Zsuzsanna Ozsváth

Tags: Békéscsaba, Egyesült Államok, egyetem, emigráció, identitás, irodalom, költészet, magyar nyelv, Németország, nyugat, Radnóti Miklós, szembenézés

Zsuzsanna Ozsváth

 

„Én egész életemben az otthonomat kerestem”

 

A Texasi Egyetem Holokauszt tanszékének vezetője. Orpheus nyomában címmel könyvet írt Radnótiról, mely magyarul is megjelent. Fred Turnerrel angolra fordított és megjelentetett egy Radnóti- és egy József Attila-kötetet.

 

Amikor 1957-ben elhagyta Magyarországot, a magával vitt két könyv közül az egyik Radnóti Tajtékos ég című kötete volt.

Tizennégy-tizenöt éves korom óta imádom Radnóti költészetét, aki életem egyik leglényegesebb szereplője lett. A versek különben is mindig rengeteget jelentettek nekem. Talán azért is, mert kicsi koromban apám sokat olvasott nekem. Amikor 1944-ben csillagos házba kerültünk, ott pár velem egykorú gyerekkel verseket mondtunk, színdarabokat adtunk elő, irodalmi és személyes játékokat játszottunk. Talán furcsának hangzik, de ez életemnek egy nagyon érdekes időszaka volt.

Az az érzésem, hogy életének két legnagyobb élménye a holokauszt és Radnóti Miklós költészete. Önéletrajzi írásából tudom, hogy 1944 utolsó hónapjait családjával Budapesten vészelte át. Szeretném, ha mondana pár szót arról az Erzsiről, akinek az életüket köszönhetik. Engem Doktor Zsivago féltestvérére, Jevgrafra emlékeztet, aki deus ex machinaként mindig akkor bukkan elő, amikor éppen szükség van rá.

Erzsi egy egyszerű, nagyon szegény tót házaspárnak volt a gyermeke, aki kifutóként került apám patikájába, Békéscsabán. Együtt játszottunk, imádott bennünket, azt hiszem, hogy nálunk találta meg a gyermekkorát. Amikor felköltöztünk Pestre – ez mentette meg az életünket, hiszen minden osztálytársamat megölték –, Erzsi is velünk jött. Nem nagyon értette, mi történik körülötte, csak az járt a fejében, hogy gondunkat viselje, hogy megmentsen bennünket. ’44 nyarától kezdve, ezer halállal szembenézve vitt bennünket megállás nélkül egyik helyről a másikra. Hozta nekünk az élelmet, a ruhát, a hamis papírokat.

Önök kivételes tudás birtokában voltak. Hiszen már korábban jöttek a családjukhoz osztrák meg lengyel zsidó menekültek, akiktől értesültek arról, hogy a magyar zsidóságra mi várhat. Bár többször szóba jött, hogy elmennek innen, de tulajdonképpen ön volt az, aki csak jóval később, 1957-ben vándorolt ki innen, férjével együtt.

Hogy miért történt ez így? Azt hiszem, hogy ez pszichológia. Legtöbbünk nem mert elindulni. Attól féltünk, hogy jobb máshol se lesz, sőt esetleg rosszabb, nyelvismeret hiányában, a megélhetés biztonsága nélkül. Apámnak ugyan már a harmincas években lettek volna lehetőségei, de anyám nem akarta itt hagyni a családot, a szülőket. A háború után Izraelre gondoltunk, de az ottani háborús helyzet miatt a szüleim a két gyermekkel nem mertek nekivágni.

Ön zongoraművésznek készült, de „kapitalista” származása miatt kitették a főiskoláról. Családjának a háború utáni rendszert sem volt oka szeretni.

Az apám 1941-ben kényszerült a zsidótörvények miatt féláron eladni a patikáját. A felszabadulás után visszakapta, alapított egy kis szérumlaboratóriumot, majd ezt is elvették, s bennünket kapitalistának nyilvánítottak. Rettenetes körülmények között éltünk. 1950-ben a Zeneművészeti Főiskola párttitkára annyit mondott, hogy burzsoá származásommal nem maradhatok a főiskolán. Nagy nehezen felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába. Sebők György, a későbbi nagy hírű zongoraművész azt mondta, hogy lemond tanári állásáról, ha engem nem vesznek fel.

1957-ben Hamburgba távoztak, de ott sem leltek otthonra. Az ottaniaknak mások voltak a gyökereik, az emlékeik. Onnan aztán Amerikába mentek, ahol egy megértőbb, empatikusabb közegre talált. Milyen volt ez az átmeneti időszak?

Az ötvenes-hatvanas évek Németországa nagyon különbözött a maitól. Amíg ma teljes szembenézés van, akkor kétségbeesett ellenállás volt a múlttal szemben. Nem tagadtak, csak azzal érveltek, hogy ők is sokat szenvedtek. A zsidók szenvedése nem az ő fájdalmuk volt. A felelősség akkor még szóba se jött. Nekem ott annyira nehéz volt, hogy már az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. Szüleimet otthon hagytam, a remény nélkül, hogy őket valaha is viszontláthatom. A németekkel nem alakult ki lelki kapcsolatom, nem volt, akinek beszéljek a korábbi életemről. Amerikában viszont az első naptól kezdve olyan emberekre találtam, akik megérezték, megértették a problémáimat, s ezek csodálatos találkozások voltak.

Rosszindulatot én sem igen tapasztaltam Észak-Amerikában. S hát az USA nem egy nemzetállam, s így a bevándorló sem idegen, legfeljebb másként idegen, mint Európában.

Nekünk rövid időn belül sok barátunk lett, azonnal otthon éreztük magunkat. Annak ellenére, hogy az ottani emberek nem Thomas Mannon és Radnótin nőttek fel, de rendelkeznek egy nagyfokú befogadóképességgel.

Tapasztalatok híján az amerikaiak (vagy a kanadaiak) zavarba jönnek a sok szörnyűség hallatán, s mégis, a maguk naiv módján felfogják a lényeget.

Amikor Németországba érkeztem, egy kérdésre, hogy mit szeretnék enni, azt feleltem, hogy narancsot. Amikor ezt Amerikában elmeséltem, valaki hozott nekem egy kosár narancsot. Úgy érzem, hogy ez nagyon jellemző.

Arról ír, hogy otthonát abban találta meg, hogy kedvenc magyar költőit próbálja elérhetővé tenni az amerikaiak számára. Lélekben ezek szerint nem szakadt el. Ahogy mondják, az irodalomból nem lehet kivándorolni.

Rájöttem, hogy milyen mélységesen igaza van Jacob Katznak abban, hogy Magyarországon a zsidók sohasem éltek felemelt fejjel, csak mindig lehorgasztott fejjel. Amikor én ezt felfogtam, mélységes hálát éreztem Amerika, amerikai barátaim iránt azért, amit ott elérhettem: a doktorátusomat, a professzorságomat, a publikációimat. De attól, hogy magyarul beszélek, magyarul olvasom a költőimet, valóban nem lehet elszakadni.

S a daloktól sem.

Hogyne. Én Kodálynál tanultam a népdalokat. Szemeszterenként több százat. A gyerekeim meg úgy beszélnek magyarul, mint mi.

Bizarr és elkeserítő, hogy ma itt olyanok vonják kétségbe a magyarságunkat, akiknek maguknak alig van magyar kultúrájuk.

Számomra természetes volt, hogy amikor már jól tudtam angolul, hozzáfogtam a fordításhoz.

Korábban, de most különösen, sok szó esik Radnóti hazaszeretetéről. Lényegesen kevesebbet beszélnek a halálának a körülményeiről s az azt megelőző megaláztatásáról. Bármennyire is szeretem Radnótit, felmerült bennem: fair-e a többi kivételes tehetségű mártír íróval, művésszel szemben, hogy ennyire Radnótira összpontosít a nemzeti emlékezet? Bálint György, Szerb Antal, Rejtő Jenő, Kemény Simon, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre, Sárközi György, Elek Artúr, Komor András és sokan mások: ők vajon nem érdemlik meg, hogy a nemzet az ajkára vegye őket? Mintha az ország Radnótival akarná letudni bűntudatát. Igazságos ez?

Nyilvánvaló, hogy nem. Lehetne még említeni legalább tíz világszintű művészt és írót. De Radnótiban az a különleges, hogy ő már korábban reagált a sorsára, a többiekkel ellentétben ő nemzeti rangra emelte a sorsát előre sejtő haláltudatát. S ezek a versei ugyanúgy részei a magyar költészetnek, mint Petőfiéi. Radnótinak van egy óriási, drámai jelentősége. Ami Radnótiban közös sorstársaival az az, hogy legtöbbjük nem azonosult a zsidósággal és mégis a származásuk miatt ölték meg őket.

Szerb Antal naplójában valami olyasmit ír, hogy rájött arra, ki is ő valójában: egy magyarul beszélő (vagy író) zsidó.

Sajnos erre elég későn jött rá, mert csak akkorra jutott el ehhez a meggyőződéséhez.

Az ön Radnóti-könyve azért is különleges, mert egy nagyon átfogó és mély társadalmi és politikai hátteret rajzol a korról. De térjünk vissza Radnóti költészetének egyik sarkalatos kérdésére, a hazaszeretetre. A megkérdezett iskolás gyerekek jó része említi ezt a témát, ez tetszik nekik, ez marad meg bennük. Van azonban Radnóti naplójában egy mondat: „aki túl sokat beszél arról, hogy mi a magyar, ahelyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga”. Szegény Radnóti, ha megéri a 21. század Magyarországát! Könyvében Ön sokat foglalkozik azzal, hogyan magyarázza meg magának a költő a kirekesztést és a meghurcolást. Hogy hogyan próbálja a nemzetét felmenteni a felelősség alól.

Igen, Radnóti azonosította magát a nemzettel. Nem érezte magát zsidó áldozatnak, akit származása miatt ölnek meg. Ő a rendszert hibáztatta, s állandó bizonyságot keresett a magyar nép jóságára.

Mennyire lehet egy zsidó magyar költő? Szép Ernőt idézném: „Az országnak költője voltam, a nemzetnek nem lehettem.” Kiss Józsefet „zsidó lírikusként” tartották számon. Karinthynak is a szemére hányták származását.

Akik egy zsidó író vagy költő magyarságát kétségbe vonják, azok antiszemiták. Egy költőt vagy írót nem a vérsége, hanem anyanyelve, írói fantáziája határozza meg.

Pár éve azt írta valaki, hogy Radnóti jó hazafi volt, származása ellenére.

Fasiszta, idegengyűlölő, antiszemita megállapításokat nem lehet intellektuálisan feldolgozni. Heine egy nagy német költő, akiről senki nem mondja, hogy zsidó.

Éppen róla írja Radnóti, gúnyosan: „Zsidó volt Heine? Ejnye, ejnye.” Most nem azt mondják, hogy valaki zsidó, hanem azt, hogy idegen, nemzetellenes, hazaáruló és így tovább. Különben örülök, hogy könyvében megemlíti Radnóti mentorának, Sík Sándor költő és szerzetes zsidó származását, mert ezt gyakran elhallgatják. Pedig Sík származása feltétlenül meghatározó, s bizonyára megmagyarázza Radnótihoz való viszonyát is.

Kényes kérdés. Persze hogy a származás nem véletlen, annak egész életünkre kiható formáló hatása van. Ahhoz, hogy valakit elismerjenek, nem elég a tehetség, hanem bizonyos tulajdonságokkal is kell rendelkezni. Sík betöltötte egy magasabb körökben elismert katolikus szerzetesnek a szerepét. Lehetett egy elképzelése arról, hogy milyen ember Radnóti, vagy legalábbis, hogy milyennek szeretné őt látni.

Radnóti legtöbbet idézett verse a Nem tudhatom. Mit gondol erről a versről?

A válasz nem egyszerű. El tudom képzelni, hogy mire is gondolt. Ezt az ártatlan országot belekeverték a háborúba. Miért lenne bűnös, mit tehet a háborúról egy koldusasszony vagy egy csecsemő? Ők nem tettek semmi rosszat. Másrészt, a táj felett gépével elhúzó és bombázó pilóta menti Radnóti életét. A baj az volt, hogy nem tette hamarabb. Nehéz ezt a két szempontot elválasztani egymástól.

Most beszéljünk röviden másik szenvedélyéről, a tanításról és a tanszékről, amelyet az egyetemen vezet.

Ez egy interdiszciplináris bölcsészeti kar, amelynek van egy irodalmi, egy történelmi és egy esztétikai része. Így tartottam kurzust a romantika koráról, a weimari köztársaságról, a második világháborúról, beleértve a történelmi hátteret és a korszak irodalmát. Majd elkezdtem publikálni a holokausztról, történelmi és irodalmi kurzusokat adtam ebben a témában. Ma már külön tanszékünk is van.

Találkozott valamikor is holokauszttagadással?

Soha.

Itt ez bonyolultabb. Miért beszélünk mindig a zsidó holokausztról, kérdezik. Miért nem a magyar vagy a palesztin holokausztról? Minden összekeveredik. Szép lehetsz itt, de okos nem.

Kurzusaimnak óriási sikerük van. Húsz-huszonöt hallgató jár a szemináriumokra. Érdekes, hogy míg Magyarországon a múlt ismétlődik, Nyugaton megjelent egy Izrael-ellenes antipátia. Ez a régi antiszemitizmusnak egy új változata, és a baloldalról jön.

Milyennek látja Radnóti nyugati fogadtatását?

Az én tapasztalatom a saját versfordításainkkal kapcsolatos. Amikor Radnóti-óra van, a terem megtelik még máshonnan jövő 25 hallgatóval, akik bejönnek, mert hallottak az óráimról. Amerikában nem divat verset olvasni vagy idézni, de az én hallgatóim ezt teszik, mert imádják Radnótit, és rengeteg sort tudnak emlékezetből. Költőiségének, versei dallamosságának, mélységes jövőbe látásának nagy varázsa van a számukra.

Olvas fel a magyar eredetiből is?

Néha, például a Két karodban című versből.

Amely vers, Beck Judit szerint – ahogy ő ezt nekem maga mondta –, őhozzá íródott. Könyvében ön meggyőzően érvel amellett, hogy a verset a költő Fifihez írta. Különben a magyar zsidó Lénárd Sándor, a Micimackó világhírű latin fordítója azt írja, hogy magyarra mindent le lehet fordítani, magyarból semmit.

Talán, de nem biztos. Ha belenéz akár a József Attila-, akár a Radnóti-kötetünkbe, talál néhány nagyon sikerült, az eredetivel egyenértékű fordítást. József Attila esetében megpróbáltuk verseinek dallamosságát, asszociációinak a mélységét visszaadni. Az Óda egy csodálatos vers. Véleményem szerint ő egyike a huszadik század legnagyobb költőinek. De Radnóti talán nagyobb hatással van hallgatóimra, van benne valami ellenállhatatlan a fiatalok számára.

Végezetül, ön elmondhatja, hogy „Immár megleltem hazámat”?

Valóban elmondhatom. Amerikában otthon érzem magam, és felemelt fejjel élek. Sok jó barátunk van, ott élnek a gyerekeink. Igaz, ahhoz, hogy ilyen jól érzem magam, hozzátartozik az is, hogy kedvenc költőimet fordíthatom.
Engedje meg, hogy magamtól idézzek: „az a véletlen, hogy hol élünk, de nem az, hogy hol születtünk”.
Természetesen, ez az, ami meghatároz bennünket, azt, hogy kik vagyunk, honnan jövünk. Ez segít megértenünk a másikat. Nekem szerencsém volt, hogy magyar költőket fordítottam, hogy tudnak magyarul a gyerekeim. S abban is, hogy sikerült elkerülnöm az antiszemitizmust.

