény, hogy ilyen szinten, ennyi ideig pörgessük ezt. Én meg azt gondolom, hogy nem szabad hagyni elhalni a dolgokat, hanem akkor át kell szabni őket. Úgyhogy mi átszabtuk a súl tevékenységét, amire megvan az igény, lehet tanulni, megvan a könyvtár, vannak közösségi események is, de inkább magunknak és nem a „külsős” érdeklődőknek.

Mennyire fiatal az itteni közösség?

Hát, azért mi sem fiatalodunk tovább, így lassan mi lépünk az eltűnő öregek helyébe. De az is látszik, hogy a fiatalok megházasodnak, családot alapítanak, és egy idő után jó páran elköltöznek, mert azért az egy drága környék, ott nem mindenki engedhet meg magának egy nagyobb lakást. Sokan vannak külföldön – hol itt vannak, hol külföldön, akárcsak én.

Neked akkor ez a hazai közösségi kötődésed?

Igen. Persze amikor hosszan New Yorkban és Montrealban laktam, ott is megvolt az adott közösségem, ahova lejártam, de ott nem voltam annyira aktív, mert nem volt annyira szükség rá. Magyarországon az is zavart, hogy egy időben bármilyen riporter megtalált, ha kellett neki egy nem túl, de mégis vallásos zsidó nő beszélgetőpartnernek. Akkor mindig engem kerítettek elő, és ez kezdett nagyon rémessé válni. Az embernek nincs mindig kedve erről beszélni. Nem egy hálás feladat, ha te vagy az a modell, akit ezzel azonosítanak, mert ha meglátnak az utcán mondjuk egy rövid ujjú pólóban vagy egy rövidebb szoknyában, akkor furán néznek. A képeken mindig úgy jelenek meg, mint a modern ortodox nő a zsinagógában, kalapban, hosszú ruhában, hiszen hogyan másként is mennék el a zsinagógába. Közben meg persze az utcán, nem kihívóan, de mégis másként öltözöm. Vagy ha meglátnak fagyizni, akkor összesúgnak: „kóser a fagylalt”? Nem, nem az, akkor még nem is volt Pesten kóser fagylalt! Nem kellemes dolog, amikor az embert azonosítják valamivel, és állandóan annak kell megfelelni.

Említetted, hogy ott vagy otthon, ahol te azt megteremted. Akkor most ezek szerint nem Magyarország az otthon.

Nekem nagyon fontos a magyar nyelv, az irodalom és a kultúra, mégiscsak ez az anyanyelvem, elsődlegesen itt szocializálódtam. Gyerekként teljesen természetes volt, hogy március 15-én kitűztük a kokárdát, büszke is voltam rá, meg a magyar zászlóra. De azóta elindult ez a görcsösödés a nemzeti szimbólumok körül, kisajátították őket, politika lett belőlük. Pszichológusok is mondják, hogy az az ember, akinek nincs egy pozitív önképe, kevésbé toleráns másokkal szemben. Emlékszem, volt a 80-as években egy riportfilm a magyar társadalomról, és volt benne egy jelenet, amikor valakit a Blahán arról kérdeznek, hogy milyen ember is a magyar. Erre nem igazán tudott válaszolni, akkor a riporter rábökött a járókelőkre, mire az ember azt mondja: „á, az nem magyar, hát az cigány”. Aztán meg: „annak horgas az orra, az nem magyar, az zsidó”. A riporter erre visszakérdez, hogy milyen is az igazi magyar? Erre már magára mutat – büszkén a kidudorodó hasára –, hogy ilyen. És ez az, hogy úgy határozzuk meg magunkat, hogy kik nem vagyunk, ami nem egy pozitív önkép. A zsidók jó részében van egy erős pozitív zsidó önkép, együtt mennek el zsinagógába, szórakozni, egy sörre a „zsidó helyekre”, és szerintem – meg a pszichológusok szerint is – ez nagyban erősíti a tolerancia szintjét. Persze egyesek mindig mondják, hogy milyen rémes itt, ha ez meg ez történik, akkor mindenképpen el kell menni innen, de közben mindig valami külső löketre várnak. Ülünk az összecsomagolt bőröndünkön, és arra várunk, hogy csináljanak már valamit, hogy végre elindulhassunk. Aztán maradunk. Pedig az emigráns élet sem feltétlenül jó, mindig van benne valamilyen hiány és stressz. És hát ott sem feltétlenül szeretik a zsidókat. Most, a Zsidó Világkongresszuson mondta valaki kedélyesen, hogy legyen benne az európai jogban, hogy szeretni kell a zsidókat.

