Peresztegi Ágnes

Tags: Egyesült Államok, Franciaország, hagyomány, iszlám, jog, Kádár-korszak, Kanada, modern ortodoxia, műtárgy, nő, szefárd, tolerancia, ünnep

Peresztegi Ágnes

 

„Akinek nincs egy pozitív önképe, az kevésbé toleráns másokkal szemben”

 

Jogi tanulmányait Budapesten, Amerikában és Kanadában végezte, szakterülete a nemzetközi és összehasonlító jog, valamint az emberi jogok. A Commission for Art Recovery nevű nemzetközi szervezet európai irodavezetője; emellett többek között a Herzog és a Hatvany családot képviselte a visszaigénylési eljárásokban. A Pesti Súl modern ortodox közösség egyik megalapítója.

 

Hosszú idő után és hosszabb időre most Párizsba készülődsz. Ott könnyebb zsidónak lenni?

A munkám szempontjából jóformán teljesen mindegy, hol élek – az interneten dolgozom, és amúgy is állandóan úton vagyok. Nem feltétlenül terveztem, hogy Párizsban kötök ki, de az biztos, hogy ott sok szempontból sokkal könnyebb: minden sarkon van legalább egy kóser ebédlő, majdnem minden közértben van kóser felvágottas állvány, ha bármire szükségem van, azt megtalálom. Három hatalmas kóser hipermarket is rendelkezésre áll, az egyik épp a közelünkben. Ott például pészahra mindent lehetett kapni, és az utolsó pillanatban is megtaláltam mindent, de ugyanúgy két héttel korábban és az ünnep alatt is. Egyszerűen ott a hétköznapi életünk sokkal egyszerűbb. Ugyanakkor Párizsban az iszlám fundamentalizmus robbantásokban mérhető, s az antiszemitizmus nem merül ki abban, mint Budapesten, hogy néha lezsidóznak az utcán vagy egyes állami intézményekben. Franciaországban más típusú az antiszemitizmus, de úgy igazából ott sem szeretik a zsidókat. Vagy adott esetben, egy jobb étteremben azt kell hallgatnunk a szomszéd asztalnál, amint teljesen nyíltan arról beszélgetnek, hogy a muszlimok és az arabok miatt megy tönkre Franciaország. Az is elég rémes élmény volt, hogy még most is nagyon sok párizsi házban van házmester, akik messze felülmúlják a régi magyar házmestereket – hajmeresztő, mi mindent tudnak az emberekről. És Párizsban sok helyütt, így a mi házunkban is megvan az a kedves szokás, hogy a házmester felhozza a postát. Az első ilyen alkalommal nekem végigfutott a hátamon a hideg. A korábbi generációkban egy ilyesmi rémes emlékeket ébreszt, s valahogy a hallottak és tanultak alapján ez bennem is megragadt. És ahogy mondtam, ott sem igazán szeretik a zsidókat. Az is igaz, hogy sok helyen laktam már, és annyira azért sehol sem szerették őket. Viszont Párizsról legalább elmondható, hogy ott elég nagy a zsidó közösség. Meg Franciaország sokszínűbb, nagyobb a tolerancia, és ha valami csúnyát mondanak, akkor mégiscsak felszólal a francia vezetés, és az emberek kimennek az utcára tüntetni.

Párizsban van egy látványos, inkább turistacsalogató zsidónegyed, a Marais.

Azért az már rég nem zsidónegyed. Ott például gond nélkül árulnak pitát pészahkor. Amerikában viszont látni olyat, hogy egy nem kóser vendéglőben kiírják, hogy a hús, amit a szendvicsbe tesznek, kóser. Ne felejtsük el, hogy az ott élő zsidók zöme a szefárd tradíciót követi, ami szoftosabb a mienknél, de azért mégis sok dolgot betartanak. Mert ugyan megeszik a nem kóser húst sok helyen, de azért mégsem mennek olyan helyre, ahol disznót tesznek a szendvicsbe. Mindenhol érdekes, hogy hol vannak a határok. Az átlag francia zsidó például sokkal többet betart, mint az átlag magyar zsidó. Mert ugye ők a szefárd szokást tartják, és a zsidóságot nem a holokauszttörténet tartja össze. Péntek este kocsival összegyűlik a család és telefonálgatnak, de közben azért otthon kósert tartanak. Szerintem sokkal lazább, de szélesebb palettáját élik meg a zsidóságuknak, mint itthon. Az askenáziak meg megint más történet, ők régóta asszimilálódtak, nem is látni az öltözetükön semmit.

Számodra hol lenne az ideális hely, ahol zsidóként a leginkább nyugodtan élhetnéd az életed?

Nehéz kérdés, mert ugye az otthon az embernek mindig ott van, ahol azt meg tudja teremteni magának. Én egy kvázi tradicionálisan élő zsidó nő vagyok, és így igazából mindenhol meg tudom teremteni az én kis mikrokozmoszomat, teljesen mindegy, hol vagyunk. Például ha nyáron utazunk és péntek este olyan helyen vagyunk, ahol van konyha, akkor adott esetben megsütöm a kalácsot is. Tehát sok mindent megcsinálok, mert a gyerekek miatt meg magam miatt is fontos ez. De ha szívem szerint mondanom kellene valamit, akkor az Izrael lenne. Mert nagyon fontosnak tartom, és sokszor gondolom, hogy jó lenne, ha ott laknánk. De amikor Izraelben vagyok, akkor nagyon erősen diaszpóra zsidónak érzem magam. Úgy érzem, hogy kívül mindenki látványos zsidó vallásos életet él, de hogy közben mi történik otthon, a zárt ajtók mögött, az más kérdés. A diaszpórában épp ellenkezően van. Ott pont hogy a családon belül éljük a zsidó életet, az ajtón kívül meg alapvetően nem egy zsidó közeg vesz minket körbe, ott másokat is megengedhetünk magunknak. Szóval a hangsúlyok számomra egy kicsit máshová esnek. Így személyesen úgy érzem, hogy ugyan bármennyire is jó lenne nekünk Izraelben élnünk, én mégis a diaszpórában érzem jól magam, Európában.

És Amerika nem vonz?

Éltem Amerikában és Kanadában is, és nem igazán. Szerintem az amerikaiak nagyon végletesek. Ez lehet jó, bizonyos szempontból, de hiányzik az arany középút. Mi úgy nőttünk föl, hogy az ember igyekszik, de mégsem ragadtatja magát szélsőségekre. Nekem ez nagyon sokkoló élmény volt Amerikában, és szerintem sok minden épp ezért nem működik. Mondok egy extrém példát: kitaláljuk, hogy védjük az állatokat, aztán megöljük az állatorvost. De ugyanez tapasztalható a jogban is, például a termékfelelősség esetében: nagyon meghatározzák, hogy vacak minőséget ne együnk, ami persze jogos, de közben milliós kártérítéseket fizetnek valakinek, aki beteszi a macskáját a mikrosütőbe száradni. Ezek végletek. Én nem ezt tartom a szabadságnak. Az is nagyon meglepett Amerikában, amikor kiderült, hogy a zsidókat még az 50-es években is kizárták sok területről: nem vehettek földet, nem lehettek orvosok, komoly ügyvédi irodákba egészen addig nem vettek fel zsidókat, amíg nem lett szükségük ingatlanos és csődügyvédekre. Mert korábban az ügyvédek ezeket a szakokat lenézték, így a zsidók csak oda tudtak menni. De az, hogy beemeljék őket a nagy irodákba, már inkább csak a 70-es, 80-as évektől fordult elő. Vagy ott van Kanada, ahol például Montrealban egy olyan belvárosi metrómegálló közelében laktam, ami egy Lionel Groulx nevű, komoly antiszemita alakról van elnevezve. Szóval, ahogy az ember a világban jár, rájön, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés, mindenhol vannak érdekes dolgok. És a zsidó közösségek sem olyan fantasztikusak, mint ahogy mi azt innen gondoljuk. A súlban is azt mondom, hogy tessék egy kicsit elmenni külföldre, lemenni a zsinagógákba és elbeszélgetni a helyiekkel. Akkor kiderül, hogy ott is ölik egymást, ott is középszerű a vezető, ott is őrültségekről szólnak az elnökségi ülések.

Jogi munkádban is szerepet játszanak a zsidó kérdések. Mit is csinálsz pontosan?

A Commission for Art Recovery nevű szervezet európai irodáját vezetem, ahol azzal foglalkozunk, hogy a – zömmel európai – kormányokat rávegyük, dolgozzanak ki egy olyan eljárást, amelynek keretében a túlélők, illetve az örökösök visszakérhetik a műtárgyaikat. A kormányok egy része hajlandó velünk tárgyalni, és ilyenkor szakmai segítséget nyújtunk nekik, ami lehet kutatás vagy jogi segítség. Ahol pedig nem hajlandók, ott felkarolunk egy pert vagy egy esetet, és megpróbáljuk azon keresztül bemutatni, hogy miért nem működik a rendszer. Ennek publicitást csinálunk és igyekszünk lobbizni, hogy az emberek egyáltalán visszakérhessék a jogos tulajdonukat.

Európában már sikerült erre rávenni kormányokat?

Németország például élen jár ebben. Ők régen is próbáltak kárpótlást adni a németek által elvett javakért. Ez Magyarországon sajnos megkésett, mert mire ide eljutottak, addigra leállították a programot. Így nagyon sok magyar nem kapott kárpótlást a műkincsei után. De a németek manapság is nagyon figyelnek erre. Ha például valaki ma meglát egy képet a múzeumban, ami a családjáé volt, de mondjuk az édesapja már kapott utána kárpótlást, akkor ha visszaadja az összeget akkori értéken, megkapja a műtárgyat. Nagyon nagyvonalúak e téren. Az elv az, hogy nem akarnak olyan műtárgyat tartani a múzeumaikban, aminek az eredete kétes, vagy vér tapad hozzá. Ők tényleg szeretnének tiszta lappal egy új társadalmat építeni, ami nem azon alapszik, hogy rabolt vagyontárgyakat állítanak ki. Németország mellett a hollandoknak is van egy bizottságuk, ami aránylag jól működik, ők ugyan nem nagyon adnak vissza képet, viszont adnak helyette pénzt. A franciáknál a kezdeti nehézségek után ez most már elég jól működik, Angliában is vissza lehet kérni a képeket, Ausztriában pedig a visszaadáson túl megengedik azt is, hogy a tulajdonos huszonöt évig eldöntse, ki akarja-e vinni az országból a művet vagy sem. Csehországban is van egy elég használható rendszer – persze minden rendszerben van valami hiba, minden országban vannak ügyek. Viszont elég sok ország helytáll, és főleg azok, ahol annak idején ezeket az atrocitásokat elkövették. Magyarország kivételével.

Nálunk inkább csak a Vörös Hadsereg által elrabolt műkincsekről hallani.

Igen, ez egy központi kérdés, mert ahhoz képest, amit szerintünk a Szovjetunióba vittek el, nem igazán publikus, hogy ténylegesen mi van ott. Az oroszok ugyanis arról híresek, hogy úgy hamisítják a történelmet, hogy párhuzamosan dokumentálják a dolgokat. Ha például hazudni akarnak Wallenbergről ’47-ben, akkor gyártanak három párhuzamos Wallenberg-történetet, amiről ’82-ben élő ember nem mondja meg, hogy melyik az igaz. Mert a korabeli dokumentumokat hatalmas munkával, fotókkal és minden egyébbel alátámasztva készítették el. Így van a műkincsekkel is: Mravik László szerint iratokkal igazolva az oroszok innen vitték el őket, az oroszok viszont azt igazolják iratokkal, hogy Berlin mellett találták őket. Így nagyon nehéz nyomon követni a sorsukat.