(Várnai Pál, 2011. november)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

Zsuzsanna Osváth életrajza és bibliográfiája: http://www.utdallas.edu/~zozsvath/

Spiró György

Tags: asszimiláció, dráma, identitás, irodalom, Kádár-korszak, Kelet-Európa, kultúra, lengyel, Lengyel tavasz 1968, magyar nyelv, szépirodalom

Spiró György

 

„Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar”

 

Író, költő, irodalomtörténész, műfordító. Szerbhorvát–magyar–orosz szakot végzett. Dolgozott a rádiónál, volt idegen nyelvi szerkesztő a Corvinánál, dramaturg a kaposvári Csiky Gergely Színháznál, igazgató a szolnoki Szigligeti Színháznál. Az irodalomtudomány kandidátusa.

Festett, tanult hegedülni, zeneszerző akart lenni… Sokoldalúsága Csáth Gézát juttatja eszembe.

Nekem annyiféle tehetségem nem volt, azért kötöttem ki az irodalomnál. Emiatt végeztem el a bölcsészkart. Hogy az írás mellett mennyi megélhetési forrása van az embernek? Irodalomból nem lehet, de nem is ajánlatos megélni. Mindig úgy gondoltam, hogy a szabadságomat azzal tudom megvásárolni, ha normális polgári foglalkozást űzök. Annak idején a rabbiknak meg volt tiltva, hogy a tevékenységükért pénzt fogadjanak el, valaki csak akkor lehetett rabbi, ha volt polgári foglalkozása.

Ugye korán elhatározta és meg is indokolta, miért akart éppen drámaíró lenni?

Tizenhat évesen döntöttem, elég gyermeteg módon. Egyrészt úgy gondoltam, hogy a drámairodalom Magyarországon nem olyan erős, mint a próza, másrészt azt reméltem, hogy egy drámát meg lehet írni belátható időn belül, nem kell annyit dolgozni vele, mint egy regénnyel. A drámát irodalmi műfajnak képzeltem el, teljesen színházidegenként. Később bekerültem ilyen-olyan színházakba, de nem azért, mintha azt hittem volna, hogy az ember akkor lesz jó drámaíró, ha színházba kerül. Fordítva áll a dolog: a létező színházi formák inkább megkötik az író fantáziáját, semmint segítenek neki.

Beszéljünk most talán az identitás problémájáról. A kárpótlásról szól Szappanopera című darabja, amelynek főszereplője azt mondja, hogy „aki bárhol, bármikor identitásra hivatkozik, az náci”. Miért ennyire identitásellenes? És miért is ne lehetne valakinek egynél több identitása? Akár mint embernek, akár mint írónak? Miért ne lehetne valaki, példának okáért, magyar zsidó?

Mindenkinek annyi identitása lehet, amennyit érez, ez nem elhatározás kérdése. Noha vannak, akik tudatosan eljutnak egyik identitástól a másikig, akármilyen is ez. Lehet ez nemzeti, vallási, lehet filozófiai, lehet nemi identitásváltás, sok minden létezik a mai világban. Az embernek nincs az identitásával gondja addig, amíg ideológiai, politikai okból erre nem kényszerítik. Miután ez a kényszerítés a 19. és 20. században gyakran előfordult, Kelet-Európában pedig folyamatosan, ezt a szót utálatosnak tartom. Ez nem azt jelenti, hogy nekem ne lenne identitásom, magyar író vagyok, kész. Miután nem vagyok vallásos, nem lehetek zsidó. Ha valaki nem vallásos, akkor zsidónak a náci törvények alapján minősíti magát, vagy minősítik őt zsidónak mások. Aki ma bármiféle identitást követel, egyeseket kizár belőle, másokat belezár, az tisztátalan és förtelmes dolgot művel. A nemzetállamok kialakulása előtt egyszerűbb volt az élet: az embernek volt egy társadalmi helyzete, főleg a feudalizmusban meg korábbi időszakokban. Felnőtt egy vallásban, élete végéig abban élt, és úgy is halt meg. Az identitásával nem volt probléma, és a nyelv sem volt probléma. Nemcsak a zsidókkal fordult elő, hogy az anyanyelv nem az identitás meghatározó eleme, hanem nagyon sok néppel. A modern társadalmak esetében azonban a nyelvnek meghatározó szerepe van, Kelet-Európában különösen. Nekem, személy szerint, ez a legfontosabb. Én a nyelvvel dolgozom, más nyelven, mint magyarul, szépirodalmat írni nem tudok, következésképpen egész kultúrám, habitusom, beállítottságom magyar, attól függetlenül, hogy mások mit gondolnak rólam. Attól függetlenül is, hogy nem voltam hajlandó a vezetéknevemet megváltoztatni. Ez a vezetéknév a németországi Speyer város nevéből származik. A 12. századtól a 14. századig éltek ott zsidók, akkor nagy részüket kiűzték, és Lengyelország nagylelkűen befogadta őket. A Speyer városából elmenekült zsidók valamennyien Speyer város lengyel nevét kapták vezetéknévként, ez Spira, ebből van a Spiro és a Shapiro változat. Többször felszólítottak, hogy változtassam meg a nevemet, mert ilyen zsidó névvel nem lehet valaki magyar író, én pedig úgy gondoltam, hogy igenis lehet. Ez azonban semmit nem mond az identitásomról. Nincs okom, hogy az őseim nevét megtagadjam, ennyi.

Ön több esszéjében, mint például a Zsidógyártásban is kifejtette azt a gondolatát, hogy csak faji alapon lehetett a zsidókat mind „egy kalap alá venni”, ennek rettenetes következményeivel. Megkockáztatom viszont, hogy voltak és vannak országok, ahol nem voltak zsidótörvények, és ahol a felekezeteket mégis számon tartották. Az ön gondolkodása megint Radnótit juttatja eszembe. Önéletrajzi regényében a jó barát, Vas István felidézi egy beszélgetésüket, amelyben azt mondja Radnótinak, hogy nézd Miklós, azt megteheted, hogy azt mondod, zsidó vagy, azt is, hogy nem érzed magad zsidónak, de azt az egyet nem teheted, hogy azt mondod, nem vagy zsidó.

Semmi közöm a zsidósághoz, attól függetlenül, hogy a náci fajtörvények értelmében százszázalékos zsidónak minősülök, apai ágon is, anyain is. Apai ágon távoli unokabátyám a híres munkácsi csodarabbi, anyai ágon távoli rokonom egy katolikus szent, Edith Stein, de semmi közöm hozzájuk, nem ismertem őket, az én kultúrám nem az ő kultúrájuk. Én nem asszimiláns vagyok, hogy egy másik förtelmes szót használjak, hanem magyar. Időnként az embert lezsidózzák és kizárják a magyar irodalom köréből, de ez nem az én identitásom kérdése, ez a nácik identitásának a kérdése, ez az ő problémájuk. Meg is ölhetnek, és akkor mi van? Egyetértek Radnótival, aki nemcsak azt mondta, hogy ő magyar költő, azt is mondta, hogy ő magyar katolikus költő. Én vallástalan vagyok, annyira, hogy még ateista sem vagyok.

Radnóti ugyanazt mondja lényegében, amit ön, hogy nézetein az sem változtat, ha megölik.

Semmi kifogásom az ellen, hogy valakinek az enyémtől eltérő identitása legyen. Magánügy. Van, aki tudja váltogatni az identitását, van, aki úgy gondolja, hogy kulturális hagyományában van valami zsidó, legyen nekik. Nekem nincs semmi. Mindazt, amit a műveimben leírok és köze van a zsidósághoz, mint Európában mindennek, a nullától kellett megtanulnom. Bele kellett helyezkednem vallásos típusú gondolkodásmódokba, mert a hőseim úgy gondolkoztak. De az ő gondolkodásuk nem az enyém. Megkaptam párszor, hogy jön ahhoz egy úri fiú a Rózsadombról – noha Újlipóciában nőttem fel –, hogy a Csirkefejet megírja… Hogy jön ahhoz, hogy a keresztény középosztályt szimpátiával ábrázolja a Honderűben… Honnan tudja, mi van a prolik fejében, mint a Kvartettben… Hát úgy, hogy ez a dolga. Ettől író. Ezt persze nem csak a magyaroktól kapja meg az ember. Egyes lengyelektől megkaptam, hogy cionista meg lengyelellenes vagyok. Megkaptam a horvátoktól a horvátellenességet, mert írtam egy monográfiát Krležáról. Nem is olvasták, nem tudnak magyarul, valaki megsúgta nekik… Ha elég sokáig él az ember, előbb-utóbb lenácizzák, lefasisztázzák, lebolsevikozzák, lezsidózzák. Nincs jelentősége, az identitás nem külső, hanem belső, de az sem kötelező, hogy legyen.

Ha valóban így van, ahogy mondja, akkor miért viaskodik ennyit a zsidó problémával, miért foglalkozik ennyit zsidó tematikával? Kezdve az esszékkel, a Szappanoperán, az Elsötétítésen át a Jövevényig és a Fogságig? Különvélemény című esszéjét avval kezdi, hogy „a magyarságot a zsidókérdés nem érdekli”. Attól tartok, hogy sok minden más sem.

A Jövevény* című regényemben egy speciális lengyel szekta történetét vizsgáltam, és azért kellett belemennem a zsidó és a keresztény misztikába, mert a hőseim ismerték. Ha pedig az embert az érdekli, hogy kétezer évvel ezelőtt a kereszténység milyen közegben született meg, a zsidóságot lehetetlen kihagyni, mert az első két-háromszáz évben a keresztények a zsidóságon belüli szektaként léteztek. Akármennyire fájdalmas is ez a zsidók és a keresztények számára, de így történt. A kérdés az, vajon nekem mint magyar írónak, jogom van-e meríteni az egész világ történelméből. Korlátoz-e engem a hazám abban, hogy bármiről írhassak? A lengyelek ókori történeteket ugyanolyan joggal írhatnak, mint akármi mást. Nemcsak Sienkiewicz, hanem például Zygmunt Krasinski, akinek van egy kitűnő drámája az őskeresztényekről. Nálunk majdnem nemzetárulásnak számít bizonyos körökben, ha az ember nem magyar témát választ, hanem úgynevezett „idegen” témát. Ami elmebaj.

Igen, hát Magyarországon legfeljebb Attiláról, Isten ostoráról lehetett írni. De azért ott van például Móra Aranykoporsója is.

Mintha nem lennénk feljogosítva arra, hogy az egész világ történeti-kulturális hagyománya a miénk is legyen. Ez a provincializmus azért is nonszensz, mert a magyar műfordítás-irodalom az egyik legjobb a világon.

Különös és szomorú is egyben, hogy éppen önt hazaárulózták le. Önt, aki ismételten hangsúlyozta a nemzeti irodalom fontosságát. Le is vonta a tanulságot: „1986 óta elvették tőlem a hazámat”, és azóta egy „szellemi hazában élek”. „Az én magyarságtudatom mélyen van.”

Ez alkati dolog, apám is idealista volt. Én elég mélyen vagyok magyar, hiszen egyebem sincs, mint a magyar nyelvem. Emigrálni nem tudok, elveszteném a nyelvet, röghöz vagyok kötve. Azt is tudom, hogy a magyarság mennyire társtalan ebben a régióban. Ismerem a környező nyelveket és kultúrákat, a magyarság semmibevétele emiatt sokkal mélyebben bánt, mint másokat.

Lehetséges a magyar irodalmi kánonon belül egy partikuláris zsidó identitás ábrázolása? Pap Károly ezt megpróbálta, és el is nyerte Németh László elismerését, hogy tudniillik így kell írnia egy zsidó írónak.

Nem zárom ki, hogy Magyarországon szülessen nagy tehetségű, kisebbségi nyelven író prózaíró vagy költő. Figyelemre méltó műveket írtak a reformkorban a Pest-Budán élő tótok és rácok. De a zsidóságra ez nem érvényes. A magyar zsidóknak legalább 150 éve magyar az anyanyelvük. A német zsidókat sem úgy disszimilálták, hogy azt állították volna, hogy nem német az anyanyelvük, hanem jiddis vagy ladino, mert mindenkinek német volt az anyanyelve. Vallásosak sem voltak, a vallással sem lehetett érvelni. Jött hát a vér mítosza Németországban is, Magyarországon is. Épp az a probléma, hogy jogilag, kulturálisan, nyelvileg és lelkileg magyarokat disszimilálni akartak, hogy elrabolják a vagyonukat, elfoglalják helyüket a szellemi, a tudományos és a kulturális életben. Ez a késztetés nem halt ki teljesen, és ez ellen tiltakozik az ember, ha normális, mint teljes magyar jogú állampolgár, akinek magyar az anyanyelve és kultúrája. Pap Károly gyönge író. Nem azért, mert zsidónak vélte magát, hanem mert nem volt elég tehetséges és szorgalmas.

A rendszerváltás környékén írta azt is, hogy felháborítja, amikor egyesek nemzetiségi státuszt követelnek a zsidóságnak. Mára ennek az ügynek sokkal virulensebb hangoztatását halljuk. Változott-e a véleménye?

Van néhány ismérve a nemzetiségnek, ezeket nem a magyar alkotmány definiálja, hanem egy törvény írja le, s ezeknek az úgynevezett magyar zsidók nem felelnek meg. Ha vallásos valaki, járjon imaházba, tartozzék a gyülekezetbe, ez tiszta ügy. Ha kulturálisan gondolja a zsidóságát, tanuljon meg ivritül, jiddisül, ladinóul. A nemzetiségről annyit bírnak mondani, hogy a mai magyar zsidókat a holokausztemlékezet teszi közösséggé… Nem teszi sem jogilag, sem valóságosan. Azért születik egy ilyen javaslat, mert a nemzetiségi kisebbségnek jutó támogatást valakik meg akarják kaparintani. A veszély az, hogy nemcsak azok válnak egy újsütetű nemzetiség tagjaivá, akik úgy érzik, hogy oda tartoznak, hanem erőszakkal oda terelnek olyanokat is, akiknek az egészhez semmi közük. Ez a legjobb út a 21. század első zsidótörvényéhez. Ha ezt a parlament elfogadja, az ember a legjobban teszi, ha veszi a kalapját. Mint magyar meneküljön, félreértés ne essék, mert aki zsidónak érzi magát, rég elment Izraelbe vagy az Egyesült Államokba. Nem tartom kizártnak, noha igen kicsi az esélye, hogy miután Európában ez az utolsó nagyszámú „közösség” (nem az, nem győzöm hangoztatni, de ők így fogalmaznak), addig nem is fognak nyughatni, amíg mindenkit el nem üldöznek, akit ők zsidónak neveznek. Ennek gyönyörű példáját láttuk 1968-ban Lengyelországban, aminek katasztrofális következményei lettek, főleg a lengyelekre nézve. Ez a forgatókönyv folyamatosan létezik Magyarországon Rákosiék óta, és vannak úgynevezett zsidók, akik alájátszanak.

Hát ez nem éppen derűlátó prognózis. De beszéljünk most inkább az 1987-ben (1984-ben – a szerk.) megjelent Jönnek című híres vagy hírhedt verséről, továbbá a már korábban, 1981-ben megjelent regényéről, Az Ikszekről. Mindkettő botrányt okozott. Versében – amely sokakat felháborított, majd később nem kevesen visszakoztak, és igazolva látták a vers mondanivalóját – valamit mélyen megérzett. Az Ikszek okozta vehemens lengyelországi reakcióra is jól emlékszünk. Ekkor írta A tollamért című szenvedélyes cikkét.