 

(Bán Dávid, 2013. május)

Müller Péter Sziámi

Tags: Auschwitz, dráma, film, Franciaország, identitás, Kádár-korszak, katolicizmus, Kontroll csoport, Sziget, URH, zene

Müller Péter Sziámi

 

„Minden oldalról zsidó vagyok”

 

Évtizedek óta a hazai alternatív zenei élet emblematikus figurája. Zenekarairól (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) alighanem azok is hallottak már, akiknek egészen más a zenei ízlésük. A közvélemény elsősorban vele kapcsolta össze az időközben Közép-Európa legnagyobb fesztiváljává fejlődött Sziget elindítását. Sokoldalú személyiség. Egyik megálmodója volt a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválnak, kipróbálta magát a Magyar Állami Operaház stratégiai, valamint a Miskolci Nemzeti Színház művészeti igazgatójaként, a Jonathan Miller Kiadó megalapításával pedig a könyvkiadásba is belekóstolt. Mindemellett folyamatosan ír, koncertezik, rendez.

 

Önt mindenki Müller Péter Sziámiként ismeri. Azt viszont kevesen tudják, hogy miért éppen ezt a nevet adta magának…

Eredetileg költő volnék, de aztán az egyik nyári szünetben nekiláttam egy sziámi ikerpárról szóló regény írásának. Aztán a barátaim elkezdtek Sziáminak szólítani. És egyszer csak úgy hozta az élet, hogy írtunk egy darabot az édesapámmal a Madáchnak. És nagyon vicces lett volna, ha az szerepel a kiírásban, hogy írta Müller Péter és Müller Péter. Valahogy tehát kellett találni egy megkülönböztető nevet. Így lettem Müller Péter Sziámi.

Ha fejből akarnám fölsorolni a képesítéseit, alighanem akaratlanul is kihagynám valamelyiket. Magyar–francia szakos tanár, rádiószerkesztő-riporter, film- és televíziórendező. De ami talán a legérdekesebb és legszokatlanabb, az a cirkusz- és varietérendező. Hogy kerül valaki az Állami Artistaképző Iskolába?

A Film, Színház, Muzsika, ahová mindenféle kulturális témájú riportokat írtam, egyszer elküldött az artistaiskolába, hogy írjak valamit az akkoriban induló bohócosztályról. Oda viszont nem engedtek be újságírót. Akkoriban nálam lakott egy barátom, aki kötéltáncosként belső információkkal rendelkezett, így megtudtam, hogy lehet még jelentkezni. Így is történt, és végül föl is vettek. Komoly szellemi továbblépésnek bizonyult, nagyon érdekes és komoly dolgokat lehetett itt megtudni az életről. Ott is maradtam egészen addig, amíg egy sajnálatos félreértés miatt ki nem rúgtak.

Miféle félreértés történt?

A bölcsészkar mellett vetélkedőket szerkesztettem a televíziónak. Egy országos vetélkedő miatt hosszabb időre el kellett utaznom. Kikértem magam az artistaiskolából, el is engedtek, de időközben vezetőségváltás történt, ami egybeesett azzal, hogy nyomozók állítottak be hozzájuk, akik utánam kezdtek érdeklődni, mivel azt gyanították, hogy benne vagyok egy maoista összeesküvésben. Az iskolavezetés megrémült, amikor pedig visszamentem, hogy letegyem a záróvizsgát, mindenből egyest kaptam, annak ellenére, hogy nagyon komolyan fölkészültem. Amikor kiderült, hogy félreértésről volt szó, bocsánatot kértek, végül pedig egy olyan végbizonyítvánnyal engedtek el, amellyel cirkuszrendezői pályára minősítettek alkalmasnak. Ma tehát én vagyok az egyetlen diplomás cirkuszrendező az országban.

A történtek ellenére azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült hosszabb-rövidebb időt eltölteniük Nyugaton.