És mi a helyzet a Magyarországról elvitt zsidó műkincsekkel?

Ez nagyon nehéz helyzet, mert a magyar állam teljesen elzárkózik a restitúció elől, pedig a ’47-es párizsi békeszerződés alapján mindent vissza kellett volna adni. Tény és való, hogy egy részét visszaadták, de aztán vissza is vették, egy másik részét pedig eleve vissza sem adták. A magyar államnak kötelessége lenne ezeket visszaadni, de az állam a ’47 utáni jogi változásokra hivatkozva széttárja a karját. Közben pedig arra a kérdésre, hogy miért ezekkel a műtárgyakkal kell kvázi megalapozni múzeumi gyűjteményeket, vagy kiegészíteni azokat, nem nagyon tudnak válaszolni. Szerintem ez még sokáig nem fog megoldódni, mert ehhez kutatni kellene, megnyitni az archívumokat, és Magyarország nem erről híres. Nem ismerek még egy olyan helyet, ahol ilyen szinten titkolóznának arról, hogy mi történt.

Munkád a világ számos pontjához köt, de a közösségi és magánéleted hol zajlik?

Amikor itthon vagyok, akkor alapvetően itt. Amikor még itthon jártam egyetemre, akkor kezdtem szervezni az első Szohnut-csoportokat Izraelbe, még ’86–87-ben. Ez egy nagyon heroikus időszak volt, és szerettem csinálni. Szeretek aktív lenni, engem úgy neveltek, hogy ha valami kell, azt nekem kell felépíteni és nem másokra várni. Aztán amikor úgy 2000 környékén visszajöttem, akkor rájöttem, hogy Budapesten nem nagyon van olyan zsinagóga, amibe szívem szerint járnék. A magyar zsidóság egyik nagy problémája ’90 és 2000 között az volt, hogy idejött nyolcvanhat nemzetközi szervezet, és az „alef” kurzust megtartották, de a „bét” kurzusokra már nem jutott lehetőség. Mert azt gondolták, hogy mindenki harapni fog az ötleteikre, de nem számoltak azzal, hogy a magyar zsidók is voltak olyan ötletesek, mint ők, ha nem még jobban, így egy idő után nem voltak vevők az övéikre. Ezért a kísérletek zömükben hamvukba holtak. Persze sok minden megmaradt, például az iskolák, de a vallási életben mégsem teremtődött meg a tanulás lehetősége. Ezért összeálltunk páran, és elhatároztuk, hogy csinálunk magunknak egy tankört, és ott egymást képezgetjük. A Visegrádi utcai zsinagógára esett a választás, ami jó ötletnek bizonyult. Egyrészt mert egyre kevesebben voltak, és kellett is a megfelelő számú ember az imádsághoz, másrészt meg közel volt a szüleimhez, így adott esetben a gyerekeknek nem kellett hazagyalogolniuk este. Egyre komolyabb lett a hely, lett öt alkalmazottunk, Tórát hoztunk, könyvtárat építettünk, sok mindent csináltunk. De kiderült, hogy nem volt rá akkora igény, hogy ilyen szinten, ennyi ideig pörgessük ezt. Én meg azt gondolom, hogy nem szabad hagyni elhalni a dolgokat, hanem akkor át kell szabni őket. Úgyhogy mi átszabtuk a súl tevékenységét, amire megvan az igény, lehet tanulni, megvan a könyvtár, vannak közösségi események is, de inkább magunknak és nem a „külsős” érdeklődőknek.

Mennyire fiatal az itteni közösség?

Hát, azért mi sem fiatalodunk tovább, így lassan mi lépünk az eltűnő öregek helyébe. De az is látszik, hogy a fiatalok megházasodnak, családot alapítanak, és egy idő után jó páran elköltöznek, mert azért az egy drága környék, ott nem mindenki engedhet meg magának egy nagyobb lakást. Sokan vannak külföldön – hol itt vannak, hol külföldön, akárcsak én.

Neked akkor ez a hazai közösségi kötődésed?

Igen. Persze amikor hosszan New Yorkban és Montrealban laktam, ott is megvolt az adott közösségem, ahova lejártam, de ott nem voltam annyira aktív, mert nem volt annyira szükség rá. Magyarországon az is zavart, hogy egy időben bármilyen riporter megtalált, ha kellett neki egy nem túl, de mégis vallásos zsidó nő beszélgetőpartnernek. Akkor mindig engem kerítettek elő, és ez kezdett nagyon rémessé válni. Az embernek nincs mindig kedve erről beszélni. Nem egy hálás feladat, ha te vagy az a modell, akit ezzel azonosítanak, mert ha meglátnak az utcán mondjuk egy rövid ujjú pólóban vagy egy rövidebb szoknyában, akkor furán néznek. A képeken mindig úgy jelenek meg, mint a modern ortodox nő a zsinagógában, kalapban, hosszú ruhában, hiszen hogyan másként is mennék el a zsinagógába. Közben meg persze az utcán, nem kihívóan, de mégis másként öltözöm. Vagy ha meglátnak fagyizni, akkor összesúgnak: „kóser a fagylalt”? Nem, nem az, akkor még nem is volt Pesten kóser fagylalt! Nem kellemes dolog, amikor az embert azonosítják valamivel, és állandóan annak kell megfelelni.

Említetted, hogy ott vagy otthon, ahol te azt megteremted. Akkor most ezek szerint nem Magyarország az otthon.

Nekem nagyon fontos a magyar nyelv, az irodalom és a kultúra, mégiscsak ez az anyanyelvem, elsődlegesen itt szocializálódtam. Gyerekként teljesen természetes volt, hogy március 15-én kitűztük a kokárdát, büszke is voltam rá, meg a magyar zászlóra. De azóta elindult ez a görcsösödés a nemzeti szimbólumok körül, kisajátították őket, politika lett belőlük. Pszichológusok is mondják, hogy az az ember, akinek nincs egy pozitív önképe, kevésbé toleráns másokkal szemben. Emlékszem, volt a 80-as években egy riportfilm a magyar társadalomról, és volt benne egy jelenet, amikor valakit a Blahán arról kérdeznek, hogy milyen ember is a magyar. Erre nem igazán tudott válaszolni, akkor a riporter rábökött a járókelőkre, mire az ember azt mondja: „á, az nem magyar, hát az cigány”. Aztán meg: „annak horgas az orra, az nem magyar, az zsidó”. A riporter erre visszakérdez, hogy milyen is az igazi magyar? Erre már magára mutat – büszkén a kidudorodó hasára –, hogy ilyen. És ez az, hogy úgy határozzuk meg magunkat, hogy kik nem vagyunk, ami nem egy pozitív önkép. A zsidók jó részében van egy erős pozitív zsidó önkép, együtt mennek el zsinagógába, szórakozni, egy sörre a „zsidó helyekre”, és szerintem – meg a pszichológusok szerint is – ez nagyban erősíti a tolerancia szintjét. Persze egyesek mindig mondják, hogy milyen rémes itt, ha ez meg ez történik, akkor mindenképpen el kell menni innen, de közben mindig valami külső löketre várnak. Ülünk az összecsomagolt bőröndünkön, és arra várunk, hogy csináljanak már valamit, hogy végre elindulhassunk. Aztán maradunk. Pedig az emigráns élet sem feltétlenül jó, mindig van benne valamilyen hiány és stressz. És hát ott sem feltétlenül szeretik a zsidókat. Most, a Zsidó Világkongresszuson mondta valaki kedélyesen, hogy legyen benne az európai jogban, hogy szeretni kell a zsidókat.

 

(Bán Dávid, 2013. május)

Németh Gábor

Tags: film, identitás, irodalom, Kádár-korszak, szolidaritás

Németh Gábor

 

„Zsidó vagy? – Fogalmam sincs”

 

Író, filmforgatókönyv-író. Dolgozott a Napi Világgazdaságnál, szerkesztette a Magyar Naplót és a JAK-füzeteket. Szerkesztő-műsorvezető a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségében, a Litera nevű internetes portál főszerkesztője, forgatókönyvírókat tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. József Attila- és Márai Sándor-díjas, a Szépírók Társasága, valamint az 1998-as Filmszemle kitüntetettje.

 

„Kitüntetett intellektuális tekintély”, írják önről valahol. „Olyan szövegre törekszik, amely nem szól semmiről”, írja saját magáról.

Az első kijelentésről vagy jót, vagy semmit. A második nyilván valamennyire önirónia, de nem teljes mértékben. Tényleg hiszek abban a szövegben, amely önmagáért helytáll, nincs kicsomagolható üzenete.

Beszéljünk akkor most a Zsidó vagy? című, legismertebb regényéről. Ez egy gyerekkor krónikája, nyilván sok önéletrajzi elemmel, egyféle konfesszionális, emlékezeti regény, amelyben sokan ráismertek a saját gyerekkorukra. A cselekmény a Kádár-korszakban játszódik, amelyet a szerző igen szürkének ábrázol, s amelyben már egy gyereket is mindig valamilyen sorba kényszerítettek.

Igen, „rendőri értelemben” ez valóban egy önéletrajzi könyv, az elbeszélő életére való utalások az én életemre vonatkoznak. Persze, a legszigorúbb önéletrajz is fikció, minden irodalmi mű csakis a nyelve által létezik. Van egyfajta kettősség a könyvben, a gyerek élményei a felnőtt értelmezésével keverednek. A mi gyerekkorunkban valóban sok volt a kényszerűség, de persze, mint a legtöbbünké, az enyém is éppen annyira volt boldog, mint boldogtalan. Nekem ebben a könyvben az idegenség elemi tapasztalata volt fontos, ezt próbáltam körüljárni.

Mai szemmel is olyan szürkének látszik a Kádár-korszak, ahogyan ezt a regény ábrázolja?

Tényleg a szürke szín jut az eszembe. Az az emlékem, mintha fekete-fehér fotók között jártunk volna, poros díszletek között.

Ön 1956-ban született, s itt mindjárt szóba kerül két drámai esemény. Állapotos édesanyjára először egy bőrkabátos „szabadságharcos” fog fegyvert, majd egy orosz katona lő a mentőautóra, amely anyját a kórházba viszi. Ez volt a még meg nem született csecsemő ’56-os élménye?

Igen, az oroszok úgy voltak értesülve, hogy a forradalmárok mentőautókon próbálják elhagyni a fővárost. Ezek az epizódok valóban az életrajzomhoz tartoznak. Vagy inkább élet előtti rajzok. Anyám sokszor elmesélte ezt a történetet.

Megjegyzi, hogy nem szabad megőriznünk a gyermekkori érzékenységünket, s hogy az életet csak iróniával, „röhögéssel” lehet elviselni. Ez az a bizonyos idegenség? A Kádár-rendszer persze megkövetelte az emberektől, hogy besimuljanak.