Ami az Ikszek-botrányt illeti, az nem „a lengyelek” műve – sokféle lengyel van, tele van Lengyelország művelt humanistákkal –, hanem egyetlenegy nácié. Ezt nyugodtan kijelenthetem, ugyanis ő – aki a lengyel kommunista párt oszlopos tagja volt, amikor megtámadta a regényemet – a rendszerváltás után a lengyel náci párt alelnöke lett. Mulatságos, hogy a regény alapján készült Az imposztor című darabomat ugyanakkor több mint százszor játszották Varsóban, óriási sikerrel, a belőle készült filmet pedig eddig nyolcszor vagy kilencszer adta le a lengyel televízió. Két darabomból, a Kvartettből és a Szappanoperából a lengyelek nagyszerű filmet csináltak. Ami a verset illeti, alaposan megvizsgáltam a botrány után, és jelenthetem: nem zsidó vers. Semmi nincs benne, csak magyarságtudat. Aki lezsidóz érte, az náci. Sajnos, ha Magyarországon valaki a náci tendenciák ellen nyilvánosan fellép, az egyesek szemében nem lehet magyar, csak „idegen”, például zsidó. Ez beteg, elvakult reagálás. De sok nagyszerű magyar volt, aki fellépett az ilyen tendenciák ellen, Bartóktól kezdve Márain át Móricz Zsigmondig, ez közismert.

Úgy hallottam, hogy páran, így Vas István, Karinthy Ferenc megijedtek és elhatárolódtak. Ez így volt?

Így. Vas Istvánnal egy szót sem beszéltem többé, a temetésére sem mentem el. Karinthy viszont megkövetett. Belátta, hogy a vers nem az én rémlátomásom volt, ez a tendencia újra létezik. A látogatásomról beszámol a naplójában, a témáról nem. Ezt a verset 1984-ben írtam, akkor figyeltem fel, hogy a stadionokban kezdenek rasszista lózungokat skandálni. Ismertem a szurkolókat, és világos volt, hogy betanították őket. Később kiderült, hogy a pártvezetés egyik szárnyának a segítségével kezdték felülről lefelé újra bevinni az emberekbe az antiszemitizmust, amely már szinte nem volt sehol. Aztán elért az alsóbb rétegekig, noha az embereknek semmiféle érdekük nem fűződik az antiszemitizmushoz, életükben zsidót nem láttak, és fogalmuk sincs, mi az egésznek a háttere. Hogy az óvodában a gyerekek ma zsidóznak, az a nyolcvanas évek elején kezdődött, nem pedig a rendszerváltás környékén, ahogy szeretik hangoztatni hamisan, és felülről generálták ugyanúgy, ahogy a Moczar-féle frakció tudatosan művelte a Lengyel Egyesült Munkáspártban. A magyar társadalom ellenállóbbnak bizonyult a kísértésre, és úgy látom, hogy most is ellenállóbb.

Az ön regényeiben, drámáiban mindig található bizonyos aktualitás, mára vonatkozó érvényesség. Az Ikszekről például egyszer azt nyilatkozta, hogy „nemcsak a múltról szól, ma is az Ikszek korában élünk” (tudniillik a Kádár-korszakban).

Nem írtam a jelenről nagyregényt, nagyon nehéz a feladat. Ha egy történelmi regényben felismernek a jelenben is érvényes problémákat, az attól van, hogy az én érzékenységem is a mai korban alakult ki.

Nekem is, mint sokaknak, feltűnt a többjelentésű cím: Fogság. Mindenekelőtt Radnóti csodálatos sorai jutottak eszembe: „Egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság, s egy nappal rövidebb, látod, az élet is.” A bibliai vonatkozás mellett a fogság lehet maga az élet, legalábbis a keleti felfogás szerint, lehet a test, lehet a zsidóság, a vaksiság, és a regényben ábrázolt szó szerinti fogság persze, elsődlegesen. Önéletrajzi párhuzamokat is említett. Egyik nagybátyjáról meséli egy interjúban, hogy – azt hiszem – Svájcban ült egy padon, és leült mellé egy úr, aki megkérdezte tőle, hogy nem akarna-e dolgozni a British Intelligence Service-nek. Ráadásul az illető úr nem volt más, mint a brit külügyminiszter, Mr. Eden. Önt is meggyanúsították mindenfélével, például azzal, hogy KGB-ügynök. A kémkedés, a besúgás, a bizalmatlanság központi, visszatérő motívuma a Fogság mellett Az Ikszeknek is.

Állandóan mindenfélét mondanak az emberekről. De most már elvileg lehetne tudni, ki volt ügynök és ki nem. Néhány hajdani barátom a rendszerváltozás után elkezdett megint barátságosabban nézni rám. Kiderült számukra: amit bizonyos körökben terjesztettek rólam, nem igaz. Kikértem a magam anyagát. Voltam olyan ügyekben, amelyek közelében hemzsegtek a besúgók, noha én magam nem voltam „ellenálló”. Ehhez képest szinte semmit nem kaptam, és ez törvényellenes. Ez nem jó bizonyítvány erről a köztársaságról.

A Fogság Urija szintén egyfajta „jövevény”, akiről nem lehet tudni, kicsoda, akit érdekessé tesz, hogy nem lehet belelátni, félreértik.

Sok emberrel előfordul, hogy nem annak vélik, aki, hanem démonizálják. Azt démonizálják, akit nem értenek, s olyan tetteket tulajdonítanak neki, amit nem tett, ami eszébe sem jutott, de ez a társadalmi léttel jár. Ebből a szempontból a mai vagy a tegnapi Magyarország nem rosszabb, mint az ókori Görögország.

Ön a Fogság átütő sikere után különös helyzetbe került, mert most már ennél kevesebbet nem tehet le az asztalra.

Az embernek minden műve más, különben nem volna érdekes megcsinálni. Más dolgokon töröm a fejem azóta.

Sok ma is érvényes mondanivalót találunk a regényben, többek között az emberi természetről, ami, úgy tűnik, évezredek múltán sem változik. Nem is beszélve a zsidókérdésről, a kisebbségi helyzetről. A zsidók már itt is „jöttmentek”, s „már akkor is” felvásárolják a bankokat, kapzsik, kizsákmányolók. Nem beszélve a regényben ábrázolt alexandriai tömegmészárlásról. Az első pogrommal van netán dolgunk?

A „pogrom” szó nincsen leírva a Fogság című regényben, ugyanis ez akkor még nem létező fogalom volt, ez jóval későbbi, szláv eredetű szó, és szlávok akkor még nem is voltak. A regényben vészt emlegetek, de ez nem „vészkorszak”, hanem „vész”. A „gettó” szó sincs leírva, holott ez volt az első gettó, mert az is középkori fogalom. Azt azonban használom, hogy „maffia”, hogy „kommandósok” – így is hívták őket –, mert a funkció azonos. Vigyáztam, hogy semmit vissza ne vetítsek a későbbi történelemből, mert hamisítás lett volna.

Ahogy Jámbor Juditnak elmondja könyvben megjelent beszélgetésükben: A Jövevény „egy nagy lengyel regény magyarul”. Arról is szól itt, hogy a misztika, a messianizmus, a lengyelekkel ellentétben, nem igazán tekinthető magyar hagyománynak. Sajnálatos, hogy többek között a lengyel irodalom rendkívül mély ábrázolása ellenére sem kell ez a regény a lengyeleknek, ugyanakkor a magyar olvasó számára ugyanez eléggé megterhelő olvasmány. Míg a Fogságot az emberek le sem tudják tenni. Számított ekkora sikerre? Hiszen a már említett beszélgetésben legfeljebb arra számított, hogy regényeinek csupán pár ezer olvasója lesz.

Amikor ezt mondtam, még nem tudtam, hogy a Fogság regény lesz. Ami A Jövevényt illeti, közeledik az idő, amikor ki fogják adni a lengyelek, és én addig vagyok nyugodt, amíg nem uszulnak a lengyel rajongók. Ők nagyon tudnak utálni is, de rajongani is, és ha ők egyszer felkapnak valakit, akkor csapatostul ülnek az ember lépcsőházában, és nem mozdulnak. Addig vagyok szabad, amíg nem fedeznek fel a lengyelek.

Mint ahogy egy időben nagyon szerették a magyarokat.

Mi vagyunk az egyetlen nép, amellyel nem háborúztak, hogyne szeretnének minket. Hozzáteszek valamit. Éppen azon dolgozom, hogy átírom A Jövevényt. Nem szoktak regényt átírni az írók, nyaktörő vállalkozás. Tizenhét éve fejeztem be, és rájöttem, hogy van mit javítanom rajta. Én is hibáztam, nemcsak a hivatásos és a nem hivatásos befogadók. Nagyon remélem, hogy könnyebben lesz olvasható. Ez nem jelenti azt, hogy engedményt tennék, sőt mélyíteni szeretném a szereplőket.

(Várnai Pál, 2006. május)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

* Az 1990-ben kiadott A Jövevény című könyvét a szerző később átírta, amely 2007-ben Messiások címmel jelent meg. Mindkét lengyel témájú regénye (Az Ikszek; Messiások) megjelent lengyel nyelven, a Messiásokat 2010-ben Wroclawban a legjobb kelet-európai regénynek járó Angelus-díjjal tüntették ki.

 

További linkek

Spiró György életrajza: http://pim.hu/object.42B71B44-8D9A-4028-90FB-D165F44E0050.ivy

Spiró György digitalizált művei: http://pim.hu/object.c671108f-d244-4de2-9468-c704e3fc74f5.ivy

Ranschburg Jenő

Tags: bűnbakkeresés, empátia, gyermekpszichológia, költészet, Mein Kampf, pszichológia, trauma

Ranschburg Jenő

 

„A díszzsidónál rosszabb szerepet nehéz elképzelni”

 

Gyermekpszichológus, közíró, a pszichológia tudományok kandidátusa. Több tucat szakkönyv és tudományos értekezés szerzője, illetve szerkesztője, de sikeresen próbálkozott gyermekversek írásával is.

 

Nemrég olvastam egy gondolatát: nagy baj van, ha a tisztesség csak hősként lehet jelen. Ez annyira megtetszett, hogy azóta gyakran idézem.

Sajnos a gondolat nem eredeti, ha az lenne, büszke lennék rá. Én itt Brechtre hivatkozom, aki elátkozza azokat a társadalmakat, ahol hősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tisztességes lehessen.

Jól tudom, hogy ön elsősorban gyermek- és személyiség-lélektannal, valamint agressziókutatással foglalkozik?

Mindig hangoztattam, hogy fejlődéslélektannal foglalkozom. Engem mindig az érdekelt, hogy miből lesz a cserebogár, ez vitt a gyerekekhez.

Gyakran beszél arról a katartikus élményről, ami 1944-ben érte Önt. Arról a bizonyos „redőnyről”, amit újra hallani vél.

1944 őszén, a nyilas hatalomátvétel utáni első napon kiürítették azt a csillagos házat, amelyikben édesanyámmal, nagynénémmel és annak gyerekeivel laktunk. Sorakoztunk az utcán, és felemelt karral kellett végigvonulnunk a városon. Mint tépelődő, magába forduló gyerek, lemaradtam a sorból és bámészkodtam. A járda szélén álldogáló, bennünket figyelő emberek közül kilépett egy tizenéves forma suhanc, és belém rúgott. A rúgás hatására felriadtam a bámészkodásból, és az előttem vonuló sor után szaladtam. Nem fájt, de azóta érzem sajogni a helyét. Ahogy mentünk, fel-felnéztem a házakra, ahogy az emberek az ablakból bámulták a vonuló nőket, öregeket, gyerekeket. Észrevettem, hogy ha elkapom valakinek a tekintetét, akkor az illető visszahúzódik és lehúzza a redőnyt. Ezt redőnyeffektusnak neveztem el, ami azóta is foglalkoztat, különösen az utóbbi időben. Ez alapvető probléma. Az emberek úgy gondolják, hogy amit látnak, az szörnyű, de nem az ő dolguk, félnek, lehúzzák a redőnyt. Az a meggyőződésem, hogy a negatív, a gonosz hatalom sikereinek ez a záloga.

Feldolgozható-e egyáltalán az a típusú trauma, amelyet ön is átélt? Egy helyütt „a feldolgozás kétségbeesett kísérletéről” ír.

Ennek a feldolgozásnak több szintje van. Virág Teréz, ennek a témának a legjobb magyar szakértője bizonygatni próbálta, hogy ez generációról generációra száll. Teljes egészében ez a trauma feldolgozhatatlan, de élni lehet vele. Miközben úgy tűnik, hogy a sebek behegednek, valójában könnyen megnyílnak bizonyos emlékek hatására, és soha el nem múlnak. Én magam vegyes házasságban élek, a gyerekeim viszont látványosan vállalják zsidóságukat. Kiskoruktól fogva tudatosan beszélek nekik arról, amit átéltem, hogy ne érhesse őket meglepetés. A feleségem pedig zsidóvá vált, és zsidóbb lett, mint én vagyok. Azt szoktam mondani ironikusan, hogy szereztem egy embert a zsidóságnak. Amikor az alvó antiszemitizmus feléledését észlelem, minden előjön 1944-ből: a sebek, az indulatok, a fájdalmak. Az 1944 nyara és 1945 januárja közötti időszakot szinte napról napra fel tudom idézni, miközben az azt megelőző és követő éveket már kevésbé.

Mennyire határozta meg a pályaválasztását mindaz, amit gyerekkorában átélt?

Erre a kérdésre én sem tudok igazán válaszolni. Mégis azt gondolom, hogy a pályaválasztásomat semmiképpen, de a témaválasztásomat feltétlenül. Régebben sok évig foglalkoztam agresszióval, s visszatekintve úgy látom, hogy ez nagy valószínűséggel összefügg a gyerekkorommal.

Visszatérnék szűkebb szakmájához. Gyakran hangoztatja, hogy az empátia, a morális értékek már négyéves korban kialakulnak egy gyereknél, s ezek később sem fognak változni. Ez a mentalitásra is vonatkozik?

Ha ez alatt alapvető karaktervonásokat ért, ennek rengeteg veleszületett aspektusa van, s ezt veleszületett temperamentumjegyekkel szoktuk illusztrálni. Ezek valóban a későbbi mentalitás alapvonásai lehetnek. Ilyenek például, hogy valaki mennyire türelmes vagy képes-e koncentrálni. Itt rengeteg korán megtanult aspektus játszik szerepet, s ezért a korai, elsősorban anya-gyermek kapcsolat lesz döntően meghatározó. Én magam is rengeteg ezzel kapcsolatos kísérletet csináltam óvodákban. Mindig kiderült, hogy azok a gyerekek lesznek később a leginkább kezelhetetlenek, akikből már kiskorukban hiányzik az együttérzés készsége.

Valahol azt írja, hogy nem tartja követendőnek a jó magaviseletű gyereket.