A hetvenes évek végén a Francia Filmakadémia kiírt egy ösztöndíjat, ami egyedül rám illett. Harmadéves filmrendező szakos fiatalt kerestek, aki jól beszél franciául. Franciaországba tehát kiengedtek. Aztán egy időre bevonták az útlevelemet, mert botrányosnak találták a zenekart, amellyel akkoriban a szabadidőmet töltöttem. A hollandiai történet a nyolcvanas évek közepére datálódik. Akkoriban nem nagyon akartak kiengedni sehová, egyszer még a Belügyminisztériumba is behívtak egy beszélgetésre, ahol figyelmeztettek, hogy vigyázzak, de én ezen csak röhögtem, amit persze rossz néven vettek. Aztán meghívtak egy filmfesztiválra Hollandiába, később pedig Ausztriába, és végül sikerült is útlevelet szereznem. Az osztrák meghívás idején Réz András volt Kőhalmi Ferenc helyettese a film-főigazgatóságon, és azt hiszem, éppen akkoriban rúgták ki, amikor bejelentkeztem nála, de volt olyan aranyos, és ellopta azt a pecsétet, amelyre nekem szükségem volt, és bepecsételt egyet búcsúzóul. Időközben elég meleg lett itthon a talaj, főleg a Kontroll Csoport meglehetősen merész dalai miatt. És én éppen ekkoriban írtam egy forgatókönyvet, amely félig Budapesten, félig Hollandiában játszódott.

Egyszer úgy nyilatkozott, hogy mindig gondjai voltak a magatartásával és a szorgalmával. Idézem: „Nehezen értelmezhető gyerek lehettem, legalább annyi volt bennem a zavarba ejtő hülyeség, mint a szerethető vonások.” Ezek szerint problémás gyerek volt. Az a fajta, aki megkeseríti a tanári kar életét.

A mai napig problémás vagyok. És ez szerintem már így is marad. Valamennyi olyan kultúrtörténeti személyiség, akit tartok valamire, megosztó, zavarba ejtő ember volt. Én nem törekszem erre, de sosem leszek olyan, akit mindenki szeret. Kirkegaard egyszer azt mondta, hogy saját magunk számára is titokzatosnak kell lennünk. Ez nyilván összefügg a többértelmű, zavaros identitással. Aki nagyon tudja, hogy kicsoda, aki nagyon tudja, hová tartozik, az erős referenciacsoporttal rendelkezik. És ha ezen a referenciacsoporton belül jól teljesít, akkor azt a külső csoportok is méltányolják. Nekem nincs igazi referenciacsoportom. Pontosabban nagyon sok referenciacsoportom van. És ez zavarba ejtő. Ha egyszerűen egy vásott kölyök lettem volna, akkor ez nem jelentett volna problémát. De én nagyon jó gyerek voltam, jóra törekvő, aki időnként rémületes dolgokat művelt, ami nyilván nem lehetett jó a hozzám közel állóknak, de nem gondolom azt, hogy ez gyökeresen kiirtható, átnevelhető lenne. Én a mai napig ilyen vagyok.

Mennyire meghatározó az életében a zsidó identitás?

Sokkal inkább, mint korábban gondoltam volna. Az igazán érdekes az, hogy minden oldalról zsidó vagyok. És amikor még úgy tudtam, hogy katolikus vagyok, akkor is egyfajta zsidó tudattal éltem. De erre csak utólag jön rá az ember, ezt gyerekként nem tudja. Tipikus, ugyanakkor egyszerre atipikus történet is az enyém. A nagyszüleim házassága vegyes házasság volt, az anyukám azonban a törvény szerint zsidó volt az ő anyukája után. A családunkat bujkálásokkal, álnevekkel, munkaszolgálattal ugyan, de a holokauszt jórészt szerencsére megkímélte. Akiről én sokáig azt hittem, hogy az édesapám, keresztény volt. Engem megkereszteltek, hittanra jártam, sőt ministrálni is. De dacára annak, hogy nemigen ejtettük ki azt a szánkon, hogy zsidó, engem elég gyakran bevonzott a zsinagóga. Tizenkét éves voltam, amikor örökbe fogadott az anyukám következetes, makacs udvarlója, és fölvettem a nevét, ami most is a nevem, és ő is zsidó családból származott. Tehát lett egy zsidó apukám. Húszéves koromban tudtam meg, hogy ki volt az igazi apám. Ő is zsidó volt, gyerekként Auschwitzot megjárt és a családját ott elvesztő zsidó ember. Azt gondolom, egy nagyon érdekes dilemma közepén vagyok, hiszen itt van egy szőke, kék szemű pasas, aki a papírjai szerint római katolikus, ami ebben az országban talán kényelmesebb helyzet, de nekem egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy ne zsidónak valljam magam.

Mindez akár életfilozófiának is tekinthető?