Számomra ez nem besimulás volt. A szüleim nagyjából azonosultak annak a rendszernek a céljaival, amelyben éltek. Származásukból adódóan volt egy baloldali típusú szolidaritásuk. Apai nagyapám tizenkilences kommunista volt, anyai nagyapám feketelistára tett szocdem, szüleim pedig igen fiatalon beléptek a pártba. Keveset szoktak beszélni arról, mi van akkor, amikor az ember úgy szocializálódik, hogy ami körülveszi, azt a „feljebbvalói” az egyetlen lehetséges rendként azonosítják. Az idegenség élménye azért pokoli, mert az ember ilyenkor magában keresi a hibát, a bűnt, a vétket, amit elkövetett azáltal, hogy idegennek érzi magát. Hiszen egy jó világban idegennek a rossz érzi magát.

Bűn, vétség? Ön elől is elhallgatták a származását. Úgy tudta, hogy katolikus, de akkor miért zsidó? – kérdezi magától. A zsidóság pedig mindig valami elfojtással, titkolózással jár. Hogyan élte meg ezt?

Ez az a pont, ahol a könyvemet félre szokták olvasni. A zsidóságomról való sejtelmeim a saját lelkemből származtak. Soha semmiféle megerősítést nem kaptak a családom révén, sőt, amikor később utánakérdeztem, egyáltalán nem értették, hogy miről beszélek. Én csak abban az értelemben vagyok zsidó, hogy életem legérzékenyebb szakaszában annak tartottam magam. Az ezzel járó konfliktusokat átéltem, és ez szinte fontosabb minden definíciónál. Miről is van szó? Kultúráról? Környezetről? Vallásról egy ateista esetében? Nem. Egy nagyon erős pillanatban kaptam egy ajánlatot arra, hogy felismerjem magam ebben az idegenségben. A leányfalui moziban vagy hatvanadmagammal – csupa gyerek, magára hagyva – láttam egy filmet a koncentrációs táborokról, hatévesen. Tévedésből ültettek be. Olyan volt, mintha tükörbe néznék.

A regényben kitér arra, hogy amikor körülnéz, meglepetésére azt látja, hogy körülötte mindenki zsidó, s akkor felteszi a kérdést, hogy milyenek is a zsidók, milyen a zsidó életforma? Gyanítom, hogy itt a zsidókról létező sztereotípiákat karikírozza, hiszen olyan, hogy zsidó, nincsen.

Igen, természetesen ironizálok. Pontosan látja: nincs semmiféle sztenderd, ez csak az előítéletek rendszerében létezik.

Amikor felteszi a kérdést, hogy „Zsidó vagy?”, akkor azt válaszolja, hogy „fogalmam sincs”, hiszen a zsidóság nem definiálható.

Nagyon örülök, hogy ezt szóba hozza. Az igazi ambícióm ebben a könyvben az volt, hogy ezt az ebben a közegben provokatív emlékeket ébresztő kérdést a könyv megsemmisítse, s arra hívja fel a figyelmet, hogy feltehetetlen, éppen a már említett definíciós problémák miatt. Lehet megközelíteni etnikai, szociológiai, vallási, kulturális szempontok szerint, és egyik sem működik tökéletesen. Arra, hogy zsidó vagy-e, valószínűleg az egész életeddel lehet csak válaszolni.

Könyvében arra is választ keres, hogy a zsidók miért nem ütnek vissza.

Vannak démonikus mintái az emberi létezésnek, amit egy nagyon kis szituációban is fel tudunk fedezni. Például utcai provokációknál, amikor egy nőt pofoznak, és többen állják őket körül, magában mindenki elítéli, mégis atomjaira hull ez a közösség, amelyik könnyedén segíthetne. Kitaszíthatnak úgy egy kultúrából, hogy az ember tömegben is egyedül, tehetetlennek, védtelennek érzi magát. Az emberekben van egy megható metafizikai remény, hogy ami történik, mégsem történhet meg.

Egy interjúban arról is szól, hogy 1947 után szőnyeg alá söpörték a problémákat, kötést tettek egy kezeletlen sebre. 1989 után pedig mindenki visszanyúlt a saját tradícióihoz, s egyáltalán nem volt meglepő, hogy előkerültek a csendőrruhák. S hogy a zsidózók mélységesen megijednek és zavarba jönnek, amikor egy konkrét zsidóval találkoznak.

Igen, ez egy gyűlöletforma, aminek őrületes tradíciója van, könnyű megtanulni és könnyű hozzá viszonyulni, és nincs szükség hozzá tényekre. Ezért zavar bele egy konkrét zsidó. Az én gyerekkoromban a zsidó jelentéstelen szitokszó volt. Olyan, mint a hülye vagy a marha – a gyerekek csak annyit tudtak, hogy ez sértés.

A könyv végén az elbeszélő én több külföldi utat tesz, s az összehasonlítás nem túl hízelgő Magyarországra nézve. Örül, amikor olasznak vagy spanyolnak nézik. Érződik az otthontalanság, a legjobb úton lenni. Ez egyfajta identitáskeresés.

Ez annak az ironikus, túlzásba hajló kifejezése, hogy turistaként az ember felelőtlen, kevésbé fáj neki, amit szégyenteljesnek lát, mint a hazájában. A turista a kínosat sokszor egzotikumként fogyasztja. Külföldön természetes, hogy idegen vagy, ott ez a normális állapot.

 

(Várnai Pál, 2007. május)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

Németh Gábor életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9meth_G%C3%A1bor_%28%C3%ADr%C3%B3%29

M. Dénes Tamás

Tags: Ausztria, Franciaország, katolicizmus, kereszténység, kisebbségek, közösség, magyar nyelv, Olaszország, pszichológia, roma, sport, Svájc

M. Dénes Tamás

 

„Mindig is magyar zászló volt a kollégiumi szobámban”

 

1979-ben született Budapesten. Gyerekkorától fogva sokat élt külföldön, ahol megismerhette a svájci általános és az osztrák középiskolát, később pedig a bécsi és poitiers-i egyetemi életet, majd az alkalmi munkák világát Genovában. Legjobban azonban mindig a medencében, vízipólós csapattársai között érezte otthon magát. Ma sportriporter, rádiós.

 

Mindig is szívügyed volt a sport, szerettél közvetíteni. Megvalósult ez a gyerekkori álom?

Sok szempontból megvalósult, mert sportriporter lettem, de máskülönben nem, mert nem lettem sportoló. Illetve, valamilyen szinten az is lettem, de nem annyira, amennyire szerettem volna. Mert nagyon más nézni és csinálni a sportot.

Mi szerettél volna lenni?

Először focista, s amikor az nem jött össze, akkor vízilabdás. Hittem is benne, hogy nagyon jó leszek. És aztán ott volt a közvetítés. Ugyanis valamilyen szinten reprodukálnom kellett azt, amit a rádióban hallottam a nagy példaképektől. Nyolc-kilencéves koromtól kezdve nagyon élveztem a Körkapcsolásokat, amiket azután gombfociban lejátszottam. Amikor pedig feltalálták a számítógépet, akkor már az előtt ülve közvetítettem. Az volt a vicces, hogy akkor épp Svájcban éltünk, és nagyon megszerettem a svájci jégkorongbajnokságot, nagyon izgalmasnak találtam, és elkezdtem svájci németül közvetíteni a meccseket. Roppantul élveztem.

Sok-sok év után valóra vált ez az álom.

Igen, egy idő után bekerültem a Magyar Rádióba, majd a pekingi olimpia kiküldött stábjába, és részt vettem a Körkapcsolásban is. Nekem igazából a legnagyobb álmom a Körkapcsolás volt. Amikor Zoli bácsi (Novotny Zoltán – a szerk.) bemondta, hogy „most a Körkapcsolás történetének 101. riportereként megszólal M. Dénes Tamás”, akkor majdnem elsírtam magam. Pedig ez egy Siófok–Nyíregyháza-meccs volt, de nekem rengeteget jelentett, még most is magam előtt látom az egészet.

Gyerekkorodban és huszonévesen is sokat éltél külföldön, vannak tapasztalataid, élményeid, kapcsolataid. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után miért jöttél haza?

Éltem Svájcban, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, és úgy gondoltam, hogy rendelkezem bizonyos rálátással a sport világára, és van egy olyan tudásom, amivel itthon kevés ember büszkélkedhet: egy jóformán lexikális szintű tudás a nemzetközi bajnokságokról. Legyen az francia, német, olasz, spanyol – de nemcsak a nagy bajnokságok, hanem olyanok is, mint a ciprusi vagy az izlandi –, engem mind érdekel. És úgy gondoltam, hogy erre a tapasztalatra szükség lehet itthon. De csalódnom kellett, nem értékelték. Pontosabban értékelték, de a korom miatt mindig én maradtam az utolsó a rendkívül hierarchikusan felépített Magyar Rádióban. Valahogy nem ezt vártam a Sportszerkesztőségtől.

Bécsben az egyetemen a történelem szakon is a sporttal foglalkoztál.

Igen, szakdolgozatom témája a monarchia futballja volt 1880–1918 között. Ez nagyon újszerű volt, erről még senki nem írt. A Bécs–Prága–Budapest kulturális és sportháromszöget így még nem dolgozták fel korábban.

Mennyire volt más az egyetemi élet Bécsben?

Rendkívül személytelen volt a bécsi egyetem. Csak a töri szakra hatezren jártunk. Ez elég nagy csalódás volt. Itthon viszont nagyon jó a történelem szak, és jóval családiasabb a légkör, nagyon vágytam is haza, felvételiztem, de azt kell mondjam, szerencsére nem vettek fel.

Miért szerencsére?

Mert valószínűleg másfajta képet őriztem Magyarországról, mint amivé közben ez az ország lett.

Mennyi időt töltöttél külföldön?

Tizenhét évet, az eddigi életem felét.

Akkor mégis miért jöttél vissza?

Mert mindig is tudtam, hogy egyedül magyarul lehetek sportriporter. Hiába tudtam németül, el is helyezkedtem egy osztrák kereskedelmi rádiónál mint műsorvezető, de az más. Azután 2006-ban hazajöttem, ami fantasztikus volt. Nagyon hamar el tudtam helyezkedni a Rádiónál. Az volt az érdekes, hogy engem mindenhol elismertek a Rádiónál, a Sportosztályt kivéve. De én a Sportosztályhoz tartoztam.

Azt mondtad, mégis csalódás volt hazatérni.

Az országba igen. 2006 egy borzalmas fázis volt az ország életében. Ez az őszödi beszéd ideje, az ordenáré stílusú politizálás megszilárdulásáé. Borzalmasan agresszív volt a légkör itthon. 2006. szeptember 18-a után az addig is teljesen megosztott ország végérvényesen kettészakadt.

És nem ijedtél meg, hogy ebbe kell most hazaérkezned?

De! Ugyanakkor Olaszországból érkeztem, ahol szintén teljesen kettéosztott az ország, és nem északra meg délre, hanem jobb- és baloldalra. De akkor is kemény volt itthon szembesülni ezzel.

Mert úgy érezted, hogy valahol mégiscsak a te hazádról van szó? Ha egyáltalán hazádnak gondolod Magyarországot.

Abszolút! Én teljes mértékben patrióta vagyok. Olyannyira, hogy minden módon igyekeztem ezt kimutatni: mindig is magyar zászló volt a kollégiumi szobámban, a magyar válogatott meccseire jártam, mindig nekik szurkoltam, és rengeteg egyéb módon próbáltam kötődni ehhez az országhoz. És borzalmasan fájt, hogy itthon valami olyan elemi erővel jön a gyűlölet, és nemcsak a baloldal ellen, hanem szépen fokozatosan a zsidók ellen, a cigányok ellen, a melegek ellen is. A közbeszéd része lett a cigányellenesség – meg kell mondjam, még a zsidók körében is –, és egyre inkább szembeötlő az antiszemitizmus.