Vannak jobban és kevésbé szerethető gyerekek. Én az olyan típusú gyerekeket szeretem a legkevésbé, amilyen én voltam, akik mindig jók akarnak lenni, akik nem tudnak a felnőtteknek nemet mondani. Az ilyen gyerekeket „használat előtt felrázandó” típusúaknak nevezem. Én mindig jó színben akartam feltűnni a felnőtteknek, és csak később jutott eszembe, hogy ez nem én vagyok. Az olyan gyereket szeretem, akiben megvan a karakánság, az önértékelés és a mások tisztelete mellett az önbecsülésnek az a szintje, amellyel valamilyen egyensúlyt tud teremteni a szociálisan elvárt és a saját igénye között.

Szeretném most a gyűlölet természetéről kérdezni. Valahol megírta, hogy nincs önben gyűlölet, legfeljebb félelem. A hatvanas, hetvenes években sok zsidó nem volt képes megérteni, hogy nem gyűlölöm a németeket azért, mert elhurcolták apámat. Úgy vélem, annak rossz, aki gyűlöl, s hagyjuk meg nekik ezt a kétes „örömet”. Ám azt is tapasztalom újabban, hogy gyakran azok vádolnak másokat gyűlölettel, akik maguk gyűlölnek. Miért van az embereknek ennyire szükségük arra, hogy gyűlöljenek?

Nincs erre szakszerű válaszom. Inkább bűnbakra van szükségük. Rengeteg kutatás folyik világszerte ebben a tárgyban. Az embereknek szükségük van indulataik levezetésére, arra, hogy saját személyes sérelmeiket, sikertelenségüket, megbántottságukat, rossz anyagi helyzetüket valahogy megmagyarázzák. S amikor nem találnak ezekre valódi okot vagy félnek azt megtalálni, akkor választanak maguknak bűnbakot, akin leverhetik az indulataikat. Az agressziónak katartikus hatása van. Más kérdés, hogy ezt kísérheti bűntudat. Az ember zsigeri szinten tudja, hogy saját sérelmeit akkor képes enyhíteni, hogyha a sérelmet előidézőt bántalmazza. És ha ezt nem tudja, akkor behelyettesíti egy másik személlyel.

A mai helyzet különösen érdekes lehet egy pszichológus számára, hiszen a közszereplők a szemünk előtt váltogatják a nézeteiket.

Ahol az embernek teljesen mindegy, hogy milyen elvek mellett vagy ellen szólal fel annak érdekében, hogy önmagát a megfelelő helyen pozicionálja, ott a köpönyegforgatás teljesen természetes. A lényeg csak annyi, hogy a számára fontos pozíciót megtalálja. Hogy ez milyen intellektuális vagy világnézeti közegben történik, az számára teljesen közömbös.

Hogyan alakulnak ki az előítéletek? Öröklődnek vagy a környezet határozza meg őket?

Az előítéletek is korán megjelennek, és persze öröklődnek. Nagyon megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy nekem is vannak előítéleteim. Így például, nem vagyok képes megkóstolni a rákot. Én egy gasztronómiai előítéletes vagyok, amit nem tudok leküzdeni, miközben úgy gondolom, hogy egyéb jellegű előítéleteim nincsenek.

Próbáljuk elhitetni magunkkal s velünk is próbálják elhitetni, hogy demokráciában élünk, ám ez nagyon nehezen megy nekünk. Mitől van ez?

Mi magyarok évszázadok óta nagyon speciális helyzetben élünk, amelynek a lényege a demokratikus szellem hiánya, a vezetőhöz való igazodás képessége. Ez levezethető a családokon is, mert a tipikus család a társadalomnak egy jellegzetes mintája. A magyar társadalom apaképe egyértelműen összehozható Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal, Rákosi Mátyással, Kádár Jánossal. Ennek a mentalitásnak a lényege az, hogy az ember fogadjon szót, húzza meg magát, ne kelljen gondolkodni, ezt bízzuk másra, aki megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz. Az én dolgom csupán annyi, hogy ezt kövessem. Nekem ezért is voltak mindig kételyeim azzal kapcsolatosan, hogy egy demokratikus berendezkedés néhány hónap alatt létrehozható. A demokráciát csak demokraták tudják működtetni, és ameddig a demokraták csekély kisebbségben vannak, addig egy demokráciának nincs igazán terepe és jövője. Még hozzátenném a felelősségvállalás hiányát, s azt is, hogy a társadalom máig sem nézett őszintén szembe a múlt kritikus korszakaival.

Most „zsidózni” fogok. Miért van az, hogy a zsidók, legalábbis nálunk, hajlamosabbak a megszólalásra, a szembehelyezkedésre, netán a szerepvállalásra? A gimnáziumi osztályban ketten voltunk zsidók, s ha meg kellett kérdezni valamit a tanártól, természetes volt, s el is várták tőlünk a többiek, hogy majd valamelyikünk fog szólni.

Ennek oka a zsidók beilleszkedési törekvései és azok szükségszerű sikertelensége. Sehol másutt nem sikerült a beilleszkedés annyira, mint Magyarországon, ennek ellenére legtöbbünk azt érzi, hogy ez nem egészen sikerült. Kettős – zsidó és magyar – identitásunk együtt létezik, állandóan e kettő között lavírozunk, és ez rengeteg feszültség forrása. Az, hogy az ember egész életén keresztül a kötélen táncol, valószínűleg szerepet játszhat abban, hogy jártatja a száját, ahol nem feltétlenül kellene.

Már beszéltünk az emberek apa utáni vágyáról, s ez némiképpen összefügg a hatalommal, amelynek természetéről nemrég írt egy cikket. Benne idézi Adler közismert teóriáját a hatalomvágy ösztönéről. Néha azt gondolom, hogy a mindenkori hatalom megszemélyesítőjénél is visszataszítóbbak azok, akik körülötte sündörögnek.

Nekem volt egy tervem, hogy megírom majd az engedelmeskedők, a szófogadók pszichológiáját is, mert a kettő együtt érdekes. Ma látjuk igazán, hogy mennyire kiszámíthatatlan az, hogy egy hatalmi pozícióban hogyan kezd valaki viselkedni. Ez a pozíció önmagában hordoz bizonyos karaktervonásokat, és hihetetlen belső erő kell ahhoz, hogy a hatalomba kerülő ember le tudja küzdeni ezeket. Meggyőződésem, hogy nincsenek korábbi jegyek, nincs az a pszichológiai kísérlet, amivel meg lehet jósolni, hogy egy adott ember hogyan fog viselkedni hatalmi pozícióban.

Mi mozgat bennünket a hatalom felé? A kisebbségi érzés?

Az alacsonyabbrendűség érzése mindig is hatalmi vágyat ébresztett az emberekben.

Pár éve egy lengyel férfi – másvalakit idézve – úgy határozta meg az antiszemitizmust, hogy az „egy gój betegség, amelybe a zsidók halnak bele”. De mit gondol azokról a zsidókról, akik úgy próbálnak menekülni gyökereiktől, hogy a szélsőjobbhoz vonzódnak vagy csatlakoznak, mert ott érzik magukat biztonságban?

Ez egy nagyon rossz útja a menekülésnek, a menekülési vágynak. A vágy arra, hogy ott majd befogadják. Általában az ilyenfajta közösségeknek mindig van egy díszzsidaja, aminél rosszabb szerepet nehéz elképzelni. Amikor egy zsidó antiszemita, az a legborzasztóbb.

Önt mindig is érdekelte az irodalom, s nem csak mint olvasót. Még egy kötet gyermekverse is megjelent. Elmondana pár sort valamelyik verséből?

Nekem a legkedvesebb a Tűz című. „A tűz iszonyú gonosz lehet, apukám vashordóba zárta, úgy hívják, kályha. Most mérges a tűz, zúg, forog, szikrák pattognak belőle. Úgy háborog és szórja szerte mind a fényt. Azt hiszem, kicsit félek tőle, bár inkább sajnálom szegényt. A kályha biztosan szűk neki. Megkérem majd az apukát, hátha szabadon engedi.”

Nem lehet véletlen, hogy gyerekverseket írt.

Én megszállottan készültem magyartanárnak, és amit húszéves korom körül írtam, azt mind gyerekek számára írtam. Van egy nálam tizenkét évvel fiatalabb húgom, s az iránta érzett imádatom is hozzájárult az akkor írott versekhez, mesejátékokhoz.

Maradt még egy kérdésem. Vannak, akik megkérdőjelezik a holokausztoktatás eredményességét. Mit gondol erről?

Nemrég egy történelemtanár beszámolt nekem a saját tapasztalatairól. Amikor erről a korszakról beszél, mindig feláll valamelyik gyerek, hogy ez mind hazugság, s hogy a nagypapa szokott neki felolvasni a Mein Kampfból. Erre azt mondtam, hogy én bizony elővenném a Mein Kampfot, fel is olvasnék belőle, s megbeszélném velük szóról szóra. Nem az a megoldás, hogy elkezdem sajnálni az áldozatokat, hogy beszélek ezekről a szörnyűségekről. Ellenkezőleg: őket kell eljuttatni ahhoz a gondolathoz, hogy ez embertelen. Nem a szánalomból kell kiindulni. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a 10-12 éves gyerekek megközelíthetetlenek lennének. S az, hogy ezt befogadják vagy kizárják, attól függ, hogy ki olvassa fel nekik ezeket az idézeteket.

(Várnai Pál, 2011. március)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/szocialpszichologia/ch07s05.html

Müller Péter Sziámi

Tags: Auschwitz, dráma, film, Franciaország, identitás, Kádár-korszak, katolicizmus, Kontroll csoport, Sziget, URH, zene

Müller Péter Sziámi

 

„Minden oldalról zsidó vagyok”

 

Évtizedek óta a hazai alternatív zenei élet emblematikus figurája. Zenekarairól (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) alighanem azok is hallottak már, akiknek egészen más a zenei ízlésük. A közvélemény elsősorban vele kapcsolta össze az időközben Közép-Európa legnagyobb fesztiváljává fejlődött Sziget elindítását. Sokoldalú személyiség. Egyik megálmodója volt a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválnak, kipróbálta magát a Magyar Állami Operaház stratégiai, valamint a Miskolci Nemzeti Színház művészeti igazgatójaként, a Jonathan Miller Kiadó megalapításával pedig a könyvkiadásba is belekóstolt. Mindemellett folyamatosan ír, koncertezik, rendez.

 

Önt mindenki Müller Péter Sziámiként ismeri. Azt viszont kevesen tudják, hogy miért éppen ezt a nevet adta magának…

Eredetileg költő volnék, de aztán az egyik nyári szünetben nekiláttam egy sziámi ikerpárról szóló regény írásának. Aztán a barátaim elkezdtek Sziáminak szólítani. És egyszer csak úgy hozta az élet, hogy írtunk egy darabot az édesapámmal a Madáchnak. És nagyon vicces lett volna, ha az szerepel a kiírásban, hogy írta Müller Péter és Müller Péter. Valahogy tehát kellett találni egy megkülönböztető nevet. Így lettem Müller Péter Sziámi.

Ha fejből akarnám fölsorolni a képesítéseit, alighanem akaratlanul is kihagynám valamelyiket. Magyar–francia szakos tanár, rádiószerkesztő-riporter, film- és televíziórendező. De ami talán a legérdekesebb és legszokatlanabb, az a cirkusz- és varietérendező. Hogy kerül valaki az Állami Artistaképző Iskolába?

A Film, Színház, Muzsika, ahová mindenféle kulturális témájú riportokat írtam, egyszer elküldött az artistaiskolába, hogy írjak valamit az akkoriban induló bohócosztályról. Oda viszont nem engedtek be újságírót. Akkoriban nálam lakott egy barátom, aki kötéltáncosként belső információkkal rendelkezett, így megtudtam, hogy lehet még jelentkezni. Így is történt, és végül föl is vettek. Komoly szellemi továbblépésnek bizonyult, nagyon érdekes és komoly dolgokat lehetett itt megtudni az életről. Ott is maradtam egészen addig, amíg egy sajnálatos félreértés miatt ki nem rúgtak.

Miféle félreértés történt?

A bölcsészkar mellett vetélkedőket szerkesztettem a televíziónak. Egy országos vetélkedő miatt hosszabb időre el kellett utaznom. Kikértem magam az artistaiskolából, el is engedtek, de időközben vezetőségváltás történt, ami egybeesett azzal, hogy nyomozók állítottak be hozzájuk, akik utánam kezdtek érdeklődni, mivel azt gyanították, hogy benne vagyok egy maoista összeesküvésben. Az iskolavezetés megrémült, amikor pedig visszamentem, hogy letegyem a záróvizsgát, mindenből egyest kaptam, annak ellenére, hogy nagyon komolyan fölkészültem. Amikor kiderült, hogy félreértésről volt szó, bocsánatot kértek, végül pedig egy olyan végbizonyítvánnyal engedtek el, amellyel cirkuszrendezői pályára minősítettek alkalmasnak. Ma tehát én vagyok az egyetlen diplomás cirkuszrendező az országban.

A történtek ellenére azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült hosszabb-rövidebb időt eltölteniük Nyugaton.

A hetvenes évek végén a Francia Filmakadémia kiírt egy ösztöndíjat, ami egyedül rám illett. Harmadéves filmrendező szakos fiatalt kerestek, aki jól beszél franciául. Franciaországba tehát kiengedtek. Aztán egy időre bevonták az útlevelemet, mert botrányosnak találták a zenekart, amellyel akkoriban a szabadidőmet töltöttem. A hollandiai történet a nyolcvanas évek közepére datálódik. Akkoriban nem nagyon akartak kiengedni sehová, egyszer még a Belügyminisztériumba is behívtak egy beszélgetésre, ahol figyelmeztettek, hogy vigyázzak, de én ezen csak röhögtem, amit persze rossz néven vettek. Aztán meghívtak egy filmfesztiválra Hollandiába, később pedig Ausztriába, és végül sikerült is útlevelet szereznem. Az osztrák meghívás idején Réz András volt Kőhalmi Ferenc helyettese a film-főigazgatóságon, és azt hiszem, éppen akkoriban rúgták ki, amikor bejelentkeztem nála, de volt olyan aranyos, és ellopta azt a pecsétet, amelyre nekem szükségem volt, és bepecsételt egyet búcsúzóul. Időközben elég meleg lett itthon a talaj, főleg a Kontroll Csoport meglehetősen merész dalai miatt. És én éppen ekkoriban írtam egy forgatókönyvet, amely félig Budapesten, félig Hollandiában játszódott.

Egyszer úgy nyilatkozott, hogy mindig gondjai voltak a magatartásával és a szorgalmával. Idézem: „Nehezen értelmezhető gyerek lehettem, legalább annyi volt bennem a zavarba ejtő hülyeség, mint a szerethető vonások.” Ezek szerint problémás gyerek volt. Az a fajta, aki megkeseríti a tanári kar életét.

A mai napig problémás vagyok. És ez szerintem már így is marad. Valamennyi olyan kultúrtörténeti személyiség, akit tartok valamire, megosztó, zavarba ejtő ember volt. Én nem törekszem erre, de sosem leszek olyan, akit mindenki szeret. Kirkegaard egyszer azt mondta, hogy saját magunk számára is titokzatosnak kell lennünk. Ez nyilván összefügg a többértelmű, zavaros identitással. Aki nagyon tudja, hogy kicsoda, aki nagyon tudja, hová tartozik, az erős referenciacsoporttal rendelkezik. És ha ezen a referenciacsoporton belül jól teljesít, akkor azt a külső csoportok is méltányolják. Nekem nincs igazi referenciacsoportom. Pontosabban nagyon sok referenciacsoportom van. És ez zavarba ejtő. Ha egyszerűen egy vásott kölyök lettem volna, akkor ez nem jelentett volna problémát. De én nagyon jó gyerek voltam, jóra törekvő, aki időnként rémületes dolgokat művelt, ami nyilván nem lehetett jó a hozzám közel állóknak, de nem gondolom azt, hogy ez gyökeresen kiirtható, átnevelhető lenne. Én a mai napig ilyen vagyok.