Mindig volt bennem egyfajta makacs igazságkeresés, nagyon igazságtalannak tartottam ugyanis azt, amikor lecigányoztak, lezsidóztak valakit. És egyszer azon kaptam magam, hogy sikerült egy dalban elkapni, hogy miről van szó. A Világszerver című számban van egy olyan sor, hogy „Ha választhatnék, zsidó lennék”. De ebben az is benne van, hogy ha választhatnék, cigány lennék, ha választhatnék, hülye lennék, ha választhatnék, kicsi lennék. Nem tudom, ki mondta, hogy amíg egyetlen embert is lezsidóznak a világon, addig ő zsidó akar lenni. És akkor jön a neheze, hogy mi az, hogy zsidó? Szerintem zsidónak, antiszemitának és semlegesnek is meg kell egyszer fogalmaznia ezt magában. Én mostanában kezdem megérteni. Elvittem a feleségemet Izraelbe két évvel ezelőtt, és azzal az élménnyel jöttem vissza, hogy Izrael az egyetlen ország a világon. Én nagyon sok helyen megfordultam már, ráadásul az a fajta ember vagyok, aki mindenhol jól érzi magát. De ott rám szakadt az érzés, hogy ez egy létező ország, hiába friss tákolmány, az összes többi viszont díszlet egy operettben. Lehet, hogy ez szörnyen hangzik, de onnantól kezdve az a szó, hogy hazám, valamennyi más himnuszban mulatságosnak tűnt. Mindig gyanakvó voltam egyébként a magyar hazafisággal, bár természetesen magyarnak vallom magam, de ahogy ezt itt kiejtik a szájukon az emberek, az mindig viszolyogtató volt a számomra.

Mi történt önnel Izraelben?

Megígértem a feleségemnek, hogy egyszer elviszem, mert a nagypapája, Dr. Kiss Géza, aki annak idején zsidókat mentett, nevesítve van a Jad Vasemben. Hajnalban érkeztünk meg a Ben Gurionra két gyerekkel. Peti még csak négyéves volt akkoriban, félálomban üldögélt az egyik bőröndünkön. Egy asszony elhagyta a kardigánját, Peti pedig odaszaladt, hogy fölvegye. Amikor az asszony hátranézett és meglátta a Petit, összecsapta a kezét, és azt mondta, hogy: „Shalom! You’re an angel. God bless you in the land of Israel.” És akkor arra gondoltam, hogy most megérkeztünk valahová. Hiszen nem mindenhol köszönnek így az ember gyerekének. Aztán sehogy sem sikerült megtalálnunk a szállodát, ráadásul hajnalban egy lélek nem volt az utcán, de aztán megjelent egy Kellér Dezső típusú, és mint utóbb kiderült, magyar zsidó bácsi, aki odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Később azzal folytatta, hogy ez egy szörnyű hely. Hogy itt lakik ötven éve, de most végre venni fog egy lakást a Dohány utcában. És akkor hirtelen megértettem, hová csöppentem. A következő élmény akkor ért, amikor a szállodában nekikészültünk zuhanyozni. Levetkőztem, de előreengedtem a feleségemet, aztán ruhátlanul elaludtam az ágyon. Ilyenkor az ember általában arra ébred később, hogy vacog, de én úgy aludtam tizenkét órát, mintha belekerültem volna a saját közegembe. És egyszer csak azt éreztem, hogy boldog vagyok. Nem egyszerűen azt, hogy jól érzem magam, hanem azt, hogy boldog vagyok. Amikor pedig elmentünk a Holt-tengerhez, az egyik katonai ellenőrzőpont közelében elromlott a kisbuszunk. Találtam ott egy izraeli zászlót, de amikor kezemben a zászlóval sétálgatni kezdtem, megállt mellettünk egy katonai terepjáró, és az izraeli katonák meg a velünk utazó Moldova Juli szóltak, hogy azonnal tegyem le. Kérdeztem, mi a probléma, erre kiderült, hogy arab területen voltunk, a hegygerincen pedig ellendrukkerek álltak. Nagyon óvatosan toltak el bennünket az ellenőrzőpontig. Ekkor értettem meg, hogy ez nem tréfa, pedig nekem korábban teljesen valószerűtlennek tűnt mindaz, ami naponta történik arrafelé.