Neked fontos volt a zsidóságod? Egyáltalán, mindig tisztában voltál vele?

Mindig is tudtam, hogy zsidó vagyok, és azt is, hogy ehhez nekem semmi közöm sincs. Gyerekkoromban letagadtam, hogy zsidó vagyok. Egy keresztény néni volt a dadusom, gyerekkoromban ő volt velem a legtöbbet. Gyakorlatilag keresztény miliőben nőttem fel, ami rendkívül hatott rám. Ő tanított meg például imádkozni. Csak keresztény imákat tudok.

Ez vonzott téged?

Vonzott, persze azért, mert más volt! Mert azt vettem észre, hogy őket nem különböztetik meg, és nem akartam, hogy engem bárki is megkülönböztessen. Azért is tagadtam le a zsidóságomat, mert olyan akartam lenni, mint a tömeg.

Mennyire volt ez nyílt beszédtéma családon belül?

Az, hogy letagadom, sosem volt téma. Az antiszemitizmus kérdése, az ettől való félelem pedig akkor került elő egyre erősebben nálunk, ahogy egyre erősödött az antiszemitizmus Magyarországon.

Ez hatott a zsidóságtudatodra?

Ez nem egyfajta páncél, de az is igaz, hogy ha azt érzed, hogy először téged fognak elvinni vagy megütni, megverni, lelőni a származásod miatt, az mégiscsak megerősít benned egyfajta identitást. Hogy az én zsidó identitásom ettől erősödött-e meg? Nem tudom. De biztos, hogy ez is közrejátszott. Azt hiszem, hogy az én zsidó identitásom megtalálása a pszichológiával kezdődött. Pszichodrámára meg pszichológushoz jártam, és akkor kezdtem rájönni, hogy ez az én letagadott énem. Ezek a dolgok foglalkoztatnak engem, nekem fontosak, engem bántanak. Emlékszem, hogy annak idején Svájcban, tizenegy éves koromban az iskolában csináltam egy bohócot agyagból, és valaki horogkeresztet rajzolt rá. Erre én elsírtam magam, mert valahogy pontosan tudtam, hogy mit jelent ez.

Ekkor már tisztában voltál a családod múltjával?

Nem. Az volt a durva sajnos, hogy ezek számomra valahogy távoli történetek voltak, hogy elvitték a nagyszüleim családját, és megölték őket. Aztán egyszer a nővérem mutatott képeket. Azokon pedig hús-vér emberek voltak, akik hozzám tartoztak. És borzalmas volt látni, hogy ez nem csak egy tömeg. Számomra a legszörnyűbb a holokauszttal kapcsolatban az, hogy minden ebből vezethető le az életemben. De nemcsak az enyémben, hanem mindenkiében, akik számomra fontosak. Frusztrációk, félelmek, szorongások, minden ebből vezethető le. Csak egyedül a sportközvetítés nem. Csak abban vagyok felszabadult.

Ezek akár genetikailag is beléd ivódtak?

Abban biztos vagyok, hogy genetikailag valamiképpen megkaptuk ezeket az emlékeket, itt vannak valahol hátul elraktározva, elnyomva. Emlékszem, hogy valóságos vízióim voltak Mauthausenben.

A családban ez mennyire került elő?

Nálunk, egyfajta ateista család lévén, a zsidóság kérdése tabu volt. Igaz, apámék családjában azért volt róla szó, emlékszem, hogy nagypapámnak még imakendője is volt, meg talán imaszíja is, nem tudom. És gyertyát is gyújtottak péntekenként. De nekem valahogy mindez kimaradt.

Keresel kapcsolódásokat?

Keresek. Most például a Maccabiban vízilabdázom, vannak zsidó barátaim, de alapvetően mégsem ezt keresem, hanem jó embereket keresek, és teljesen mindegy, milyen származásúak. Alapvetően nagyon érzékeny vagyok erre a témára, de a zsidó társaságokban is nagyon különállónak tudom érezni magam.

Te nagyon érzékeny vagy a társadalmi igazságtalanságokra, a zsidók mellett a cigányok vagy akár a melegek kirekesztésére. Szerinted ez levezethető ebből az örökségből, a belső frusztrációból?

Egyértelműen levezethető. Nálam teljesen természetes volt, hogy kisebbségként a kisebbségeket védem, velük érzek szolidaritást. Én például mindig is ki fogok állni a cigánygyűlölet ellen, mert elmondhatatlanul frusztrál, hogy Magyarországon ez mennyire a közbeszéd része lett. Ezek a normák, amik ma Magyarországon elfogadottak, szerintem sok szempontból nem európaiak, és ezt nagyon nehezen is élem meg.

Mégis patrióta vagy.

Teljes mértékben magyarnak vallom magam, és nagyon büszke vagyok a nyelvre, a kultúrára, az irodalomra, a költészetre, amit Európában nem igazán tudnak megérteni. De az mélységesen fáj, amikor a magyarságomat mások elvitatják tőlem. Amikor pedig megmondják nekem, hogy nem vagyok magyar, akkor el is kezdem magam nem magyarnak érezni, és ez borzalmasan rossz. Mintha élnél egy családban, és egyszer csak közlik veled, hogy te nem vagy családtag. Nem kívánom senkinek. Közben viszont nem érzem magam eléggé zsidónak sem: nem ismerem a vallást, nem vonz Izrael, nem érzem, hogy bármi is odakötne. Külföldön amúgy sosem merült fel, hogy bármikor azt firtassák, zsidó vagyok-e vagy sem.

Ugyan büszke magyarnak vallod magad, de lenne olyan pont, amikor megint elmennél innen?

Lenne, és nagyon közeledünk ahhoz a ponthoz. Politikailag akkor, ha a Jobbik hatalomra jut. Akkor én innen elmegyek. Társadalmilag pedig, ha közvetlen ismerősömet fogják bántani vagy megverni az utcán a származása miatt, akkor innen végleg elmegyek. Én nem akarom egy olyan országban felnevelni a gyermekeimet, ahol félniük kell a származásuk miatt.

(Bán Dávid, 2013. április)

 

 

 

Ligeti Anna Sára

Tags: katolicizmus, kereszténység, kisebbségek, politika, rasszizmus, roma, Somer, Szarvas, szegénység, szegregáció, szociológia, tolerancia, vidék

Ligeti Anna Sára

 

„Borzasztóan hálásnak kell lenni azért, ami itt nekünk van”
Szociológus, főbb szakterülete a kisebbségpolitika. Korábban évekig dolgozott a Hasomer Hacair (Somer) nevű zsidó ifjúsági szervezetben, illetve a Szarvasi Nemzetközi Zsidó Táborban. Jelenleg is számos zsidó közösségi szervezetben tevékenykedik.

 

Mondhatjuk, hogy te már azt a fiatal zsidó generációt képviseled, amelyik belecsöppent a rendszerváltás után be- és újraindított ifjúsági közösségi életbe?

Inkább úgy érzem magam, mint aki a két generáció közé csöppent. Emlékszem, amikor elsős koromban először lementem Szarvasra, nagyon utáltam ott lenni. Hiányzott a mamám, megőrjítettek a kislányok közötti játszmák és ilyenek. Haza is mentem az első héten, és jó pár évig nem mentem le újra. De közben zsidó iskolába jártam, így benne voltam a közösségben. Szarvasra úgy 12-13 évesen kerültem vissza, ahová azután folyamatosan jártam, és most korcsoportvezető vagyok. Azaz tagja vagyok egy olyan nemzetközi csapatnak, ami a programokat kitalálja, szervezi és vezeti. Voltam csoportvezető, meg vezettem kézműves-foglalkozásokat és még számos hasonló dolgot.

Ki ajánlotta neked Szarvast? Az iskolában hallottál róla?

Igazából a szüleink ötlete volt. Páran lányok nagyon jóban voltunk, és egyikünk anyukáját beszervezték korcsoportvezetőnek, s ő ajánlotta fel, hogy mivel lent lesz nyáron, le lehet menni hozzá. Szüleink meg leküldtek. Ez még ’95-ben történt, minden éppen akkor alakult, akkor állt fel a közösség, és emlékszem, hogy minden programra úgy küldtek el a szüleink, hogy ez is új, meg az is új, érdemes megnézni. Jártunk a Bálint Házban meg kézműves-foglalkozásokon. De igazából akkor még egyik sem tetszett igazán. Szerintem a közösségnek is kellett idő, hogy kiforrja magát, hogy eldöntse, mit is akar nyújtani például gyerekprogram címén, meg nálam is ki kellett alakulnia egy olyan baráti társaságnak, amelynek tagjaival szeretek együtt lenni. Ugyanekkor kezdtem el járni a Somerbe is.

Mennyire erős kötődések alakultak ki a szarvasi csapatban?

Nagyon erősek. Nekem minden jelenlegi komolyabb barátságom Szarvashoz kötődik. Mi 15-16 éves korunkban elindultunk egy csoportvezetői (madrich) képzésen, ugyanakkor részt vettem egy hasonló képzésen a Somerben is, így egyszerre zúdult rám minden. Ez egy másfél éves képzés volt, és nagyon sok barátot szereztem ott, a jelenlegi lakótársaimból kettőt is onnan ismerek. Olyan kapcsolatok alakultak ki, amiket „örök barátságnak” lehet nevezni.

Nem túlságosan zárt ez a közösség?

Sokan mondják rá, hogy az. Több embert is ismerek, akik épp ezért nem járnak Szarvasra meg a Somerbe, mert úgy látják, hogy ezek túlságosan zárt közösségek. Nyilván nem akartuk, hogy ilyen legyen, de valahogy tényleg egy kicsit ilyenné alakult.

Mi a varázsa Szarvasnak?

Szerintem kamaszoknál nagyon fontos az identitáskeresés. Legtöbbünk szülei valahogy nem adták át nekünk a zsidó identitást, és itt volt mód ennek a keresésére. Meg azért ez egy nagyon hasonló társaság, hasonló érdeklődési körrel, jól egymásra tudtunk hangolódni. És persze a szüleink is örültek ennek, mert látták, hogy sokat tanulunk egymástól, és közben nem drogozunk vagy hasonlók.

Családon belül nem is igazán jelennek meg ezek a zsidó vonalak?

Nem igazán. Anyukám katolikus, apukám zsidó, de voltaképpen csak azt tudja az egészről, amit mi az öcsémmel elmondunk neki.

Akkor hogy kerültél zsidó iskolába?

A Lauderbe jártam, ami leginkább azért tetszett meg a szüleimnek, mert egy liberális, nyitottabb szellemű, demokráciára nevelő iskola. Apukámnak persze fontos volt az is, hogy zsidó iskola, de ő igazából csak azt szerette volna nekünk nyújtani, ami neki nem adatott meg.

Akkor a Lauder is hatott a zsidó érdeklődésedre?