Mennyire meghatározó az életében a zsidó identitás?

Sokkal inkább, mint korábban gondoltam volna. Az igazán érdekes az, hogy minden oldalról zsidó vagyok. És amikor még úgy tudtam, hogy katolikus vagyok, akkor is egyfajta zsidó tudattal éltem. De erre csak utólag jön rá az ember, ezt gyerekként nem tudja. Tipikus, ugyanakkor egyszerre atipikus történet is az enyém. A nagyszüleim házassága vegyes házasság volt, az anyukám azonban a törvény szerint zsidó volt az ő anyukája után. A családunkat bujkálásokkal, álnevekkel, munkaszolgálattal ugyan, de a holokauszt jórészt szerencsére megkímélte. Akiről én sokáig azt hittem, hogy az édesapám, keresztény volt. Engem megkereszteltek, hittanra jártam, sőt ministrálni is. De dacára annak, hogy nemigen ejtettük ki azt a szánkon, hogy zsidó, engem elég gyakran bevonzott a zsinagóga. Tizenkét éves voltam, amikor örökbe fogadott az anyukám következetes, makacs udvarlója, és fölvettem a nevét, ami most is a nevem, és ő is zsidó családból származott. Tehát lett egy zsidó apukám. Húszéves koromban tudtam meg, hogy ki volt az igazi apám. Ő is zsidó volt, gyerekként Auschwitzot megjárt és a családját ott elvesztő zsidó ember. Azt gondolom, egy nagyon érdekes dilemma közepén vagyok, hiszen itt van egy szőke, kék szemű pasas, aki a papírjai szerint római katolikus, ami ebben az országban talán kényelmesebb helyzet, de nekem egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy ne zsidónak valljam magam.

Mindez akár életfilozófiának is tekinthető?

Mindig volt bennem egyfajta makacs igazságkeresés, nagyon igazságtalannak tartottam ugyanis azt, amikor lecigányoztak, lezsidóztak valakit. És egyszer azon kaptam magam, hogy sikerült egy dalban elkapni, hogy miről van szó. A Világszerver című számban van egy olyan sor, hogy „Ha választhatnék, zsidó lennék”. De ebben az is benne van, hogy ha választhatnék, cigány lennék, ha választhatnék, hülye lennék, ha választhatnék, kicsi lennék. Nem tudom, ki mondta, hogy amíg egyetlen embert is lezsidóznak a világon, addig ő zsidó akar lenni. És akkor jön a neheze, hogy mi az, hogy zsidó? Szerintem zsidónak, antiszemitának és semlegesnek is meg kell egyszer fogalmaznia ezt magában. Én mostanában kezdem megérteni. Elvittem a feleségemet Izraelbe két évvel ezelőtt, és azzal az élménnyel jöttem vissza, hogy Izrael az egyetlen ország a világon. Én nagyon sok helyen megfordultam már, ráadásul az a fajta ember vagyok, aki mindenhol jól érzi magát. De ott rám szakadt az érzés, hogy ez egy létező ország, hiába friss tákolmány, az összes többi viszont díszlet egy operettben. Lehet, hogy ez szörnyen hangzik, de onnantól kezdve az a szó, hogy hazám, valamennyi más himnuszban mulatságosnak tűnt. Mindig gyanakvó voltam egyébként a magyar hazafisággal, bár természetesen magyarnak vallom magam, de ahogy ezt itt kiejtik a szájukon az emberek, az mindig viszolyogtató volt a számomra.

Mi történt önnel Izraelben?

Megígértem a feleségemnek, hogy egyszer elviszem, mert a nagypapája, Dr. Kiss Géza, aki annak idején zsidókat mentett, nevesítve van a Jad Vasemben. Hajnalban érkeztünk meg a Ben Gurionra két gyerekkel. Peti még csak négyéves volt akkoriban, félálomban üldögélt az egyik bőröndünkön. Egy asszony elhagyta a kardigánját, Peti pedig odaszaladt, hogy fölvegye. Amikor az asszony hátranézett és meglátta a Petit, összecsapta a kezét, és azt mondta, hogy: „Shalom! You’re an angel. God bless you in the land of Israel.” És akkor arra gondoltam, hogy most megérkeztünk valahová. Hiszen nem mindenhol köszönnek így az ember gyerekének. Aztán sehogy sem sikerült megtalálnunk a szállodát, ráadásul hajnalban egy lélek nem volt az utcán, de aztán megjelent egy Kellér Dezső típusú, és mint utóbb kiderült, magyar zsidó bácsi, aki odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e. Később azzal folytatta, hogy ez egy szörnyű hely. Hogy itt lakik ötven éve, de most végre venni fog egy lakást a Dohány utcában. És akkor hirtelen megértettem, hová csöppentem. A következő élmény akkor ért, amikor a szállodában nekikészültünk zuhanyozni. Levetkőztem, de előreengedtem a feleségemet, aztán ruhátlanul elaludtam az ágyon. Ilyenkor az ember általában arra ébred később, hogy vacog, de én úgy aludtam tizenkét órát, mintha belekerültem volna a saját közegembe. És egyszer csak azt éreztem, hogy boldog vagyok. Nem egyszerűen azt, hogy jól érzem magam, hanem azt, hogy boldog vagyok. Amikor pedig elmentünk a Holt-tengerhez, az egyik katonai ellenőrzőpont közelében elromlott a kisbuszunk. Találtam ott egy izraeli zászlót, de amikor kezemben a zászlóval sétálgatni kezdtem, megállt mellettünk egy katonai terepjáró, és az izraeli katonák meg a velünk utazó Moldova Juli szóltak, hogy azonnal tegyem le. Kérdeztem, mi a probléma, erre kiderült, hogy arab területen voltunk, a hegygerincen pedig ellendrukkerek álltak. Nagyon óvatosan toltak el bennünket az ellenőrzőpontig. Ekkor értettem meg, hogy ez nem tréfa, pedig nekem korábban teljesen valószerűtlennek tűnt mindaz, ami naponta történik arrafelé.

Ez a zsidó identitással összefüggő élményanyag meglehetősen ritkán jelenik meg a dalszövegeiben…

Kevés olyan dal vagy vers van az életművemben, amelyekről tudom, hogy élménydalok. Az egyik az Elég zsidó. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy pontosan miről szól, akkor vagy zavarba esnék, vagy anélkül, hogy zavarba esnék, azt mondanám, nem igazán tudom. De az első négy sora biztos, hogy érvényes. Nyakra-főre az történik, hogy magukat akár hivalkodóan, akár tényként más vallásúnak, mondjuk kereszténynek aposztrofáló emberekről kiderül a „beütés”. Úgy kezelik, mint egy nagy titkot. A mostani konfliktusok, meghasonlások legtöbbje onnan eredeztethető, hogy nehéz messzebbre visszamenni, mint a holokauszt. Ez egy olyan kemény hivatkozási alap, és annyira megrázó, hogy aki részben vagy teljesen a maga zsidóságának tudatában él a földön, amikor azt a szót kimondja, hogy zsidó, akkor azt mondja, hogy engem ért a holokauszt. Én egy olyan országban élek, ahol nem lehet előjel nélkül kimondani azt, hogy zsidó. Pedig jobban szeretnék egy olyan országban élni, ahol ez annyit jelent, mint az, hogy férfi vagy nő. Vagy még annyit se. És valószínű, hogy ebből a fals élményből jött az Elég zsidó. Az első négy sor érthető számomra. Azért kezdődik úgy, hogy „Az én hazám, jaj, Magyarország! / Mégse lettem hazaáruló / Izráelföldön jól érzem magam, csak / Ott meg nem lennék elég zsidó”, mert nekem nagyon sokszor adódott az életemben a lehetőség, hogy máshol éljek, mégis teljesen evidens volt a számomra, hogy itt akarok élni. Idáig értem a dalt. Utána viszont általánosabb dolgok következnek, tehát szerencsére ez nem olyan dal lett, ami a magyar zsidóság himnusza lehetne, mint ahogy Geszti Péter dala egyfajta új himnusszá vált.

Hol rontottuk el?

Amikor egyszer megkérdezték Jungtól, hogy mit gondol a világ állapotáról, azt mondta, nem érzi magát elég okosnak ahhoz, hogy bármit is mondjon. De azt azért hozzátette, hogy a sötétség erői még sosem álltak olyan közel ahhoz, hogy győzedelmeskedjenek a jó erői felett. Ha igazából az a kérdés, hogy ebben a megváltozott helyzetben hol van a helyünk, és itt magunk alatt azokat értem, akik még zenélnek az én korosztályomból, akkor azt mondom, hogy én nem változtam. Ma is ugyanabból az indíttatásból írok dalokat, mint régen, és nem nagyon tudok mit kezdeni azzal az elvárással, hogy ha 1980-ban még gátlástalanok, merészek és szókimondóak voltunk, akkor most miért nem? Én a mai napig gátlástalan, merész és szókimondó vagyok. Semmiféle belekényelmesedés vagy megalkuvás nincs bennem. De unalmas ez a téma. Mert ugye már nem csak a rock ’n’ roll van. Helyből ellenzékinek, csak ellenzékinek lenni ostobaság. Meg kell próbálni drukkernek lenni, ugyanakkor persze nagyon kellene figyelni arra, hogy hol vannak a suskusok, de ez olyannyira pitiáner, hogy én nem tudok és nem is akarok erre figyelni.

A rendszerváltást megelőzően mégsem tartozott a rendszer kegyeltjei közé.

Ha valami nagyon brutálisan homogénnek akarja mutatni magát, mint mondjuk az előző rezsim, akkor arra nézve minden veszélyt jelent, akár egyetlen ember egyetlen hátsó gondolata is. Vagyis minden, ami nem harmonizál. Az URH egyfajta gesztus volt a hatalom ellen. De ha közelebbről megnézzük a szövegeket, akkor kiderül, hogy nem politizáltak. Szokatlanul brutálisak voltak, kifejeztek egy rossz közérzetet. Ma azonban már vannak nyilvános fórumai a problémáknak, ezért aztán nem tartanám szerencsésnek, ha ma is erről szólnának a dalok. Országos problémákhoz táncdalokban hozzászólni számomra visszatetsző. Ha Jung csak ennyit tudott hozzászólni a kérdéshez, akkor nagyon hülye lennék, ha valami hasonlóval próbálkoznék. Csehov azt mondta, csak annyira akar érteni a politikához, hogy meg tudja magát védeni tőle. Szerintem viszont már ez is sok. Ha ugyanis annyira akarnék érteni a politikához, hogy meg tudjam magam védeni tőle, akkor nagyon sokat kellene foglalkoznom vele. Ez egy hülye ország. A szentírásban az áll, hogy: „Ne üzekedj barmokkal!” Igyekszem ehhez tartani magam.

 

(Csőke Zoltán, 2007. július)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

Müller Péter Sziámi életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%BCller_P%C3%A9ter_Szi%C3%A1mi

Sziámi számok: https://www.youtube.com/watch?v=n2Bct6bzBKA&list=PLDE45A4517526F172

 

 

Kende Péter

Tags: leninizmus, Magyar Kommunista Párt, Nagy Imre, orvosper, Rákosi Mátyás, újságírás

Kende Péter

 

„A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország”

 

Kende Péter szociológus, politikai esszéista, közel négy évtizedig élt és alkotott Franciaországban, majd a budapesti 1956-os intézet egyik alapítója. Feltehetően a zsidóüldözés élményeinek hatására lépett be 1945-ben a Magyar Kommunista Pártba. Később erről azt mondta, „rejtelmes”, hogy miért tette.

 

Már az ötvenes évek elejétől félelemben éltem, mert egyre világosabb lett előttem, hogy az én elképzelésem a világról nincsen szinkronban azzal, amit nekem mint kommunista újságírónak szolgálnom kellett. Attól féltem, hogy lelepleződöm mint belső ellenség. Ennek a félelemnek lett vége 1953-ban, nem Sztálin halálával, hanem az azt követő eseményekkel. Számomra a fordulópontot az a hír jelentette, amikor kiderült, hogy a Sztálin életében letartóztatott zsidó orvosok teljesen ártatlanok. Amikor május huszadika körül erről a rádióból értesültem, mintha valami gong szólalt volna meg bennem, jelezve, hogy itt most minden megváltozott. Addig úgy gondoltam, hogy a dolgok teljesen egy irányban haladnak és ebből a halálvonatból kiugrani nem lehet. És akkor felcsillant a remény, hogy életben lehet maradni úgy is, hogy kételyeink vagy ellenvéleményünk van. Ettől kezdve fokról fokra távolodtam el attól az ideologikus kommunizmustól, amelybe 1945 után, fiatal emberként belesodródtam.

Tudósított a Magyar Közösségi és a Mindszenti-perekről. Volt-e tudomása akkoriban a harmincas évekbeli szovjet perekről? Netán édesapja, Kende Zsigmond révén?

Nem, erről nagyon keveset tudtam. Ezzel szemben 1947-ben és ezt követően, amikor Magyarországon ismert közéleti embereket tartóztattak le politikai okokból, akkor nekem, mivel – „von Haus aus” – egy bizonyos baloldali liberalizmust örököltem, komoly lelkiismereti problémám volt, hogy vajon ezeket az embereket bántalmazzák-e vagy sem. Mint belpolitikai újságíró éles szemmel figyeltem a történéseket. A Magyar Közösségi per rendkívül érdekelt engem, hiszen ott különleges emberek ültek a vádlottak padján, a tárgyaláson pedig bizony kiderült, hogy a vizsgálati stádiumban, a katonapolitikai osztályon mindegyiküket súlyosan bántalmazták. Csodálattal figyeltem Donáth Györgyöt, a per fővádlottját, aki szabadon és bátran beszélt, s az utolsó szó jogán teljesen elvszerűen mondta el, amit a magyar helyzetről gondolt. Mindez rám nagy benyomást tett, és ezt a magatartást l947-ben még össze tudtam egyeztetni kommunista újságírói szerepemmel. Számomra Donáth testesítette meg azt az elvhűséget, amelyet én addig a kommunista vezetőknek tulajdonítottam. Bennem tehát ilyen másképp gondolkodó szempontok és bujkáló kételyek mindig is voltak; ez volt az, ami 1953-ban a felszínre tudott törni.

A kommunista újságírók és más „kádercsoportok” jelentős hányada is zsidó származású volt abban az időben. Erről mit gondol?

Persze, de azért ne túlozzunk. Az ötvenes évek elejétől egymás után tartóztatták le a hazai kommunistákat, akiknek többsége nem volt zsidó, sőt még a Rajk-perben elítéltek között is csak néhány volt az. A háború előtti illegális kommunista pártnak volt egy jelentékeny debreceni csoportja, melynek tagjai nem voltak zsidók, és 1951 után úgyszólván mind börtönbe kerültek.

Volt egy olyan törekvés, hogy zsidótlanítani kell a pártot.