Ez a zsidó identitással összefüggő élményanyag meglehetősen ritkán jelenik meg a dalszövegeiben…

Kevés olyan dal vagy vers van az életművemben, amelyekről tudom, hogy élménydalok. Az egyik az Elég zsidó. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy pontosan miről szól, akkor vagy zavarba esnék, vagy anélkül, hogy zavarba esnék, azt mondanám, nem igazán tudom. De az első négy sora biztos, hogy érvényes. Nyakra-főre az történik, hogy magukat akár hivalkodóan, akár tényként más vallásúnak, mondjuk kereszténynek aposztrofáló emberekről kiderül a „beütés”. Úgy kezelik, mint egy nagy titkot. A mostani konfliktusok, meghasonlások legtöbbje onnan eredeztethető, hogy nehéz messzebbre visszamenni, mint a holokauszt. Ez egy olyan kemény hivatkozási alap, és annyira megrázó, hogy aki részben vagy teljesen a maga zsidóságának tudatában él a földön, amikor azt a szót kimondja, hogy zsidó, akkor azt mondja, hogy engem ért a holokauszt. Én egy olyan országban élek, ahol nem lehet előjel nélkül kimondani azt, hogy zsidó. Pedig jobban szeretnék egy olyan országban élni, ahol ez annyit jelent, mint az, hogy férfi vagy nő. Vagy még annyit se. És valószínű, hogy ebből a fals élményből jött az Elég zsidó. Az első négy sor érthető számomra. Azért kezdődik úgy, hogy „Az én hazám, jaj, Magyarország! / Mégse lettem hazaáruló / Izráelföldön jól érzem magam, csak / Ott meg nem lennék elég zsidó”, mert nekem nagyon sokszor adódott az életemben a lehetőség, hogy máshol éljek, mégis teljesen evidens volt a számomra, hogy itt akarok élni. Idáig értem a dalt. Utána viszont általánosabb dolgok következnek, tehát szerencsére ez nem olyan dal lett, ami a magyar zsidóság himnusza lehetne, mint ahogy Geszti Péter dala egyfajta új himnusszá vált.

Hol rontottuk el?

Amikor egyszer megkérdezték Jungtól, hogy mit gondol a világ állapotáról, azt mondta, nem érzi magát elég okosnak ahhoz, hogy bármit is mondjon. De azt azért hozzátette, hogy a sötétség erői még sosem álltak olyan közel ahhoz, hogy győzedelmeskedjenek a jó erői felett. Ha igazából az a kérdés, hogy ebben a megváltozott helyzetben hol van a helyünk, és itt magunk alatt azokat értem, akik még zenélnek az én korosztályomból, akkor azt mondom, hogy én nem változtam. Ma is ugyanabból az indíttatásból írok dalokat, mint régen, és nem nagyon tudok mit kezdeni azzal az elvárással, hogy ha 1980-ban még gátlástalanok, merészek és szókimondóak voltunk, akkor most miért nem? Én a mai napig gátlástalan, merész és szókimondó vagyok. Semmiféle belekényelmesedés vagy megalkuvás nincs bennem. De unalmas ez a téma. Mert ugye már nem csak a rock ’n’ roll van. Helyből ellenzékinek, csak ellenzékinek lenni ostobaság. Meg kell próbálni drukkernek lenni, ugyanakkor persze nagyon kellene figyelni arra, hogy hol vannak a suskusok, de ez olyannyira pitiáner, hogy én nem tudok és nem is akarok erre figyelni.

A rendszerváltást megelőzően mégsem tartozott a rendszer kegyeltjei közé.

Ha valami nagyon brutálisan homogénnek akarja mutatni magát, mint mondjuk az előző rezsim, akkor arra nézve minden veszélyt jelent, akár egyetlen ember egyetlen hátsó gondolata is. Vagyis minden, ami nem harmonizál. Az URH egyfajta gesztus volt a hatalom ellen. De ha közelebbről megnézzük a szövegeket, akkor kiderül, hogy nem politizáltak. Szokatlanul brutálisak voltak, kifejeztek egy rossz közérzetet. Ma azonban már vannak nyilvános fórumai a problémáknak, ezért aztán nem tartanám szerencsésnek, ha ma is erről szólnának a dalok. Országos problémákhoz táncdalokban hozzászólni számomra visszatetsző. Ha Jung csak ennyit tudott hozzászólni a kérdéshez, akkor nagyon hülye lennék, ha valami hasonlóval próbálkoznék. Csehov azt mondta, csak annyira akar érteni a politikához, hogy meg tudja magát védeni tőle. Szerintem viszont már ez is sok. Ha ugyanis annyira akarnék érteni a politikához, hogy meg tudjam magam védeni tőle, akkor nagyon sokat kellene foglalkoznom vele. Ez egy hülye ország. A szentírásban az áll, hogy: „Ne üzekedj barmokkal!” Igyekszem ehhez tartani magam.