Érdekes módon épp a Lauderen keresztül nem nagyon kerültem bele semmi ilyesmibe. Szerintem ez általában jellemző problémája a zsidó iskoláknak, hogy nem onnan, hanem szülőkön, barátokon keresztül vonódnak be a gyerekek a zsidóságba. Nekem nagyon egyszerre jött a képbe Szarvas és a Somer, meg az akkor megismert emberek. A Somert nagyon komolyan vettem, gimnazistaként sokat dolgoztam benne. De utána vezető lettem, ami már kevésbé volt jó, nem nyújtotta azt a közösségi élményt, mint előtte. Ehelyett inkább adminisztrációs feladatokkal és szervezetek közti harcokkal kellett foglalkoznom, így egy idő után abbahagytam.

Neked is az identitáskeresés szempontjából lett fontos a zsidóság?

Én nagyon sokat köszönhetek a zsidóságnak. Látok magam körül olyan gyerekeket, akik nem tudják mihez kötni az identitásukat. Szerintem csak a magyarsághoz nem elég kötődni, legalábbis nekem. Az valahogy nem az igazi, és számomra nagyon fontos lett, hogy a zsidósághoz is tudok kötődni. Ez a két szervezet nekem nagyon sokat alakított a személyiségemen, és csupa olyasmit, amiért borzasztóan hálás vagyok. A magyarság és a zsidóság keveredik bennem, és én valahogy így érzem biztosabbnak magam. Jó, hogy megvan ez is meg az is. A rossz részeket mindkettőből kizárhatom.

Hogy éled meg Magyarországon a zsidóságodat?

Nagyon jól, nekem ez nagyon jó. Szerintem általános probléma, hogy az emberek állandóan Nyugathoz meg Amerikához hasonlítják a zsidó életet, és persze hogy nem lehet itt olyan, mint mondjuk New Yorkban. Szarvas egy nemzetközi tábor, és nagyon sok kelet-európai ismerősre tettem ott szert, nagyon sok helyet végig is jártam, és szerintem borzasztóan hálásnak kell lenni azért, ami itt nekünk van. Ahol én mozgok, az úgy érzem, egy nagyon liberális zsidó kör, nagyon sok lehetőséggel. Persze vannak problémák, meg sok mindent nekünk kell megoldanunk, de alapvetően azért jól működik, nekem nagyon jó hangulatú az egész.

De nem egy kis elzárt szigetről beszélsz itt a nagy magyar valóságon belül?

De, abszolút. Zsidó buboréknak szoktuk ezt hívni. És ez nemcsak Szarvasra vagy a Somerre jellemző, hanem „ijesztő” esténként mondjuk a VII. kerületben végigsétálni, és látni, hogy mennyi az ismerős arc, akit a zsidó közösségből ismersz. És ha bemész bizonyos helyekre, tudod, hogy ott az embereknek legalább a fele zsidó lesz, és ezek nagyon ijesztő dolgok szerintem. Persze megvan a varázsuk is, az biztos. Vannak hátrányai is, meg előnyei is. Úgy érzem, hogy nagyon sokáig nem láttam meg a világ sok aspektusát emiatt. Megvannak a kapcsolataim a közösségen belül, ha mondjuk munkát keresek, megvan a lehetőségem egy közösségi emberhez fordulni. Ha valami programra megyek, akkor is ugyanezekkel a barátaimmal találkozom, és kezdtem egy kicsit úgy érezni, hogy nem ebben az országban élünk, hanem egy buborékban, ami nem reális. Bár szerintem ez ma már inkább a budapesti értelmiség egészét, és nem feltétlenül csak a zsidó közösséget jellemzi.

Mennyire éled meg a buborékon kívüli életet? Nem nyomasztanak például az erősödő antiszemita hangok?

Nem ezt élem meg nyomasztóan, hanem inkább azt, amikor azt látom, hogy a magyar zsidó közösség úgy éli meg a zsidóságát, hogy az a holokausztból és az antiszemitizmusból táplálkozik. Mert nagyon örülök ugyan, hogy ennyien elmennek az Élet Menetére, de az is jó lenne, ha ezek az emberek a jelenre és a jövőre is gondolnának, és olyan programokra is ilyen sokan elmennének. Hogy ne csak a múlt legyen. Iszonyú fontos, hogy a múltról megemlékezzünk, emlékezzünk rá és tanuljunk belőle, de ebből ki kell lépni, mert nem élő a közösség, ha folyamatosan csak a múltban él. Engem ez sokkal jobban nyomaszt, mint az antiszemitizmus, mert szélsőségesek mindenhol vannak.

Pedig nagyon sokan épp ezért gondolják élhetetlennek ezt az országot.

Szerintem azért is gondolkodom így, mert én a cigánysággal foglalkozom. És amikor látom, hogy ők milyen szinten élik mindennap az életüket, hogy mi mindent kell elviselniük nap mint nap, ahhoz képest a zsidóság a tökéletes ellenpólus. Borzasztó nagy önszerveződő és érdekérvényesítő képessége van. Itt volt nemrég az a Bayer Zsolt-cikk meg a cigánygyilkosságok, és az emberek nem mentek ki az utcára, lényegében nem csináltak semmit. De ha egy náci, akitől nem várunk mást, mint hogy antiszemita legyen, antiszemita beszólást tesz a Parlamentben, akkor kint vagyunk az utcán, és tüntetnek értünk, ami persze nagyon jólesett, és örülök, hogy így kiállnak értem. De folyamatosan azt érzem, hogy itt most nem mi vagyunk veszélyben. Tudom, hogy ez zsidó körökben szélsőséges gondolatnak számít, és sokan vitatkoznak is velem ezzel kapcsolatban.

Te akkor jóval fenyegetőbbnek érzed a cigányellenességet?

A cigányellenességet, a szegényellenességet, a hajléktalanok elleni fellépéseket, tehát tudnék egy pár csoportot felsorolni, amelyek valóban ki vannak téve a tényleges fenyegetettségnek. Mi jól kiépítettük a mi kis közösségünket, a kis burkot magunk köré, de látnunk kell, hogy vannak olyan népcsoportok, amelyeket az ország 80%-a utál. És sajnos látom néha Szarvason is meg zsidóknál is, hogy ugyan nálunk nagyobb a toleranciaszint, de nem mindenkinél áll össze a párhuzam, hogy ha a nagymamát megölték Auschwitzban, akkor ugyan már én sem kívánhatom senkinek a szenvedését. De sajnos nem mindenkinél áll ez így össze.

Szerintem már az is túlzás, hogy egyáltalán ilyen párhuzamokban kell gondolkodni. Miért nem merülhet fel a teljesen természetes emberi együttélés?

Azért vannak próbálkozások. Csináltunk egy cigány–zsidó gyerektábort és nagyon jól sikerült. Lakótársam a Bálint Házban szervezett toleranciaprogramot, és mindenféle helyekre elmentek, például a fiatalkorúak börtönébe, meg találkoztak homoszexuális csoportokkal, és a végén sajókazai és ózdi roma fiatalokkal szerveztünk egy közös tábort Szarvason. Már fent is vagyunk a Kurucinfón. Nagy eredmény! Persze könnyű úgy toleránsnak lenni, hogy ezt tanultuk otthon, de más az, amikor az ember valóban szembesül helyzetekkel. Ami nekünk nagyon fontos volt, hogy tisztán látszik, hogy az általunk nagyon kedvelt és használt – amúgy többre hivatott – informális oktatási módszer mennyire hatásos. Sajókazán már három nap alatt nagyszerű eredményeket értünk el. Ők egy iskolai órát nehezen ülnek végig, de ezzel a módszerrel akár órákat is végigbeszélgettek.

Hogyan fordultál a cigányság felé?

Voltaképpen véletlenül, mert amikor egyetemre jártam, azok a tanárok, akiktől szerettem volna tanulni, a kisebbségpolitikában tevékenykedtek, és gyakorlatilag ilyeneken múlt a dolog. De a szociológián amúgy is mindig vannak kérdőívezések, interjúfelvételek, és az általában a cigánysághoz kapcsolódik. Sok kutatás is folyt akkor a mélyszegénységgel, a cigánysággal kapcsolatban, és valamelyest bele is lehet szeretni ebbe a témába, van egy varázsa a vidéki zsákfaluknak. De abban is biztos vagyok, hogy komoly szerepet játszott a szarvasos, someros múlt, mert azt vettük észre a gyerekkori barátnőimmel, hogy ugyan más irányokba indultunk el az egyetemen, de valahogy mindannyian hasonló területeken kötöttünk ki. Mindenkinél szerepet játszanak a toleranciával, kisebbséggel, társadalmi igazságossággal kapcsolatos dolgok. De nyilván ez szocializáció kérdése is.

Mit gondolsz, mi lenne a leghatékonyabb eszköz a mélyszegénység, a társadalmi igazságtalanság leküzdésére?

Egyértelműen az oktatás. Megfognám a teljes oktatási rendszert, és szakértőkkel együtt a nulláról kezdve teljesen újraépíteném. Mert az eddigi meg főként a jelenlegi oktatással gazdaságilag sem lehet előrelépni.

Vannak konkrét ötleteid?

Nagyon fontosnak tartanám, hogy legyen kisebbségi oktatás, tehát a magyarban, a történelemben és más tantárgyakban szerepeljen a kisebbségek története, szerepe, kultúrája. De nemcsak a hazai kisebbségek megismerésére gondolok, hanem hogy nyissunk ki a világ felé, ismerjünk meg Európán kívüli kultúrákat, irodalmakat, mert ez a nagyon csak Magyarországra koncentráló népnemzeti nevelés ezen nagyon nem segít. És strukturálisan is átalakítanám az oktatást. Például nem tartom jónak a szabad iskolaválasztást, mert ezzel teljes falvak és iskolák szegregálódnak. Ez nem is fog befejeződni, amíg ezzel kapcsolatban nincs valami kényszer. És persze a tekintélyelvű oktatás sem működik, hogy „azért csináld, meg azért tisztelj, mert én idősebb vagyok”, mert ez egy olyan kultúra, amit egyesek nem tudnak magukévá tenni.

Amikor kis falvakban kutattok, nem szembesülsz olyan véleményekkel, hogy „na, itt van a pesti liberális értelmiségi, és most osztja nekünk az észt”?

Általában mindenhol nagyon nyitottak és barátságosak, mindig behívnak, és örülnek, hogy valaki egyáltalán meghallgatja a problémáikat. Inkább az a gond, hogy sokan azt hiszik, itt ez a pesti biztos segélyt hoz, vagy megoldja a problémákat, de konkrétan ott nem oldunk meg semmit, ami persze így elég ellentmondásosnak hat. Általában azok ellenségesek velünk szemben, akik mondjuk a cigányságot is támadják. Hiányzik, hogy bizonyos társadalmi csoportok között elinduljon egyfajta kommunikáció, párbeszéd, mert most már olyan nagy távolságok vannak egyes csoportok között, ami egyre beláthatatlanabb. Emiatt szokott is némi lelkiismeret-furdalásom lenni, mert sokan azt gondolják, hogy én a hatalomtól jövök, és segíteni tudok. Ugyan nagyon jók ezek az önkéntes programok, és egy-egy civil szervezet nagyon sok mindent el tud érni egyes falvakban, de ezek az akciók nem tudnak országos méreteket ölteni, amíg a rendszer így működik. A pályázati keretek egy idő után elfogynak, és ezért általában nem igazán fenntarthatóak ezek a programok.

Te látsz reményt a változásra?