Utólag rekonstruálni lehet, hogy a magyar kommunista vezetést zavarta a zsidó származásúak magas aránya. Ezért próbáltak kinevelni fiatal, „népi származású” kádereket, vezetőket. Ezzel magyarázható számos személyi változás, amelyet még Rákosi hajtott végre az ötvenes évek elején. Amikor 1953-ban a szovjetek megbírálták a magyar pártvezetést, ez a kérdés is szóba került. Nagy Imre kormányában megint növekedett a nem zsidók aránya, s amikor őt leváltották, gondoskodtak arról, hogy utóda a paraszti származású Hegedűs András legyen. Mivel a kommunista pártban mind szervezetileg, mind intellektuálisan jelentős szerepet játszottak a zsidó származású értelmiségiek, ez a Kádár-rendszernek is mindvégig problémája maradt.

1946-ban, éppen a pogromok idején, Rákosi nagyon elmarasztalóan nyilatkozott a pártba belépő volt munkaszolgálatosokról, hogy tudniillik nekik semmi közük a kommunizmushoz, ők csak karrierből lépnek be a pártba stb.

Rákosi még a kommunista mozgalomban is ritka cinikus és gonosz embernek számított, aki zsidó létére minden gátlás nélkül tudott zsidózni. Az ő nevéhez fűződik az a tagtoborzás is, amelynek során 1945–46-ban a kisnyilasok nagy számban kerültek be a pártba azon a címen, hogy ezek megtévesztett, de alapjában véve rendes, proletárérzékű emberek. Rákosi bűnlistája azonban ennél sokkal hosszabb.

Gimes Miklósról szóló könyvében Révész Sándor felveti azt a „bizonytalan és teljességgel bizonyíthatatlan… de korántsem irreális feltételezést”, hogy „a legnehezebben megmagyarázható ítélet éppen zsidó származású vádlottat sújt”. Kinek állhatott érdekében, hogy kivégezzék azt a Gimes Miklóst, akinek a „bűnei” nem tartoztak a legsúlyosabbak közé?

Én erre nem tudok válaszolni, de bennem is sokszor felmerült ez a gyanú. Gimes Miklós ugyan meggyőződéses ellenfele lett a kommunizmusnak, és nagy szerepe volt a Nagy Imre-csoport szellemi fejlődésében, de politikai tevékenysége mégsem volt akkora horderejű, hogy halálos ítéletet szabjanak ki rá. Kellett tehát, hogy valami különleges szempont is szerepet játsszon az ő kiválasztásában. Ennyiben Révész Sándor felvetését teljesen jogosnak tartom.

A Szabad Nép pártszervezetének 1954. évi taggyűlésén hangzott el emlékezetes felszólalása „Mondjunk mindig igazat” címmel. Később, ’56 novemberének első napjaiban összetalálkozott Litván Györggyel, akinek azt mondta, hogy „magát marxista–leninistának nevező pártba magunkfajta ember nem léphet be”. Lát a kettő között összefüggést?

Igen, a kettő szorosan összefügg egymással. A párt sajtója elvárta, hogy ne az igazat, hanem annak az ellenkezőjét írjuk. Az 1954-es szerkesztőségi lázadás részben ennek felismeréséből keletkezett, de összefüggött Nagy Imrének egy akkori nyomatékos kezdeményezésével is. A szerkesztőség számos tagja rokonszenvezett Nagy politikai vonalával és követelte annak érvényesítését, ugyanakkor elítélte a mellébeszélést, a hazudozást, s követelte az igazabb beszédet. Ez az igény ekkor csak szűk körben fogalmazódott meg, de két évvel később már a Petőfi-körben is kimondták, a forradalom kitörése után pedig országos követeléssé vált. A Szabad Kossuth Rádióban az újságírók ünnepélyesen megfogadták, hogy ezután mindig igazat fognak mondani, ami persze naivság. A lényeg persze a tudatos hazudozás elítélése volt. Én magam belsőleg már 1955-ben szakítottam a kommunizmussal, s amikor ’56 őszén kitört a forradalom, nem gondoltam, hogy nekem bármit is tennem kellene a védelmében. Szerkesztettem egy rövid életű forradalmi újságot, s amikor november 3-án valaki megkeresett azzal, hogy Népszabadság címen megalakul a Szabad Nép utódlapja, akkor megmondtam, boldog vagyok, hogy a régi eltűnt, és nem akarok többé leninista szellemű pártlapnál dolgozni.

’56 októberének végén, november elején lassú jobbratolódás volt megfigyelhető. Nem volt ez meglepő, és nem tűnt valószínűnek, hogy a forradalom győzelme esetén ezt az országot egy bármiféle Nagy Imre-kormány fogja irányítani. Lát-e párhuzamot ’56 megítélésében az akkori és a mostani, meglehetősen megosztott helyzet között?

’56 után bizonyára egy erősen konzervatív és sok tekintetben a jobboldal felé hajló társadalom alakult volna ki Magyarországon. Gimes Miklóssal mi 1956. november 3-án még arról beszélgettünk, hogy itt most egy osztrák típusú kétpártrendszer létrejötte várható, amelyben elsősorban egy Mindszenti fémjelezte katolikus párt és vele szemben az akkor még nagy támogatottságú szociáldemokrata párt fog szerepet kapni. Azt nem tudtuk, hova tartoznának a hozzánk hasonló, független gondolkodású baloldaliak, de abban biztosak voltunk, hogy egy szabad választáson a kommunista párt igen-igen kevés szavazatot kapna. Tehát hasonló megosztottságra számítottunk, mint ami a kilencvenes években kialakult.

Napvilágot láttak olyan nézetek is, hogy ’56-ot tulajdonképpen maga a párt és a belügyi szervek provokálták ki azért, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból. És leszámolhassanak vele. Mit gondol erről?

Voltak ilyen feltételezések, különösen külföldön, de erre vonatkozóan mindmáig semmiféle meggyőző bizonyíték nem került elő. Annyi bizonyos, hogy a pártállami vezetés elvesztette az uralmat a nyilvános viták, a Petőfi-kör, a társadalom spontán mozgása felett. Már a Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország. A lengyel események híre pedig szikraszerűen csapódott be. Október 23-a előtt talán még senki nem gondolta, hogy egy tüntetés forradalomba mehet át. Hogy mégis ez történt, az különféle tényezők együttes hatására vezethető vissza, amelyek között a magyar vezetők tehetetlensége és a szovjet csapatok megjelenése valószínűleg a legfontosabbak közé tartozik.

Nagy Imre személye is nagyon megosztja a társadalmat. Hogyan látja Nagy szerepét ötven év elteltével?

Nagy Imre a magyar forradalom kulcsembere volt. Nélküle a magyar forradalom nem tudott volna azzá fejlődni, amivé november első napjaiban vált. Kellettek persze ehhez a tüntető tömegek és a semmiből előlépő fegyveres harcosok is. De egy Nagy Imréhez hasonló személyiség nélkül a magyarországi népfelkelés nem képezett volna világpolitikai kihívást a Szovjetunió ellen. Az ő kormányfői bátorságának köszönhető, hogy a magyar nép, ha pár napra is, ki tudta vívni a szabadságát. Voltak mellette más jelentős személyiségek is, de nélküle nem lehetett volna a lázadásból a szó teljes értelmében vett forradalom.

(Várnai Pál, 2006. október)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

Kende Péter életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kende_P%C3%A9ter_%28szociol%C3%B3gus%29

Beszélgetés Kende Péterrel: http://www.or-zse.hu/kutat/publik/kozakinterju_kendepeterrel.htm

 

Fenákel Judit

Tags: Ausztria, emancipáció, hatalom, irodalom, nácizmus, sajtó, Szeged, szociográfia, szociológia, újságírás, Zsidónegyed

Fenákel Judit

 

„Talán jobb lett volna, ha beszélünk róla”

 

Író, újságíró. A szegedi tanárképzőben, majd a József Attila Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát. Tanított általános iskolában, dolgozott a Csongrád Megyei Hírlapnál, a Családi Lapnál, legtovább pedig, 1972–1988-ig a Nők Lapjánál volt főmunkatárs.

 

Amikor hazajöttek az ausztriai deportálásból, hogyan fogadták önöket?

A házunk megmaradt, és a nagynéném a lányával, Gergely Ágnessel, már ott várt bennünket. Tehát hazajöttünk egy viszonylag berendezett életbe. Férfiak nem voltak, se Ági édesapja, se az enyém, de mindnyájan bizakodtunk, hogy hamarosan megjönnek. Olyannyira biztos voltam ebben, hogy amikor felszabadultunk Ausztriában – egy Bécs közeli majorságban –, kimentem az országútra és vártam, hogy édesapám eljön értünk, és együtt hazamegyünk. Kilencévesen ezt természetesnek tartottam. Arról pedig, hogy hogyan fogadtak bennünket a falusiak, nincsenek megbízható emlékeim. Édesanyámnak meg rendkívül rossz volt a memóriája. Talán nem is akart emlékezni. Különben sem maradtunk sokáig Endrődön. Édesapámnak volt egy munkaszolgálatos barátja, és ők ketten megfogadták egymásnak, hogy aki élve megússza a háborút, az magához veszi a másik családját. Édesapám barátja visszajött, Szegeden élt a feleségével meg a lányával, és mi beköltöztünk hozzájuk.

Férjével, Bárdos Pállal, mindketten írók. Hogyan él, dolgozik együtt egy íróházaspár, hogyan írnak… ketten?

Hát nehéz úgy élni, hogy a férj és a feleség is író. Nekünk abban van szerencsénk, hogy egészen más az irányunk, soha nem is hasonlított. Bár kezdő író korunkban megrágalmaztak bennünket jóakaratú ismerőseink, hogy hol én írom a férjem írásait, hol ő az enyémet, de ezt senki el nem hitte, annyira különbözőképpen látjuk és ábrázoljuk a világot. Mindig erős kritikusai voltunk egymásnak, és addig nem adtunk ki a kezünkből semmit, amíg a másik el nem olvasta.

Írásai középpontjában jobbára nők vannak, elsősorban női sorsokat, s azon belül is zsidó női sorsokat ábrázol. Az is szerepet játszhat ebben, hogy a Nők Lapjánál dolgozott?

Kezdő koromban mindig megsértődtem, ha nőírónak neveztek. Harcos híve voltam a női emancipációnak. Tulajdonképpen akkor változtam meg, amikor gyerekeim születtek, rádöbbentem arra, hogy olyasmit tudok a világról, amit a férfi kollégák nem tudhatnak, és kevés férfi író van, aki olyan empátiával képzeli bele magát egy nő helyzetébe, mint például Németh László. Szóval akkor kibékültem magammal, azzal a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy íróként is nő vagyok, és azt kell megírnom a világból, amit én tudok, amit a férfiak biológiai adottságuknál fogva nem tudhatnak. Annak, hogy a Nők Lapjánál dolgoztam, ebben nem volt szerepe, az csak egy életrajzi véletlen volt.

Ön, azt hiszem, nem az élet „nagy” problémáiról ír, hanem az apró dolgokról, a mindennapi életről, emberi s főleg zsidó sorsokról úgy, hogy a külső világot csak mint hátteret használja. A fénykép hátoldala című többgenerációs családregénye például az elmúlt több mint hatvan év történetének a krónikája. Ezek az évek felölelik a holokausztot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert.

Előbb visszatérnék korábbi kérdésére. Nem tudom, kinek írok. Nem akarok álszerény lenni, van egy kisszámú, stabil olvasóréteg, szándékosan kerülöm a tábor szót, amely reklám és recenzió nélkül megveszi a Novella Kiadónál megjelenő könyveimet. Én hályogkovács módjára kezdtem írni, már 10-11 éves koromban, tehát nem volt ez tudatos tevékenység. Amióta az eszemet tudom, mindig firkáltam valamit, egyszerűen nem tudtam nem írni, pedig többször elhatároztam, hogy abbahagyom. Azt írom, amit tudok a világról, az ember belső és külső világáról. S ha főleg női sorsokat írok meg, ezt is természetesnek veszem, mert az ő bőrükbe tudok elsősorban belebújni. Nő vagyok, zsidó nő, ez a természetes állapotom. A legvadabb Rákosi-korszakban sem volt titok, még lelkes úttörő koromban sem. Igaz, akkor nem illett a zsidóságról írni, de a Dokumentumok U. M.-ről című, a hetvenes években megjelent regényemben, sőt, a még korábban megjelent Lili utazásaiban is írtam zsidó sorsokról. Ugyanakkor számíthattam arra, hogy ezért nem fognak megdicsérni. Nagyjából eltűrték a létemet.

Egyik írásában említ egy Baracs nevű pökhendi és uraskodó üzletvezetőt, megjegyezve, hogy ennek az embernek nem volt keresztneve, ő csupán elvtárs volt. Ebben a megjegyzésben benne van az egész korszak. Szoktak párhuzamot vonni a nácizmus és a kommunizmus között. A mi nemzedékünk végigélte a nácizmust (illetve annak utolsó évét) és a szocializmusnak nevezett rendszer fél évszázadát. A nácizmusra mi, legalábbis személy szerint, úgy gondolunk vissza, mint egy olyan rendszerre, amely meg akart bennünket semmisíteni. Az utána következő időszaknak – a sok szörnyűsége mellett – azért láttuk a groteszk, nevetséges oldalait is, mint azt a már említett Baracs elvtárs esete is példázza. Míg a nácizmus véres volt, nem volt benne semmi groteszk, s ezt nehéz lenne ironikusan ábrázolni.

Ebben tökéletesen igaza van. A nácizmusra nem tud az ember iróniával gondolni, arra csak félelemmel gondolhatunk. De nem lennék igazságos, ha nem mondanám, hogy az utána következő korszak is ébresztett bennem félelmet. Valóban ironikusan nézem az ötvenes és hatvanas éveket is. Az ember azt vette észre, hogy világéletében olyan főnökök utasították, parancsoltak neki, akik gyakran komikusan tudatlanok voltak, de a munkájuk eredményét komolyan kellett venni. Ők bocsátották el az embert az állásából vagy terjesztették fel kitüntetésre, s ez nagy különbség volt. Vagy egyszerűen csak eltűrték. Szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy a félelem nem volt meg bennem velük szemben. Az ő létük is fenyegetést jelentett, sokszor éppen a tudatlanságuk, műveletlenségük és kisebbrendűségi érzésük miatt. Nagyon eltérnek egymástól a nácizmus és az utána következő diktatúra különböző szakaszai. Mert azokat se lehet egybemosni, ahogy mostanában szokás. Ritkán találkoztam egyébként olyan emberrel, akit a hatalom ne torzított volna el.

Több írása van a Király utca, Lövölde tér környékéről, ahol egy ideig laktak. Úgy érzem, hogy vonzódik a dokumentációhoz és a szociográfiához.

Azt hiszem, a magyar irodalomban az elsők között voltam, aki fiktív dokumentumokból írt regényt, a Dokumentumok U. M.-rőlre gondolok. Minden munkám közül annak volt a legnagyobb olvasói sikere. Levelekből, nyilatkozatokból, utólagos oknyomozásból áll össze benne egy embernek a története. Ellentétben a hiedelemmel, ennek nem sok köze van a valóságos újságíráshoz. Inkább az irodalmi megjelenítésnek, szerkesztésnek egy módja ez. A fénykép hátoldalában is van egy folytatólagos önvallomás, az Auschwitzot megjárt idős asszony története. Ebben a könyvben ez az egyetlen dokumentum. Nagynénémet élete vége felé megkértem, hogy mondja nekem tollba az ő történetét. A regény többi része fikció.

Mi foglalkoztatja mostanában? Ma nem kerülhetjük el a politikát, amit ön csak áttételesen, az emberi sorsokon keresztül ábrázol.