 

(Csőke Zoltán, 2007. július)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

Müller Péter Sziámi életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%BCller_P%C3%A9ter_Szi%C3%A1mi

Sziámi számok: https://www.youtube.com/watch?v=n2Bct6bzBKA&list=PLDE45A4517526F172

 

 

M. Dénes Tamás

Tags: Ausztria, Franciaország, katolicizmus, kereszténység, kisebbségek, közösség, magyar nyelv, Olaszország, pszichológia, roma, sport, Svájc

M. Dénes Tamás

 

„Mindig is magyar zászló volt a kollégiumi szobámban”

 

1979-ben született Budapesten. Gyerekkorától fogva sokat élt külföldön, ahol megismerhette a svájci általános és az osztrák középiskolát, később pedig a bécsi és poitiers-i egyetemi életet, majd az alkalmi munkák világát Genovában. Legjobban azonban mindig a medencében, vízipólós csapattársai között érezte otthon magát. Ma sportriporter, rádiós.

 

Mindig is szívügyed volt a sport, szerettél közvetíteni. Megvalósult ez a gyerekkori álom?

Sok szempontból megvalósult, mert sportriporter lettem, de máskülönben nem, mert nem lettem sportoló. Illetve, valamilyen szinten az is lettem, de nem annyira, amennyire szerettem volna. Mert nagyon más nézni és csinálni a sportot.

Mi szerettél volna lenni?

Először focista, s amikor az nem jött össze, akkor vízilabdás. Hittem is benne, hogy nagyon jó leszek. És aztán ott volt a közvetítés. Ugyanis valamilyen szinten reprodukálnom kellett azt, amit a rádióban hallottam a nagy példaképektől. Nyolc-kilencéves koromtól kezdve nagyon élveztem a Körkapcsolásokat, amiket azután gombfociban lejátszottam. Amikor pedig feltalálták a számítógépet, akkor már az előtt ülve közvetítettem. Az volt a vicces, hogy akkor épp Svájcban éltünk, és nagyon megszerettem a svájci jégkorongbajnokságot, nagyon izgalmasnak találtam, és elkezdtem svájci németül közvetíteni a meccseket. Roppantul élveztem.

Sok-sok év után valóra vált ez az álom.

Igen, egy idő után bekerültem a Magyar Rádióba, majd a pekingi olimpia kiküldött stábjába, és részt vettem a Körkapcsolásban is. Nekem igazából a legnagyobb álmom a Körkapcsolás volt. Amikor Zoli bácsi (Novotny Zoltán – a szerk.) bemondta, hogy „most a Körkapcsolás történetének 101. riportereként megszólal M. Dénes Tamás”, akkor majdnem elsírtam magam. Pedig ez egy Siófok–Nyíregyháza-meccs volt, de nekem rengeteget jelentett, még most is magam előtt látom az egészet.

Gyerekkorodban és huszonévesen is sokat éltél külföldön, vannak tapasztalataid, élményeid, kapcsolataid. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után miért jöttél haza?

Éltem Svájcban, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, és úgy gondoltam, hogy rendelkezem bizonyos rálátással a sport világára, és van egy olyan tudásom, amivel itthon kevés ember büszkélkedhet: egy jóformán lexikális szintű tudás a nemzetközi bajnokságokról. Legyen az francia, német, olasz, spanyol – de nemcsak a nagy bajnokságok, hanem olyanok is, mint a ciprusi vagy az izlandi –, engem mind érdekel. És úgy gondoltam, hogy erre a tapasztalatra szükség lehet itthon. De csalódnom kellett, nem értékelték. Pontosabban értékelték, de a korom miatt mindig én maradtam az utolsó a rendkívül hierarchikusan felépített Magyar Rádióban. Valahogy nem ezt vártam a Sportszerkesztőségtől.

Bécsben az egyetemen a történelem szakon is a sporttal foglalkoztál.

Igen, szakdolgozatom témája a monarchia futballja volt 1880–1918 között. Ez nagyon újszerű volt, erről még senki nem írt. A Bécs–Prága–Budapest kulturális és sportháromszöget így még nem dolgozták fel korábban.