Az biztos, hogy így nem lehet sokáig élni, ahogy most állunk. Bízom benne, hogy erre egy idő után nem az lesz a válaszom, hogy elmegyek itthonról, hanem nagyon remélem, hogy maradnak még itthon olyan emberek, akik tudnak valamit segíteni, és azt is, hogy én ezek közé az emberek közé fogok tartozni. Most azt látom, hogy sokan személyes támadásként élik meg a jelenlegi helyzetet, és nem a zsidóságukban, hanem a magyarságukban érzik támadva magukat. Először tapasztalom, hogy ezzel egy erősebb szolidaritás kezd kialakulni. Örömmel látom az egyetemfoglalások kapcsán is, hogy egyfajta szolidaritás kovácsolódott az emberek között, így én most nagyon bizakodó vagyok. Korábban az egyetemistákat nem érdekelték a gimnazisták, és fordítva, a gimnazistákat sem érdekelték az egyetemisták, de most mindenki látja, hogy ez nem vezet sehová, ezért össze kell fogni és szolidaritást vállalni.

(Bán Dávid, 2013. április)

 

 

Darvas István

Tags: elfogadás, hagyomány, judaisztika, kultúra, mélyszegénység, oktatás, Rabbiképző, roma, szegénység, zsinagóga

Darvas István

 

„Nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg”

 

Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (ORZSE) rabbi szakán végzett 2005-ben. Először a Nagyfuvaros utcai zsinagógában rabbi, majd 2010-től a Dózsa György úti vallási közösség vezetője, mellette tanársegédként oktat az ORZSE-n. Két leánygyermek édesapja.

Pár éve kerültél a Dózsa György úti zsinagógába. Milyen közösséget találtál, hogy tudtad elkezdeni annak formálását, tudod-e bővíteni?

2010 augusztusában kezdtem dolgozni a Dózsa György úti zsinagógában, ahol nem túl nagy létszámú, de lelkes közösséget találtam. Nagyjából másfél év kellett, mire az általam hozott emberekkel kiegészült társaság valódi közösségként kezdett működni. Megindult az emberek között az érdemi párbeszéd és együttműködés, ami nem korlátozódott csak a vallási élet kérdéseire. De mindehhez időre volt szükség. Úgy néz ki, hogy létszámban folyamatosan bővülünk, remélem, hogy a rendelkezésünkre álló hely is hamarosan nagyobb lesz.

Mennyire a vallás határozza meg a közösség kereteit?

Tekintettel a tényre, hogy zsinagógai közösség vagyunk, a vallási törvényeknek meghatározó szerepük van a gyakorlatban. Úgy látom, hogy a Tóra szeretete hozza össze a legkülönbözőbb embereket nálunk. Nem egy ember mondta már a közösségemben, hogy biztos nem futottak volna össze a civil életben, mert más helyekre járnak, más az életszemléletük. De ezen a helyen, amely a Tóra köré szerveződött, találkoztak.

Miként került ide ez a korosztály? Van-e valami közös a zsinagógában megjelenő fiatalabb generációk motivációjában?

Mindenkinek saját története van, nincs olyan közös háttér, ami idehozta volna az embereket. Volt, akinek a szülei itt, egész pontosan a szomszéd nagy zsinagógában esküdtek, volt, akit az apukája annak idején elvitt a Dohányba, és elérkezett egy pillanat, amikor úgy érezte, másra is kíváncsi lenne, mást is szeretne látni. Volt, aki hagyományőrző családban nőtt föl, és „anyanyelvi szinten beszéli” a hagyomány nyelvét, és megfelelt neki az a közeg, amit a Dózsán talált. Vannak olyanok, akik rendelkeztek ugyan zsidó ősökkel, de vagy papírokkal nem tudták ezt igazolni, vagy hamachikusan nem számítottak zsidónak, visszatértek vagy betértek. Nagyon sok embernél láttam, hogy nem tud mit kezdeni a zsidóságával, esetleg negatívumok is érik származásából kifolyólag. És ekkor keres valamit, ami élmény, pozitív élmény lehet a számára. Erre a hagyomány pedig tökéletesen alkalmas.

Rabbiként milyen tanácsokat tudsz adni a közösség tagjainak, hogy felkészülhessenek a zsidóságukat ért esetleges támadásokra?

A fizikai támadás szerencsére nagyon ritka, az én közösségemben legjobb tudomásom szerint nem volt rá példa. Erre azt hiszem, nem lehet felkészíteni a híveket, esetleg a feldolgozásban lehet segíteni, ha valakit ilyen atrocitás ér. A sajtóból meg a Parlamentből érkező támadásokkal szemben pedig nem találtam jobb megoldást, mint hogy pozitív munícióval kell feltölteni az embereket. Azt vettem észre – persze ez korántsem tudományos megállapítás –, hogy aki elég örömet talál a zsidóságában, az sokkal kevésbé foglalkozik ezekkel a negatív hangokkal. Az nagyon ritka, hogy valaki öntudatos és a hagyományától talán boldogabb ember legyen, és ugyanolyan intenzitással foglalkoztassák szélsőjobbos megnyilvánulások. Szerintem nekünk, rabbiknak az a feladatunk, hogy megértessük, nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg. Világossá próbáljuk tenni – és ez kötelességünk is –, hogy a zsidó hagyományok megismerése és gyakorlása a jobb minőségű, tartalmasabb élet lehetőségét kínálja. S ha valaki képes ezt a hagyományt beépíteni az életébe, akkor egész egyszerűen ellenállóbb lesz. Mert erőt ad.

És mit tanácsolsz azoknak, akik a szellemi, esetleg fizikai támadások miatt el akarnák hagyni az országot?

Ha valaki verbális vagy fizikai erőszak hatására kívánja elhagyni Magyarországot, akkor azt hiszem, túl azon, hogy ennek nehézségeire felhívom a figyelmét, mást nem nagyon tehetek. Hozzá kell tennem, hogy az én ismeretségi körömben nincs olyan ember, aki az antiszemitizmus miatt akarna távozni, általában a gazdasági kényszer játszik szerepet.

Vajon eleget, keveset vagy netán sokat beszélünk Magyarországon a zsidóságról, zsidó kérdésekről?

A mennyiséggel nem lenne baj, a probléma inkább az, hogy javarészt az antiszemitizmus kapcsán folyik a beszélgetés. Vannak nagyon komoly gondok ma Magyarországon. Az antiszemitizmus is ilyen, de meglátásom szerint sem a magyar zsidóságnak, sem az országnak nem az antiszemitizmus az elsődleges problémája. Sokkal több aggodalomra ad okot a romák vagy a mélyszegénységben élők helyzete. Azt gondolom, hogy minden zsidónak kötelessége érzékenységgel fordulni ezen problémák felé.

Foglalkoznak-e a zsidó közösségek a roma kultúrával, annak megismerésével?

Legjobb tudomásom szerint szervezett keretek közt biztosan nem. Talán érdemes lenne a zsidó iskolákban, intézményekben, zsinagógákban elkezdeni beszélgetni a kérdésről. Fel kellene mérni, hogy állnak a zsidó közösség tagjai az előítéletesség terén. Magam voltam fültanúja olyan beszélgetésnek, ahol egyértelműen kiderült, hogy volna mivel foglalkoznunk.

Van esély az ilyen beszélgetésekre?

Bízom benne, hogy van.

Sokan a holokausztból eredő frusztrációval élik meg a zsidóságukat. Miként tudja ezt a közösség feloldani?

Olyan lehetőségeket próbálok kínálni, amikkel ha valaki él, ha ezekbe a lehetőségekbe energiát fektet, akkor már önmagában az energiabevitel intenzitása eltereli a figyelmét a sérelmeiről, kételyeiről. Egész egyszerűen, ha valaki az általam vezetett közösségnek a tagja, akkor megszületik benne a késztetés, hogy tanuljon meg héberül olvasni, tanuljon meg minél többet a hagyományról, éljen a hagyományok szerint, hozzon áldozatokat a közösségért. És ha valaki ezt elkezdi, akkor óhatatlanul háttérbe szorul minden más szorongása. Nem mondom, hogy ez megszüntet minden gondot, de én alapvetően nem tudok jobb gyógyszert, mint az örömre való törekvés rögös, munkaigényes útját. Azt láttam, hogy az ilyen utat választó emberek masszívabbá és kiegyensúlyozottabbá váltak. Nem gondolom, hogy ez az egyedüli megoldás, de mást nem tudok helyette.

Számtalan, főként fiatal közösség szerveződött a zsinagógákon kívül is az elmúlt bő két évtizedben.

Igen, ez igaz, de ezek a kezdeményezések – bár kifejezetten sikeresek is voltak köztük – néhány év után eltűntek. Egyáltalán nem biztos, hogy ez törvényszerű, könnyen lehet, hogy a napjainkban születő, vagy már néhány éve működő próbálkozások tartósak lesznek. Ha valakinek sikerül aktivizálni a magyarországi zsidóságot, akkor az elmondhatja majd, hogy komoly bravúrt hajtott végre, mert napjainkban sem a hagyomány, sem a héber nyelv megismerésének vágya, sem az izraeli vagy diaszpórai zsidó kultúra, de még egy erős zsidó gyökérrel bíró focicsapat sem mozgat meg tömegeket. Vannak kampányszerű fellángolások, de állandó érdeklődés – ez a felsorolt területek mindegyikéről elmondható – csak keveseket jellemez.

Te magad hagyománytisztelő családból érkeztél?

Nem. Nagymamámnál még bizonyos elemek felismerhetőek voltak, de az utolsó a családban, aki vallásos neveltetést is kapott, a nagyapám volt, akit én már sajnos nem ismerhettem.

Akkor téged hogyan érintett meg mindez?

Egyszer valahogy felmerült bennem a vágy, hogy szeretném megismerni a hagyományainkat, és a tanulmányaim elkezdése után olyan meglepő események történtek, amelyek erősítették bennem ezt a vágyat. Például két héttel azután, hogy elkezdtem a Rabbiképzőben tanulni, jött egy megkeresés, hogy visszatelepül egy ortodox tanító azzal a céllal, hogy az ortodoxiát Magyarországon népszerűsítse, és tanítványokat keres. Nagy hatással volt rám, óriási lökést jelentett utam elején.

Honnan eredtek korábbi zsidó élményeid?

A családon kívül természetesen rengeteg zsidó barátom volt, de a meghatározó élményt Izrael jelentette.

(Bán Dávid, 2013. április)

 

Darányi András

Tags: Auschwitz album, Berlin, Egyesült Államok, Holokauszt Emlékközpont, idegengyűlölet, istenhit, kommunikáció, konfliktus, megemlékezés, modernség

Darányi András

 

„Imádok zsidónak lenni”

 

Darányi András jogász, kommunikációs és civil aktivista. Részt vállalt a Milla kommunikációs platformjainak felépítésében, a Kitchen Budapest innovációs labor kommunikációs vezetője volt; évekig vezette a Pesti Est szerkesztőségét; a Holokauszt Emlékközpont megalapításában tevékenyen részt vett, majd az intézmény első igazgatója lett. Üres óráit az EightDays Designnal tölti, amelyben egy kortárs hanukai gyertyatartócsaládot tervez. Utál magázódni, és hülye szóvicceket talál ki.

Úgy tűnik, hogy viszonylag sűrűn váltogatod a munkahelyeidet, szereted az új kihívásokat, nehezen ülsz meg egy helyen.