Minden munkámban foglalkoztat az ember megalázása. A kiszolgáltatottság. Az utóbbi időkben rövid írásokat jelentettem meg a Liget folyóiratban. Ezek egyes szám első személyben íródnak, hitről, öregedésről szólnak. Ezekből hiányzik mind az előzmény, mind a következmény, töredék írások. A regényhez sok idő kell, nem tudom, marad-e rá időm. Regényalakjaimról különben azt szokták mondani, hogy nemigen van köztük boldog ember. Dosztojevszkij szerint az emberek azért boldogtalanok, mert nem tudják, hogy boldogok.

Utoljára azt kérdezném, hogy mint magyar zsidó, mikor érezte jobban magát? Régebben, amikor a zsidóság nem volt téma, vagy most, amikor vállalhatjuk identitásunkat, amikor virágzik a zsidó kultúra Budapesten, de egyidejűleg az antiszemitizmus is nyilvánvalóbb lett?

Döbbenten tapasztalom, hogy már a Dob utca is szép. Zsidónegyednek hívják, és romantikája van. Énnekem bizony a Dob utca megmaradt annak a piszkos és zegzugos utcának, amin mindennap végigmentem, amikor édesanyám a Kertész utcában, mi pedig a Károly körúton laktunk. Összefröcsköltek az autók, lépkedtem a kutyapiszokban, úgyhogy nincsenek ilyen romantikus emlékeim. Hogy mikor éreztem jobban magam? Jobban éreztem magam az iskolában, ahol vallásról, zsidóságról nem esett szó. Ma már tudom, hogy a felszín alatt azért mindvégig jelen volt. A szegedi tanítóképzőben kiváló tanáraim voltak, mert büntetésből tanítottak ott. Előfordult viszont, hogy egyik kedvenc tanáromat akartam meglátogatni, éppen pályaválasztási gondjaim voltak, de ő mindenféle okkal meg betegségére hivatkozva kitért előle. Amikor ezek után már másnap egészségesen beállított az iskolába, nagyon megbántódtam, mert tudtam, hogy X. Y. rendszeresen jár ehhez a tanárnőhöz. El kellett telnie több évtizednek, amíg rájöttem arra, hogy ennek a nagyon vallásos hölgynek szentképek voltak a lakásában, és ezeket nem akarta megmutatni egy zsidó lánynak. Ezt arra mondom, hogy talán jobb lett volna, ha beszélünk róla.

Talán attól féltek, hogy egy zsidó lány akár fel is jelentheti őket?

Elképzelhető. A rendszerváltás idején, amikor az első hangos szó elhangzott a zsidókról, ezek a szónoklatok megviseltek. Különösen, mert láttam, amint anyám tajtékzott a tévé előtt, és féltem, hogy agyvérzést fog kapni. Rettenetesen fájt nekem: nem elég, hogy tönkretették a fiatalságát, a középkorát, most meg ezt teszik az utolsó éveivel. Bizonyos szempontból azonban hálás vagyok azoknak, akik először írtak rólunk megkülönböztetett tiszteletlenséggel, mert így visszanyertem az identitásomat. Zavart identitású ember voltam, és azóta tudom, hogy nem nevezhetem magam egyértelműen zsidónak, hisz a zsidó kultúrából kevés az enyém, a magyar kultúrán nevelődtem, de magyarnak se nevezhetem magam. Tehát hontalan vagyok, ami egész jó státusz, amíg nincs olyan helyzet, hogy az ilyeneket kiutasítják.

 (Várnai Pál, 2006. szeptember)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

Fenákel Judit bibliográfiája: http://www.szepiroktarsasaga.hu/tagjaink/Fen%C3%A1kel_Judit

Domonkos István

Tags: ÁVH, Holokauszt Emlékközpont, Horthy, I. világháború, Koncepciós perek, Nagy Imre, nyilasok, orvosper, Rákosi korszak, Szálasi, Terror Háza, Trianon, világháború

Domonkos István

 

„Apámat elhurcolták azzal, hogy csak egy kis meghallgatásra viszik…”

 

Domonkos István nyugdíjas gépészmérnök, a rendszerváltást követően részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. Édesapját, Domonkos Miksát, a zsidó hitközség főtitkárát, 1953-ban az egy évvel korábban Leningrádban kezdődött ún. cionista orvosper kapcsán, cionista összeesküvés vádjával letartóztatták. A koholt vádak szerint az amerikai hírszerzés és a Joint megbízásából a rendszer megdöntésére szervezett összeesküvést. Több hitközségi vezető mellett ő is a koncepciós ügy áldozata lett.

 

Kérem, mondjon pár szót önmagáról.

Amikor 1939-ben leérettségiztem, a zsidótörvények már rendkívül hátrányosan érintettek. Szó sem lehetett arról, hogy egyetemre járjak, úgyhogy kitanultam a villanyszerelő szakmát, és pár évig ebben dolgoztam. 1942-ben behívtak munkaszolgálatra, ahonnan csak 1945-ben szereltem le. A felszabadulás után folytattam a mesterségemet, majd megnősültem. Az ötvenes években sikerült bejutnom a Műszaki Egyetemre, ahol gépészmérnöki diplomát szereztem. Először tervezőintézetekben dolgoztam, majd pályám utolsó húsz évében az Országos Onkológiai Intézet műszaki osztályát vezettem. Nyugdíjazás után hamar egy politikai szervezetnek, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságnak lettem a tagja. Ennek révén, az 1989-es rendszerváltást követően részt vehettem az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásokon, ahol többek között olyan emberekkel kerültem baráti kapcsolatba, mint Szabad György és Antall József. Később saját kerületemben, Rákospalotán, én lettem a legidősebb önkormányzati képviselő.

Édesapja, Domonkos Miksa pályakezdéséről is szeretnénk hallani.

Édesapám szintén mérnök volt, a szállítási kérdések specialistája. Az első világháborúban súlyosan megsebesült, de végigszolgálta azt. Nagyon sok kitüntetést szerzett, és főhadnagyi rangban szerelt le. A háborút követően pedig egy nagy amerikai vállalat szakértője lett. 1935-ben Horthy soron kívül századossá léptette elő. Horthy oldalán vett részt teljes díszben a kassai bevonulásban. Jól jellemzi gondolkodását az a levél, amelyben munkaszolgálatos fia, Péter halálhírét közli annak fivérével, Istvánnal: „Az orosz harctéren életét adta a hazáért… Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában.”

Hogyan került Domonkos Miksa kapcsolatba a zsidó vezetéssel? Hogyan élte túl az üldözés éveit?

Talán mert iskolai éveiben osztálytársa és barátja volt a hitközség főtitkára, Eppler Sándor, a német megszállás után a Zsidó Tanács apám segítségét kérte. Rendészeti kérdésekkel és a németekkel való kapcsolattartással foglalkozott. Apám két évet töltött német egyetemeken, kitűnően beszélte ezt a nyelvet, amellett hogy – nem egészen legálisan – századosi egyenruháját hordta, amihez nem kevés vagányság kellett. A németek nem is igazán tudták, hogy hova tegyék, kivel is állnak szemben, mindenesetre respektálták apám fellépését, nyelvtudását. Hasonlóan viszonyultak hozzá a nyilasok is, akik tisztelegtek neki, mint olyan századosi egyenruhát viselő embernek, akinek a gettóban jóformán teljhatalma volt. Apám Raoul Wallenberggel is felvette a kapcsolatot, aki sok mindenben segített neki. Szálasinak volt egy Szalai Pál nevű embere. Ez a Szalai könyvkereskedő volt, aki fiatalon csatlakozott a nyilaskeresztes mozgalomhoz. Amikor a harmincas években Szálasit lecsukták, vele együtt került a szegedi Csillag börtönbe, ahol egyébként Rákosi is raboskodott. Amikor 1944 őszén Szálasiék hatalomra kerültek, behívták Szalait, és azzal bízták meg, hogy a Nyilaskeresztes Párt és a budapesti rendőr-főkapitányság között összekötő tiszt legyen. A szerencsétlen fiatalember nem térhetett ki a megbízás elől, de akkorra már zsidó kapcsolatokkal rendelkezett, és bejárt apámékhoz a Síp utca 12-be, mert sok tekintetben lehetett tőle segítséget remélni. Kapcsolatai révén Szalai mindenről időben értesült. Amikor az oroszok már majdnem elfoglalták a pesti oldalt és a nyilasok az utolsó hidakon átvonultak Budára, egy német különítménnyel karöltve arra készültek, hogy nagy zsidóirtást végeznek a pesti gettóban. Erről Szalai tudomást szerzett, és apámék tanácsára felhívta Raoul Wallenberget. Wallenberg pedig kapcsolatba lépett a Royal Szállóban székelő Wehrmacht parancsnokával – ha jól emlékszem, Schmidhubernek hívták –, azzal, hogy ha itt egy tömeggyilkosságra kerül sor, őt fogják felelősségre vonni a háború után. A tábornok intézkedett, a gettó pedig rövidesen felszabadult.

Mi történt Szalaival a háború után?

Két alkalommal is őrizetbe vette a politikai rendőrség, de a zsidók mindkét alkalommal igazolták mint jó szándékú, tisztességes embert. Viszont 1952 táján az utcán elfogták, bevitték az ÁVH-ra, és azt a hihetetlen és abszurd ügyet próbálták az ő „segítségével” kreálni – hiszen múltja miatt zsarolható volt –, hogy Wallenberget itt, Budapesten gyilkolták meg zsidó vezetők.

Mivel foglalkozott az apja, Domonkos Miksa a háborút követően?

Apámat az Izraelita Hitközség főtitkárává választották meg, és 1950-ig megmaradt ebben a funkciójában. Ebben az időben azonban már több konfliktusa támadt a hitközségbe beépülő kommunistákkal. Ellenezte az állam és az egyház között megkötendő egyezményt is – Stöcklerrel ellentétben nem is írta alá –, valamint az iskolák és kórházak államosítását. Végül nem maradt más választása, mint hogy 1950-ben, hatvanéves korában, kérje a nyugdíjazását.

Mikor és milyen körülmények között vitte el édesapját az ÁVH?

1953. április 7-én, kora hajnalban mintegy fél tucat ávéhás jelent meg ebben a házban, ahol most beszélgetünk. Apámat elhurcolták azzal, hogy csak egy kis meghallgatásra viszik, de pár óra múlva apám nélkül tértek vissza. Mindent felforgattak, rengeteg iratot elvittek. Ezután hosszú ideig semmi értesítést nem kaptunk, hogy hol van, él-e, részesíthető-e jogi védelemben. Mindent megpróbáltam, ügyészséghez fordultam, de sehol sem kaptam kielégítő választ. Ha jól emlékszem, 1953. november 13-án meglátogatott minket egy ávéhás, „beszólt” anyámnak, hogy kérem, „az ön férje most már szabad ember, kiengedtük, de hát egészségileg egy kicsit leromlott az állapota, az István Kórházban van, ott megnézhetik”. Nem akarom részletezni, mit is éreztünk. A húgommal együtt bementünk a kórházba, és apámat borzalmas állapotban találtuk. Száz-száztíz kilós, nagyszerű izomzatú ember volt korábban, ám egy összetöpörödött, nyomorék ember feküdt az ágyon, a kínzások következtében leromlott állapotban, szinte magánkívül. Mint utóbb a leletekből kiderült, a vörösvérsejtek száma vészesen lecsökkent. Az ávósok éjszaka vitték be, és az ügyeletes orvos először nem akarta átvenni, mivel apám nevét sem voltak hajlandók megmondani. Egy kis telefonálás, hercehurca után azonban beleegyeztek, hogy felfedik apám kilétét. A kórházban egy hét alatt valahogy rendbe hozták (szerencsére dolgozott ott egy ismerős zsidó orvos), és apám valamivel jobban lett. Hazahoztuk, de arra, hogy megkérdezzük tőle, mi is történt vele, nem volt se időnk, se energiánk. Ebben az állapotában nem is akartunk ezzel próbálkozni. Néhány hét múlva kapott egy szívrohamot és meghalt. Halála nyilván a börtönben okozott fizikai és lelki sérülések következménye volt.

A halála előtti rövid időben sikerült valamit is megtudni tőle fogva tartásának okairól? Ezek az emberek annyira meg voltak félemlítve, hogy beszélni sem mertek. De kik voltak a vádlott-társai?

Apám mellett a fővádlott Stöckler Lajos volt, a hitközség elnöke. Vádlottak voltak még dr. Benedek László, a Zsidó Kórház főorvosa, valamint dr. József (Fisch) András vallástanár, hitközségi tanfelügyelő (aki különben halála után sem nyughat, mert feleségével közös sírjukat nemrég feldúlták). De folytathatnám az említett Szalai Pállal, akit annak a bevallására kényszerítettek, hogy a saját szemével látta, amint Stöckler és Domonkos meggyilkolta Wallenberget. Addig ütötték-verték, amíg aláírta ezt a tanúvallomást. Majd elbocsátották, de figyelmeztették, hogy ha bármikor bárkinek egy szót is szól minderről, azonnal elkapják és kivégzik. Így az ügyből semmi nem derült ki. Szalai 1956-ban Dél-Amerikába emigrált, ahol álnéven élt, rettenetes félelemben. Befejezésül annyit, hogy valamikor 1991-ben vagy 1992-ben Szalai felhívott engem telefonon, Budapestről. Találkoztunk is, és hogy tanú is legyen, jó barátomat, Ember Máriát kértem, legyen jelen. El is jött és felvette a beszélgetést, amelyből könyve, a Ránk akarták kenni született. Szalai később visszament Dél-Amerikába, és egyszer csak jött egy értesítés, hogy ott meghalt.

Visszatérve a vádakra: tudjuk, a koncepciós perek gyakorlata az volt, hogy több szálon próbálták megfogni áldozataikat. Elkezdték valamivel, amit aztán ejtettek, és egészen más irányba terelték a faggatást. Ezt bizonyítja dr. József András kihallgatási jegyzőkönyve is – az édesapjáról szóló egyetlen dokumentum, amelyet ön az üggyel kapcsolatban láthatott –, amelynek másolatát Czinner Tibor juttatta el önnek. Itt a Wallenberg-ügy mellett más vádak is voltak: Gestapo-ügynök, kémkedés, Joint-kapcsolat, cionista érdekeltség. Kimondták-e valaha Domonkos Miksa ártatlanságát? Volt-e bocsánatkérés?

Semmi ilyesmi nem volt, de őszintén, nincs is igényem erre. Ami történt, megtörtént, ahogy a fivéremet sem tudom visszahozni a Dontól. Időnként azért nem állhatom meg, hogy hozzá ne szóljak politikai kérdésekhez. Ezért válaszoltam Bächer Iván cikkére, mert nagyon bosszant, ha valaki nem a valóságnak megfelelően állít valamit. A Terror Háza létesítését helyesnek tartottam, a Holokauszt Múzeumét pláne. Ezeknek az intézményeknek a vezetőivel ma is kitűnő kapcsolatokat ápolok. A gettóról sok irat maradt rám, szerencsére az ÁVH nem vitt el mindent, s ezekből sokat adományoztam Szita Szabolcsnak. Sok adat maradt fenn, például olyan magas állású emberekről, katonai és civil vezetőkről, akik abban az időben tisztességesen viselkedtek, és erejükhöz képest próbáltak segíteni. A róluk szóló igazoló papírok másolatát átadtam a fent említett intézményeknek, hogy megmaradjanak a jövő számára.

Édesapja letartóztatása, fogva tartása milyen hátrányokkal járt önre és a húgára nézve?