Mennyire volt más az egyetemi élet Bécsben?

Rendkívül személytelen volt a bécsi egyetem. Csak a töri szakra hatezren jártunk. Ez elég nagy csalódás volt. Itthon viszont nagyon jó a történelem szak, és jóval családiasabb a légkör, nagyon vágytam is haza, felvételiztem, de azt kell mondjam, szerencsére nem vettek fel.

Miért szerencsére?

Mert valószínűleg másfajta képet őriztem Magyarországról, mint amivé közben ez az ország lett.

Mennyi időt töltöttél külföldön?

Tizenhét évet, az eddigi életem felét.

Akkor mégis miért jöttél vissza?

Mert mindig is tudtam, hogy egyedül magyarul lehetek sportriporter. Hiába tudtam németül, el is helyezkedtem egy osztrák kereskedelmi rádiónál mint műsorvezető, de az más. Azután 2006-ban hazajöttem, ami fantasztikus volt. Nagyon hamar el tudtam helyezkedni a Rádiónál. Az volt az érdekes, hogy engem mindenhol elismertek a Rádiónál, a Sportosztályt kivéve. De én a Sportosztályhoz tartoztam.

Azt mondtad, mégis csalódás volt hazatérni.

Az országba igen. 2006 egy borzalmas fázis volt az ország életében. Ez az őszödi beszéd ideje, az ordenáré stílusú politizálás megszilárdulásáé. Borzalmasan agresszív volt a légkör itthon. 2006. szeptember 18-a után az addig is teljesen megosztott ország végérvényesen kettészakadt.

És nem ijedtél meg, hogy ebbe kell most hazaérkezned?

De! Ugyanakkor Olaszországból érkeztem, ahol szintén teljesen kettéosztott az ország, és nem északra meg délre, hanem jobb- és baloldalra. De akkor is kemény volt itthon szembesülni ezzel.

Mert úgy érezted, hogy valahol mégiscsak a te hazádról van szó? Ha egyáltalán hazádnak gondolod Magyarországot.

Abszolút! Én teljes mértékben patrióta vagyok. Olyannyira, hogy minden módon igyekeztem ezt kimutatni: mindig is magyar zászló volt a kollégiumi szobámban, a magyar válogatott meccseire jártam, mindig nekik szurkoltam, és rengeteg egyéb módon próbáltam kötődni ehhez az országhoz. És borzalmasan fájt, hogy itthon valami olyan elemi erővel jön a gyűlölet, és nemcsak a baloldal ellen, hanem szépen fokozatosan a zsidók ellen, a cigányok ellen, a melegek ellen is. A közbeszéd része lett a cigányellenesség – meg kell mondjam, még a zsidók körében is –, és egyre inkább szembeötlő az antiszemitizmus.

Neked fontos volt a zsidóságod? Egyáltalán, mindig tisztában voltál vele?

Mindig is tudtam, hogy zsidó vagyok, és azt is, hogy ehhez nekem semmi közöm sincs. Gyerekkoromban letagadtam, hogy zsidó vagyok. Egy keresztény néni volt a dadusom, gyerekkoromban ő volt velem a legtöbbet. Gyakorlatilag keresztény miliőben nőttem fel, ami rendkívül hatott rám. Ő tanított meg például imádkozni. Csak keresztény imákat tudok.

Ez vonzott téged?

Vonzott, persze azért, mert más volt! Mert azt vettem észre, hogy őket nem különböztetik meg, és nem akartam, hogy engem bárki is megkülönböztessen. Azért is tagadtam le a zsidóságomat, mert olyan akartam lenni, mint a tömeg.

Mennyire volt ez nyílt beszédtéma családon belül?

Az, hogy letagadom, sosem volt téma. Az antiszemitizmus kérdése, az ettől való félelem pedig akkor került elő egyre erősebben nálunk, ahogy egyre erősödött az antiszemitizmus Magyarországon.

Ez hatott a zsidóságtudatodra?

Ez nem egyfajta páncél, de az is igaz, hogy ha azt érzed, hogy először téged fognak elvinni vagy megütni, megverni, lelőni a származásod miatt, az mégiscsak megerősít benned egyfajta identitást. Hogy az én zsidó identitásom ettől erősödött-e meg? Nem tudom. De biztos, hogy ez is közrejátszott. Azt hiszem, hogy az én zsidó identitásom megtalálása a pszichológiával kezdődött. Pszichodrámára meg pszichológushoz jártam, és akkor kezdtem rájönni, hogy ez az én letagadott énem. Ezek a dolgok foglalkoztatnak engem, nekem fontosak, engem bántanak. Emlékszem, hogy annak idején Svájcban, tizenegy éves koromban az iskolában csináltam egy bohócot agyagból, és valaki horogkeresztet rajzolt rá. Erre én elsírtam magam, mert valahogy pontosan tudtam, hogy mit jelent ez.