Ez fura, mert épp a minap beszéltem valakivel, akiben szintén felmerült, hogy én gyakran váltogatom a munkahelyeimet, pedig korántsem. Eddig három komolyabb helyen dolgoztam: a Holokauszt Emlékközpont egy többéves periódus volt, azután a Pesti Estben dolgoztam évekig, majd a KIBU-ban (Kitchen Budapest) az innovációval és a kommunikációval foglalkoztam majd három évig. Ez utóbbival párhuzamosan indult el a Milla. De nem vagyok egy csapongó ember, amit csinálok, az mindig rettentően érdekel. És nagyon érdekel a zsidóság is mint élményközösség. Persze elég furán hangzik a holokausztot és az élményt egy közegben említeni, de valamilyen szinten ez mégis egy közösségi, illetve egy családi és egyéni élményanyag. Nincs rá jobb szó: „experience”. És mindenképpen mozgatórugó. Ha azt megértjük, hogyan jutott el a társadalom a holokauszthoz, akkor innen nagyjából egyenes az út, hogy szabadságjogokkal vagy akár kortárs kultúrával foglalkozzon az ember. Nem hinném, hogy ezek közül választanom kéne, mert ha az embernek van rá ideje, akkor csináljon minél több dolgot, amit szeret.

Miért nem tartottál ki a Holokauszt Emlékközpont mellett?

Ezt a legelején, egy eléggé turbulens időszakban vállaltam el. Alapvetően egy konfliktusos ember vagyok, és abban a helyzetben jóformán minden konfliktusok mentén alakult ki, hiszen egyáltalán nem volt egyértelmű a döntéshozóknak, az érintetteknek, hogy Budapestnek kell-e egy ilyen múzeum, épp ott a Páva utcában, és hogy azok csinálják, akik akkor csinálták. Egy adott pillanatban pedig úgy gondoltam, hogy most már nem segíthetek túl sokat, a szerepemnek vége. Sok konfliktusom volt mind a zsidó közösséggel, mind az akkori kulturális kormányzattal, de próbáltam az érdekeinket érvényesíteni, ami szerintem inkább „értékérvényesítés” volt. Ezt az épület megnyitásáig tudtam kezelni. Ehhez persze számos konfliktust kellett leküzdeni, de ilyenkor a konfliktusok nagyon hatásosak és értékesek. Például végig lehetett lobbizni olyan dolgokat, amiket amúgy nem lett volna könnyű megoldani. De ezek az ellentétek a nyitás után is megmaradtak, ezért lassan kiderült, hogy nekem nem itt állítják majd ki a nyugdíjpapírom. De ezt nem bánom. Azóta pedig világosan látszik, hogy teljesen rossz irányba ment a „múzeum”, egy olyan irányba, aminek így kevés értelme van.

Milyen múzeumot képzeltél el?

Én egy aktivista múzeumot szerettem volna létrehozni. Nem is a múzeum a jó szó erre, ezért is találtam ki az „emlékközpont” elnevezést. Ami persze nem volt egy hatalmas találmány – a Memorial Center fordítása –, de itthon előtte még nem használták. Már ez is konfliktust okozott, mert többen nem akarták elfogadni az aktív szerepet, sokan meg kifejezetten egy levéltárszerű dokumentációs központnak képzelték el, de ebből nem engedtem. A legegyszerűbb az lett volna, ha múzeumnak hívjuk, de ezt egy idő után már meghaladtuk, és a magyar jogi szabályozás szerint sem használhattuk volna állandó gyűjtemény nélkül ezt az elnevezést. Persze a feladat nagyon összetett lett, és jóval több, mint amit egy múzeumtól elvárnak. Egy olyan helyet vizionáltunk, ami napjaink rasszista tendenciáira is választ akar és tud adni. És akkor sikerült is. De ebből állandóan botrány kerekedett, és ez így van jól: a holokausztról nem lehet és nem is szabad botránymentesen beszélni.
Azóta sincs az intézménynek érezhető társadalmi szerepe, az Emlékközpont visszaállt egyfajta hagyományos múzeumi és protokolláris státuszba, mondván, hogy az ő feladatuk a 40-es évek közepétől be is fejeződött. Én pedig azt gondolom, hogy egy ilyen típusú intézmény feladata egyáltalán nem fejeződik be 1945-nél, de a tegnapnál sem. Mára paródiája lett annak, amilyen társadalmi szerepet egy ilyen intézménynek fel kellene vállalnia.

Még ma is előszeretettel hangoztatott, és elég szűklátókörű distinkció, hogy ha „ezeknek” van Holokauszt Emlékközpontjuk, akkor „azoknak” legyen ott a Terror Háza. Mintha a kettő nem is találkozhatna egymással.

A soha el nem múló turáni átok leágazása, hogy ez az én intézményem, az meg a tiétek. A mi holokausztunk, a ti Trianonotok, a mi Gulagunk, a ti Auschwitzotok. Ez borzasztó, és rossz értelemben magyaros jelenség. Azt persze nem bánom, hogy ez a két intézmény külön dolgozik, sőt annál jobban tudnak működni, minél fókuszáltabb a munkájuk. A probléma inkább az, hogy ez a különválás inkább a jelenkori ideológiák megerősítésének, kivetítésének az eszköze lett. A Holokauszt Emlékközpontnak sok projektet kellene együtt csinálnia a Terror Házával, de mivel két szekértábor alakult ki, így alapvetően emberi tényezők akadályozzák meg a közös munkát. Hasamra ütve mondok egy témát: miért menekült el annyi zsidó család ’56 dicsőséges napjaiban, azaz 11-12 évvel a holokauszt után? Szóval rettenetesen sok kérdés vetődik fel, és ezeket kellene több szempont figyelembevételével feldolgozni. Az Emlékközpontnak igenis ki kellene beszélnie (vagy inkább beszéltetnie) olyan kérdéseket, mint most a Jobbik szerepe, az Élet Menetének megzavarása, a Gyöngyösi Márton-féle összeírós beszéd a Parlamentben, vagy ugyanott a tiszaeszlári mítosz újbóli felszínre kerülése. Ezek valódi mozgatórugói gyakorlatilag a politika szőnyege alá vannak söpörve. Ennek oka lehet az is, hogy az ilyen protokolláris vagy szakterület-specifikált intézmények erről nem tudnak tisztességes és közérthető társadalmi vitát generálni. Talán ha közös projektek működnének, akkor máris lehetetlen lenne azt mondani, hogy a mi holokausztunk és a ti Gulagotok – hiszen ez a közös magyar történelem. Ez komoly felelősség egy ország jövője szempontjából, és most nem állunk jól. Sőt cudarul állunk, hiszen mostanában, teljesen abszurd módon, a Karsai kontra Jobbik ügyben egy bíróság dönt arról, hogy a Jobbik neonáci-e vagy sem. Nem egy szakmai konferencia és nem a közvélekedés. Abszurd, hiszen ezek nem tárgyalóterembe való, hanem történeti, társadalomtudományi kérdések, amikben ugyanúgy van dolga a Holokauszt Emlékközpontnak és a Terror Házának. Erről most rögtön olyan workshopokat, konferenciákat kellene szervezni, ahol körbejárják a témát, mit jelent és ki ma, 2013-ban Magyarországon a (neo)náci. Erre mindkét intézménynek le kellene csapnia. Gyávaság és felelőtlenség ez alól kibújni. Amikor elindult a Magyar Gárda, és előkerültek az árpádsávos zászlók meg a fekete egyenruhák, karszalagok, ugyan volt egy kamarakiállítás az Emlékközpontban, de ez korántsem elég. Beszélni kell a témáról, kivinni az utcára, megvitatni a tévében és érvelni róla. Aktivista módon. Lehetőleg proaktívan. De ez nem történt meg, hanem bezárkóztak a Páva utca falai közé, és azt mondták, hogy megcsináltuk, és ezzel a dolog ki lett pipálva.

Nem inkább valamilyen politikai megfelelni vágyásról van szó?

A politika mindkét oldalról rosszul kezelte a kérdést. Ideológiák vannak, és az intézmények szépen meg akarnak felelni ezeknek. Ezért senki sem mer kimondani paradigmaváltó dolgokat, mert félnek, hogy nem tudnak megfelelni a politika kimondott vagy sugalmazott elvárásainak. Így pedig nem lehet a holokausztról beszélni. A kuratórium igyekszik minden botrányt elkerülni, de közben maga a holokauszt a botrány, ahogy Pilinszky is írja. És nem lehet olyan politikai érdek, hogy ez ne legyen kibontva a maga teljességében, mélységében, és lehetőleg széles körben átbeszélve. Én javasoltam egy háttéranyagban, hogy a 2004-es megnyitón a miniszterelnök szájából hangozzék el, hogy itt nem zsidók és romák estek áldozatul náciknak, hanem magyar állampolgárok más magyar állampolgárokat kergettek a halálba. Mi ez, ha nem botrány?

Hogyan képzeled az Emlékközpont aktív szerepét?

Mint Amerikában. Mondok egy példát: ott állati jól csinálják, hogy kitisztult fejű volt neonácikat, skinheadeket, egykori rasszistákat engednek a washingtoni múzeumba tárlatot vezetni. Ez a személyes példa hatványozottan erősebb számos esetben – ahogy azt az Amerikai história X című filmben is láthattuk. Olyan fickók gondolkoznak ezen és visznek fiatalokat a washingtoni Holokauszt Múzeumba, akiknek talán még ma is ott a horogkeresztes tetkó a mellkasukon. És ez szerintem egy olyan remek lehetőség, amit mindenképpen meg kellene csinálni Budapesten, de azóta sem csinálták meg. Erre lennének aktuális lehetőségek: itt volt ez a szerencsétlen Szegedi Csanád-ügy, vagy most az Élet Menetén a volt jobbikos megszólalása az Index videójában. Ezeket az embereket használni kellene, kérdezni őket, terepet adni nekik, felkutatni megvilágosodott, egykori rasszistákat, és erre a Holokauszt Emlékközpont nagyon jó platform lenne. Ezt senki nem használja ki. Ezek persze csak kiragadott példák, még számos, az informális oktatásban, a kortárs művészetben, az irodalomban stb. gyökerező módja van a téma feldolgozásának.

Hogy látod, a külföldi emlékközpontokban milyen jó modellek valósultak meg az ilyen működésre?

Ott van a német modell, ami egészen különleges. Európában egyedülálló. Hiszen Németország példája annyira erős és végletes. Mindenki őket okolta – az osztrákok, a magyarok, a franciák, még a keletnémetek is, ahol a kommunista vezetés azt a primitív trükköt dobta be, hogy ők az „áldozat németek”, a náci németek a határ nyugati oldalán vannak. És a generációs viták – köztük a ’68-asoké – is mutatják, hogy milyen mélységben meg tudott történni az önmagukkal való szembenézés. Ez máshol nem ment végbe ilyen mélységig. A berlini múzeum abból a szempontból különleges, hogy az alapvetően egy zsidó múzeum. Nekünk ezzel szemben pont az volt a célunk, hogy Budapesten ez határozottan váljon ketté, és ebből is nagyon komoly viták adódtak. Személy szerint szerettem volna, ha a Páva utcai zsinagógát nem is építik újjá, hogy ne legyen belőle díszes zsinagógatér. Azóta is vallom, hogy óriási hiba volt a teljes restauráció.
Berlinben sikerült elérni, hogy a múzeumnak ne egy vallásos tér adjon otthont, hanem teljesen szétszálazták, és egy kiváló zsidóságtörténeti kiállítást hoztak létre. Már az épület is nagyon izgalmasan reflektál erre. Azt ugyan itthon is sikerült megvalósítani, hogy a tér ne egy teljesen szakrális tér legyen, hanem az emlékezet helye, de a szakralitás így is túlságosan rányomja az épületre a bélyegét. Így sokkal nehezebb elmagyarázni gimnazista csoportoknak, hogy itt magyar állampolgárok voltak az áldozatok. Héber feliratok vannak, meg sok az olyan részlet, amitől úgy érzi az ember, hogy itt valamiféle keleti, orientális, idegen, sosemvolt mesevilágról van szó, ami már nem is létezik. Így elég nehéz velük megértetni, hogy nem erről van szó: „Nézz rám és mondd meg, mit gondolsz: én is egy olyan keleti izé valaki vagyok?” Na, ezt Berlinben – hívják akár Zsidó Múzeumnak vagy bárminek – sikerült megoldani. Budapesten nem. Itt az elejétől fogva annyira erős volt a zsidó hitközség nyomása a régi zsinagóga miatt, hogy a kormányzat sem mert ellenállni. Pedig nem volt mögötte más, mint egy ötlettelen közhely, a feladat félreértése.

Azért vannak az emlékközpontnak pozitívumai is?

Voltak jó ötletek, szerintem az Auschwitz Album című nyitókiállításon túl a legzseniálisabb a névprojekt volt. Ahogy kitaláltuk a projektet, megpályáztattuk, és tényleg a legjobb és legokosabb megoldás született meg Zsótér László tervei alapján. A falra folyamatosan kerültek fel a nevek, ehhez épült egy adatbázis is, amely mind technikailag, mind szellemiségében, mind vizuálisan nagyon jól sikerült. Sajnos nem eléggé köztudott, mennyire jó és kortárs ez az adatbázis. Nemcsak tárolják az áldozatok nevét, hanem hálózatba is állítják őket, amivel olyan kapcsolódások derülhetnek ki, amelyekre amúgy nem jöttünk volna rá. A másik ilyen jól sikerült projekt – ehhez ragaszkodtam, ez volt a hattyúdalom, utána távoztam – a Maus magyar kiadása volt.
Az áldozatok emlékének fenntartása fontos, a maroknyi túlélővel való kapcsolattartás nemkülönben, de a fiataloknál a koszorúzással semmit nem érünk el. Ezért engem ez kevésbé érdekelt. Nem szabad hagyni, hogy protokolláris frázisokkal ki legyen pipálva az emlékezés. Ha azt akarjuk, hogy a fiatalok is értsék a katasztrófa emberi léptékét, hogy az emléknapi koszorúzáson túl is értelme legyen, akkor inkább ültessük le a túlélő szomszéd nénit egy kamera elé, és meséltessük el vele, mi történt. A hagyományos múzeumi élmények csak az első és második túlélő generációnak mondanak valamit, a többiek csak borzonganak rajta egy sort, de a megértést elérni már nehéz. Ezért is kértem, hogy a nyitókiállításon, az Auschwitz-album bemutatójának bevezetőjén egy olyan film menjen, amin nem mutatunk hullahegyeket. Mert az a látvány nem emberekről, hanem egy horrorfilm szereplőiről szólna, akiktől inkább félünk és nem nézünk oda. Tehát nem a halál utáni állapotot kell bemutatni, hanem azokat az élő embereket, közösségeket, táncoló gyerekeket, akik benépesítenek egy várost, azokat, akik már nincsenek. Azokat, akiknek a hiányát érezzük, de nem értjük, mit jelent ez. Mert a hiányt a legnehezebb felfogni, de ha ezt megértjük, megszemélyesítjük, akkor felfogható a katasztrófa mérete. Korabeli filmanyagok felhasználásával ezt Enyedi Ildikó csodálatosan elkészítette.

Maga a kiállítás is a hiányra épült.

Nagyon régen láttam a Láthatatlan kiállítást Egerben, ahol a vaksötétben, behúzott függönyök mögött vak tárlatvezetők kalauzolták végig a látókat. Hétköznapi helyzeteken mentünk keresztül, amik napvilágnál érdektelenek, de a sötétben súlyos nehézség végigcsinálni őket. A vak tárlatvezető volt az egyetlen szál, ő jelentette a biztonságot, a kapcsolatot az ismeretlen és félelmetes térben. Ezeket a vak embereket az utcán megszánjuk, talán át is nézünk rajtuk. De a kiállítás alatt csak rájuk számíthattunk.
Amikor kijöttem, már belülről éreztem, mi a különbség a holokausztlét és a nem holokausztlét között. Hiszen sok szempontból így érezhettek az üldözöttek: volt egy polgár, aki élt a városában, élte a hétköznapi életét, magyar volt, mint Radnóti. Majd hirtelen sötét lett, eltűnt a jog, a biztos fogódzók, ellenségessé vált a hétköznapok megismert világa. Régi ismerősök váltak ellenséggé, olyanok pedig, akiket korábban észre sem vettek, megmentőkké váltak. Gonosz hely lett a világ. Pontosan úgy a holokauszt és a nem holokauszt, a sötétség és a nem sötétség. Ezért kerestem meg a Láthatatlan kiállítás rendezőjét, Jerger Krisztinát, mert ott és akkor tudtam, hogy neki kell megcsinálnia a mi kiállításunkat is. Ő rögtön értette, hogy mire gondolok. És az a kiállítás elképesztően magas színvonalú, mély és hatásos lett, mindenhol a világon megállná a helyét.
Korábban azon gondolkoztunk, hogy milyen jó lenne, ha a 60. évfordulóra ide lehetne hozni az Auschwitz-albumot, és a bemutatóján talán az izraeli meg a német elnök is itt lenne. Először nonszensznek tűnt, mert amióta Izraelben a Jad Vasem megkapta az albumot, azóta nem hagyta el az országot. De hosszas egyeztetés után ez mégis sikerült, külön repülővel elhozták az eredeti albumot, egy másik géppel meg Izrael elnöke érkezett, de itt volt egy francia miniszter, számos nagykövet, rá kis időre pedig eljött a német államelnök és a svéd koronahercegnő is. Igazi összeurópai esemény volt.
Akkora érdeklődés mutatkozott a megnyitó iránt, hogy kitaláltuk, hogy az első 72 órában végig nyitva leszünk, és a látogatókat felkérjük, hogy folyamatosan olvassák fel az áldozatok neveit. És az emberek ott álltak sorban, és olvasták föl a neveket. Három napon keresztül olyan emberek jöttek el, akik megértették, mi történt akkor, és ennek mi a jelentősége hatvan évvel később. És háromnapi olvasás után sem értünk el az áldozatok neveinek tizedéig sem. Döbbenetes volt.
Tehát nagyszerű volt az indulás, remek lehetőségek adódtak a múzeumban, de nem vitték őket végig. Most a 70. évfordulóhoz közeledünk, és úgy tűnik, távolabb vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt. Protokolláris szinten persze minden szép és jó. De ez így még szomorúbb, ez a magyar politika bűne, amit nem szabad következmények nélkül hagyni.

Miután otthagytad a Holokauszt Emlékközpontot, nem is vállaltál zsidósághoz köthető munkákat?

Meg kell mondjam, ekkor eléggé megcsömörlöttem. Ugyan egész életemet sok zsidó között élem, de megfogadtam, hogy lehetőleg nem dolgozom olyanokkal, akik munkaidőszerűen 9-től 5-ig zsidók. Viszont a kortárs művészeti témában mégis visszatértem ehhez, és egy olyan projektbe kezdtünk, ahol a judaikát, a zsidó élet tárgykultúráját kortárs szemléletben újragondoljuk. Van is egy jól sikerült próbálkozásunk, amiben a hanuka gyertyatartót terveztük át, és ez igazán sikeres projektté kezd válni. Ebbe is azért tértem vissza, mert magába sűrít mindent, amit ma Magyarországon kevesen értenek: mi a kortárs zsidó élmény. Ez persze nemcsak a tárgykultúrára vonatkozik, hanem az egész közösségi életre.

És van befogadókészség a tárgyaitokra?

Van. Például az Iparművészeti Múzeum tervez egy dizájngyűjteményt, és a gyűjteménygyarapításuk első darabja a mi menóránk lett, amire állati büszkék voltunk. Próbálunk nemzetközi szinten is megjelenni, ami persze nem könnyű, de mindenhol, ahol megjelenünk, csillogó szemekkel találkozunk. Noha itthon komoly dizájnélet van, de a judaika valahogy eddig elsikkadt.

Szerinted milyen szerepe van a közösségeknek, a hitközségnek a kortárs zsidó élet alakításában?

Izraelben ez kurrens kérdés, és itt az ideje, hogy Magyarországon, Európa egyik legnagyobb zsidó közösségében is elgondolkodjunk, hogy egyetlen hitközségi szövetség valóban képviselheti-e a közösséget. Hiszen a zsidóság ugyanannyira megosztott, mint maga az egész társadalom. Ez persze így van jól, de sokáig ez kevésbé volt látható, mert a zsidók a zárt kapukon belül vitáztak egymással, és jobbnak tűnt nem kiteregetni a szennyest. Ez hiba. Mert igenis látni kell, hogy van debreceni kereszténydemokrata zsidó, az egyetemfoglalók között milyen sok a progresszívan gondolkodó zsidó, van női rabbink, vannak modern ortodox közösségek, kulturális egyesületek stb. Nevessük ki őket, legyintsünk, de ha nem is értünk velük mindenben egyet, akkor is legyünk rájuk büszkék. Engem ez a kortárs, diffúz zsidóságélmény érdekel. Most főleg a dizájn, a tárgykultúra.
Én ugyan nem vagyok vallásos, de imádok zsidónak lenni. Bár istenben nem hiszek, megpróbáltam megérteni azt a belső hitet, amiből ez fakad. Megértettem, de nem érintett meg. Útközben pedig rájöttem, hogy nem is kell erőltetnem, hiszen tökéletesen megélhetem a zsidóságomat úgy is, hogy nem vagyok istenhívő. Ugyanúgy elmehetek a zsinagógába, részt vehetek az istentiszteleteken, hiszen szeretem a liturgiát, a dallamokat, de legfőképpen az embereket és a miliőt. Lehetek büszkén zsidó, lehetek itthon a kedvenc Budapestemen, ugyanakkor érezhetem otthon magam vagy lehetek mindig idegen Jeruzsálemben, és lehetek jó zsidó és kiváló európai-magyar istenhit nélkül is. Ez egy fantasztikus felfedezés volt, a személyes Eldorádóm.

(Bán Dávid, 2013. április)

 

További linkek 

Interjú Darányi Andrással (Magyar Narancs, 2004):
http://magyarnarancs.hu/belpol/ezt_nem_lehet_megsporolni_daranyi_andras_a_holokauszt_emlekkozpont_ugyvezeto_igazgatoja-63839

Blogbejegyzés Darányi Andrásról a judapest.org-on (2008): http://www.judapest.org/a-daranyi/

Interjú Darányi Andrással (Szombat): http://www.szombat.org/politika/4320-hanuka-dizajn-laza-es-zsido

Videóinterjú Darányi Andrással: http://beszelgetesek.haver.hu/videok/