Ekkor már tisztában voltál a családod múltjával?

Nem. Az volt a durva sajnos, hogy ezek számomra valahogy távoli történetek voltak, hogy elvitték a nagyszüleim családját, és megölték őket. Aztán egyszer a nővérem mutatott képeket. Azokon pedig hús-vér emberek voltak, akik hozzám tartoztak. És borzalmas volt látni, hogy ez nem csak egy tömeg. Számomra a legszörnyűbb a holokauszttal kapcsolatban az, hogy minden ebből vezethető le az életemben. De nemcsak az enyémben, hanem mindenkiében, akik számomra fontosak. Frusztrációk, félelmek, szorongások, minden ebből vezethető le. Csak egyedül a sportközvetítés nem. Csak abban vagyok felszabadult.

Ezek akár genetikailag is beléd ivódtak?

Abban biztos vagyok, hogy genetikailag valamiképpen megkaptuk ezeket az emlékeket, itt vannak valahol hátul elraktározva, elnyomva. Emlékszem, hogy valóságos vízióim voltak Mauthausenben.

A családban ez mennyire került elő?

Nálunk, egyfajta ateista család lévén, a zsidóság kérdése tabu volt. Igaz, apámék családjában azért volt róla szó, emlékszem, hogy nagypapámnak még imakendője is volt, meg talán imaszíja is, nem tudom. És gyertyát is gyújtottak péntekenként. De nekem valahogy mindez kimaradt.

Keresel kapcsolódásokat?

Keresek. Most például a Maccabiban vízilabdázom, vannak zsidó barátaim, de alapvetően mégsem ezt keresem, hanem jó embereket keresek, és teljesen mindegy, milyen származásúak. Alapvetően nagyon érzékeny vagyok erre a témára, de a zsidó társaságokban is nagyon különállónak tudom érezni magam.

Te nagyon érzékeny vagy a társadalmi igazságtalanságokra, a zsidók mellett a cigányok vagy akár a melegek kirekesztésére. Szerinted ez levezethető ebből az örökségből, a belső frusztrációból?

Egyértelműen levezethető. Nálam teljesen természetes volt, hogy kisebbségként a kisebbségeket védem, velük érzek szolidaritást. Én például mindig is ki fogok állni a cigánygyűlölet ellen, mert elmondhatatlanul frusztrál, hogy Magyarországon ez mennyire a közbeszéd része lett. Ezek a normák, amik ma Magyarországon elfogadottak, szerintem sok szempontból nem európaiak, és ezt nagyon nehezen is élem meg.

Mégis patrióta vagy.

Teljes mértékben magyarnak vallom magam, és nagyon büszke vagyok a nyelvre, a kultúrára, az irodalomra, a költészetre, amit Európában nem igazán tudnak megérteni. De az mélységesen fáj, amikor a magyarságomat mások elvitatják tőlem. Amikor pedig megmondják nekem, hogy nem vagyok magyar, akkor el is kezdem magam nem magyarnak érezni, és ez borzalmasan rossz. Mintha élnél egy családban, és egyszer csak közlik veled, hogy te nem vagy családtag. Nem kívánom senkinek. Közben viszont nem érzem magam eléggé zsidónak sem: nem ismerem a vallást, nem vonz Izrael, nem érzem, hogy bármi is odakötne. Külföldön amúgy sosem merült fel, hogy bármikor azt firtassák, zsidó vagyok-e vagy sem.

Ugyan büszke magyarnak vallod magad, de lenne olyan pont, amikor megint elmennél innen?

Lenne, és nagyon közeledünk ahhoz a ponthoz. Politikailag akkor, ha a Jobbik hatalomra jut. Akkor én innen elmegyek. Társadalmilag pedig, ha közvetlen ismerősömet fogják bántani vagy megverni az utcán a származása miatt, akkor innen végleg elmegyek. Én nem akarom egy olyan országban felnevelni a gyermekeimet, ahol félniük kell a származásuk miatt.

(Bán Dávid, 2013. április)