Még egyetemista voltam akkor, bár dolgoztam is mellette. Tudtuk, hogy megfigyelés alatt állunk, és én nagyon óvatos voltam. Amikor apám meghalt, írtam egy levelet, hogy szeretném visszakapni apám személyi dolgait: tárcáját, szemüvegét, fogsorát. Behívtak, és az utcán kellett várakoznom. Lejött egy ávós briganti, hogy átadja ezeket a holmikat. Megkérdeztem, hogy mégis mi volt a vád apám ellen, miért tartották fogva egy évig. Az volt a válasza, hogy „azt maga soha nem fogja megtudni”.

Sikerült-e azóta – a már említett jegyzőkönyvön kívül – valami bővebbet megtudnia édesapja kálváriájának okairól?

Nem. Mivel apám magas rangú katonatiszt volt, a rendszerváltás idején, kapcsolataim révén sikerült bejutnom a Honvédelmi Minisztériumba, és ott megnéznem az iratokat. Apámról semmit nem találtam. Amit lehetett, azt kilopták vagy megsemmisítették.

 

(Várnai Pál, 2006. február)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

 További linkek

Interjú Domonkos Istvánnal: http://www.toronyhir.hu/files/archivum/200406/setaloutca.html

Hosszú interjú Domonkos Istvánnal: http://www.centropa.org/node/83868

 

 

Konrád György

Tags: asszimiláció, Auschwitz, Belgrád, Berettyóújfalu, Berlin, délszláv háború, emigráció, értelmiség, filozófia, irodalom, Kádár János, múltfeltárás, Németország, nyugat, polgárosodás, szembenézés, szubkultúra, Terror Háza, vidék

Konrád György

 

„Sohasem járhatunk egészen jól”

Konrád György regény- és esszéíró, az egyetemen – ahonnan kizárták – irodalmat hallgatott. Gondozott orosz és francia irodalmi szövegeket, volt gyámügyi előadó, városszociológus, a nemzetközi PEN Club, jelenleg a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke, számos hazai és nemzetközi díj kitüntetettje.

Continue reading “Konrád György” »

Feldmár András

Tags: Anglia, Auschwitz, Bécs, disszidálás, emigráció, hagyomány, Kanada, matematika, nyugat, pszichiátria, pszichoanalízis, pszichológia

Feldmár András

 

„Az elnyomás ellen állandóan küzdeni kell…”

 

Feldmár András (Andrew Feldmar) kanadai magyar pszichológus az utóbbi évtizedben egyre inkább része a magyar szellemi életnek, ám nem az akadémikus tudomány, inkább az érdeklődő fiatalok szerették meg formabontó gondolatait, szabad szellemét.

 

Azt írja egy helyen (Végzet, sors, szabad akarat), hogy „Amikor három és fél éves voltam, akkor (1940-ben születtem) anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatba, nagyanyámat a gettóba, és egy fiatal, húszéves katolikus nő, akit én nem ismertem, az életét kockáztatta és elrejtett. Különben megöltek volna…”. Máshol (Apró részletekben 83) ezt írja: „…az én családnevem Igaz lett… Változtatnom kellett étkezési szokásaimon, meg azon is, hogy tartom a kést meg a villát, hogy idomuljak katolikus nevelőszülőim szokásaihoz. A túlélés álságos viselkedést és kőkemény önuralmat követelt…” Mennyire volt meghatározó élménye a zsidóság miatti üldöztetés? Befolyásolta-e pályaválasztását is? Tud-e valamit arról a hölgyről, aki megmentette az életét?

A nő, aki megmentett, felnevelte két fiát, dolgozott Budapesten, nyugdíjba ment, cukorbeteg és özvegy lett, megöregedett, és – ha jól tudom – meghalt. Bár nem emlékszem tisztán, de az az érzésem, hogy amikor vele éltem, nagyon megszerettem, és amikor anyám visszatért Auschwitzból és elvitt tőle, nagyon hiányzott nekem. Sohasem értettem meg, miért nem ápolta anyám ezzel a nővel a viszonyt, miért tartott engem távol tőle. Én felnőttként, a szüleim halála után kerestem fel őt Budapesten, többször is, nagyon hálás voltam neki. Hogy a pályaválasztásomat befolyásolta-e az üldöztetésem emléke, nem tudom. Először matematikus lettem, ez évekig biztonságérzetet adott nekem egy nagyon bizonytalan világban. Később, amikor alkalmam adódott olyan emberekkel beszélgetni, akik az öngyilkosság küszöbén álltak, megérintett valami, ami nagyon mélyre hatott. Lehet, hogy mielőtt a nyilasok letartóztatták az anyámat, voltak napok vagy hetek, amikor azon gondolkodott, hogy megöl engem és magát is. Lehet, hogy az, amit akkor átéltem a szótlan, ki nem mondott riadtságban, rezonált azzal, amiket azoktól hallottam, akik öngyilkosok akartak lenni. A „hivatalos” pszichiátria és pszichológia iránt érzett ellenszenvem talán abból ered, hogy korán megéreztem annak veszélyét, amikor az egyik ember címkézi a másikat, és aztán a címke szerint bánik vele. Abban a pillanatban, amikor rám ragasztották a „zsidó” címkét, kötelező volt a sárga csillag viselése, halálra voltam ítélve. Abban a pillanatban, amikor egy fiatalt egy orvos „skizofrénnek” minősít, megszakad az élete, degradálva olyan vágányra kerül, ahonnan nincs kiút. Abban a pillanatban, amikor 1943-ban „zsidónak” látott engem valaki, engem már nem is láttak, én megszűntem. Abban a pillanatban, amikor ma valakit „skizofrénnek” látnak, ő is láthatatlan emberré válik, soha senki nem fogja őt komolyan venni, soha senki nem fogja megismerni akarni.

Írásaiban jelentős szerepet játszik az édesanyja. Mintha a viselkedése is szerepet játszott volna abban, hogy hosszú önemancipációs folyamat révén vagy végén is pszichológus legyen.

Megint nem tudom, hogy ez igaz-e. Talán annyiban igaz, hogy amikor rájöttem, nem kell belehalni a csalódásba, akkor másoknak is el akartam ezt mondani.

Több helyen is szokott idézni talmudi szövegeket. Milyen a viszonya a zsidó hagyományhoz? Ugyanolyan-e, mint mondjuk a buddhizmushoz, vagy kiemelkedő jelentősége van az ön számára? Egyébként tanult-e valaha Talmudot? Vallásos-hagyományőrző vagy már asszimilált családban született?

A családom teljesen asszimilált volt. Magyarnak éreztük magunkat, apám alig ismert egy-két imát, csak motyogott valamit széderkor. Egy darabig anyám járatott zsidó iskolába, egyszer egy héten, de széderkor mindegyik gyerek az asztalomnál nekem adta a kis borát, és részeg lettem. Anyámnak kellett hazavinnie a hátán, én meg csak röhögtem. Ezzel vége lett a hittanóráimnak. Manapság a zsidó bölcsek írásait éppen úgy olvasom, mint a buddhista vagy hindu irodalmat.

Kik voltak a szülei? Budapest mely részén nőtt fel? Hol járt iskolába, és milyen körülmények között távozott az országból?

Anyám varrónő volt, apám textilkereskedő. Óbudán laktak, ott ismerkedtek meg, én már Budán születtem, a Kisrókus utcában. Ott éltem 1956-ig, amikor disszidáltam. Az elemit a Marczibányi téri iskolában végeztem, aztán a Rákóczi Gimnáziumba jártam a 3. közepéig, akkor szöktem külföldre. Örültem, hogy a forradalom alatt nem kellett iskolába járnom, féltem, hogy meg fogok bukni oroszból, ami azt jelentette volna, hogy nem mehetek egyetemre. Karácsony és szilveszter között apámnak támadt az az ötlete, hogy menjek Nyugatra, tanuljak külföldön. Anyám nagyon megijedt. Én viszont elhatároztam, hogy elindulok. Apám sok pénzt adott egy helybeli embernek, aki ismerte a határ környékét, és december 30-án megérkeztem Bécsbe.

1956-ban hová vezetett az útja? Rögtön Kanadába ment vagy Angliába?

Bécsben nem tudtam szállást kapni, meggyőztem egy rendőrt, hogy vigyen börtönbe, mert nagyon álmos voltam. Két nyugatnémet gyilkossal voltam egy cellába zárva, de jót aludtam, és másnap kiengedtek. Aznap jelentkeztem az angol National Coal Boardnál bányásznak, és elvittek Angliába. Ott kezdtem el angolul tanulni, mert otthon pont angolórám nem volt. Volt orosz, francia, német, latin, de angol nem. 1957 márciusában a Nemzetközi Vöröskereszt megtalálta Torontóban egy nagynénémet, aki befogadott, és velük éltem, amíg be nem fejeztem a gimnáziumot.

Azt írja egy helyen, mégpedig Ronald David Laing, a neves skót antipszichiáter pszichiáter első magyarul megjelent könyve előszavában, hogy „…ő tett keresővé, aki nem éri be a kész válaszokkal és tovább keres”. Már pszichológuskent ismerte meg? Apafigura volt az ön szemében vagy „csak” a „tanítványa, munkatársa, inasa” volt? Hogyan működött a mester-tanítvány kapcsolat?

Tiszteltem, szerettem, élveztem a társaságát. Amikor megismertem, már öt éve dolgoztam pszichológusként, de tisztában voltam azzal, hogy valójában nem tudom, mit csinálok. Ő sokat várt el tőlem, ez arra serkentett, hogy iparkodjak megállni a helyem, gyorsan és sokat tanultam. Egy éven át heti hét-nyolc órát töltöttünk együtt. Ő is megkedvelt engem, és miután visszaköltöztem Londonból Vancouverbe, fenntartottuk a kapcsolatunkat, gyakran találkoztunk, együtt dolgoztunk.

Hogyan került éppen Vancouverbe? Volt-e kapcsolata bármiféle magyar közeggel, kultúrával? Emigránsnak érzi-e magát, vagy olyan kanadainak, aki éppen Budapesten született? Mennyire követelte meg Kanada az alkalmazkodást egy emigránstól?

1969 nyarán két hónapos állást kaptam az egyik vancouveri egyetemen. Egyből beleszerettem Vancouverbe, hiszen tengerparti város, hegyek alján, teli akácfával és fecskével. Én magamat „nemzetközi idegennek” érzem, aki nincs otthon sehol sem, és mégis otthon van mindenütt.

Azt írja egy helyen (Végzet, sors, szabad akarat), hogy az ember görögül vagy zsidóul élhet, és ha az utóbbi mellett teszi le a voksát, jobban jár, mert a bűntudattól meg lehet szabadulni, míg a depresszió miatti szégyentől (a görög út) csak bosszúállás révén. Mit ért ez alatt? Miért éppen a zsidó és a görög fogalmát használta? Kifejtené-e részletesen ezt a gondolatmenetet?

Ezeket a fogalmakat szimbolikus értelemben használom. Gondoljon az exodusra. Mózes nem fogadta el a zsidók sorsát, és irányt mutatott egy más végzet felé. Az ókori görög nem gondolt arra, hogy a sorsán változtatni tudna, így hát vagy büszke volt arra, hogy ő ki, vagy szégyellte magát. Ha szégyenben kell élnem, vagy belepusztulok, vagy elpusztítok másokat bosszúból. Ez nyilvánvaló a történelemből Európa-szerte: Írország, Skócia, a régi Jugoszlávia esetében. Ha én vagyok felelős azért, amit elérek az életemben, esetleg bűntudatom lesz, hogy nem tettem meg mindent, amit csak lehetett, de újabb erőfeszítéssel még mindig formálhatom a végzetemet. A szégyen rólam szól, a lényemről, arról, aki én vagyok. A bűntudat a cselekedeteimről, a tetteimről szól, nem rólam. Ezért rettenetes és teljesen szükségtelen, amikor felnőttek megszégyenítenek egy gyereket. A gyerek védtelen, elhiszi, amit a felnőtt mond… Nagyon szomorú az a pusztítás, az a rombolás, amit ügyetlen szavak eredményeznek.

Hogyan viszonyul a pszichoanalízishez? A konkrét elméleti és gyakorlati terápia „mellett” sokáig a közép-európai zsidóság pszeudovallásaként működött. Mennyire tartja relevánsnak és a terápiában használhatónak korunkban a pszichoanalízist?

Szerintem a pszichoanalízis, mint bármelyik más elmélet, csak arra jó, hogy a terapeuta szorongását enyhítse. Én elolvasok bármit, amit egy terapeuta írt arról, hogy mit csinál és miért a pácienseivel. Freud a legizgalmasabb akkor, amikor esettanulmányt ír. Legunalmasabb, amikor magyarázkodik és teóriákat épít.

Az ön által is sokszor idézett David Bakan 1958-ban egy egész könyvet szentelt Freud és a zsidó misztikus tradíció kapcsolatának, és azt bizonygatta, hogy a freudi elmélet alapvetően kapcsolódik a kabbalisztikus tanításokhoz, sőt azokból eredeztethető. Az antipszichiátriai iskola megteremtője, Thomas Szász Az elmebetegség mítoszában viszont élesen elítéli a freudiánus pszichoanalízist, mondván, hogy nem tudomány, és keresztényellenesség motiválta. Függetlenül a freudi elmélet és gyakorlat helyességétől, nem voltak-e averziói Szásznak a zsidó kultúrával kapcsolatban? Mi az, ami Bakant vonzotta, Szászt pedig taszította a freudiánus elméletben?

Jól ismertem David Bakant, nagyon lelkiismeretes történész, kutató és író volt. Most sajnos már idősek otthonában él, és semmire sem emlékszik. Az emberi (humán) tudományt az érdekli, hogy mi mit jelent. Szász összekeveri a tárgyak tudományát, amiben okok után kutatunk, az emberi tudományokkal. A zsidó hagyomány leglényegesebb ajándéka az, hogy még a gyerekek kérdéseit is komolyan kell vennünk, de a rabbik is állandóan azon gondolkoznak, hogy ez vagy az mit is jelent? Freud úgy olvasta az álmokat, szimptómákat, ahogy egy rabbi olvassa a Talmudot.

A magyarországi nevelésről, saját emlékeire támaszkodva, azt írja egy helyen (Fliegauf Benedekkel közös, Van élet a halál előtt? című könyvében), hogy „…abból áll, hogy a gyereket megtanítjuk azokra a szerepekre, amelyeket az életben valószínűleg el kell játszania”. Mik az autonómia határai a gyerekek esetében?

Csak olyan határokat szabtam meg a gyerekeimnek, amelyekre nekem volt szükségem, nem olyanokat, amelyekről azt vélelmeztem, hogy számukra szükséges. Este a szobájukba küldtem őket, de nem azt mondtam nekik, hogy késő van, szükségük van az alvásra stb., hanem megmondtam nekik az igazat, hogy nekem van elegem erre a napra belőlük, nekem van szükségem nyugalomra. Ha engem nem zavartak, hallgathattak zenét, fülhallgatóval, olvashattak, fenn maradhattak hajnalig is.

Nagyon rossz a véleménye a pszichiátriáról s művelőiről, a pszichiáterekről; korunk „fekete mágiájának” nevezte egyszer a pszichiátriát. Nem arról van-e szó, hogy az emberiség tanulási folyamatának egy szakaszát képviselik? A középkorban megverték és bezárták a pszichotikusnak tartott embereket, később jött a sokkolás, mellékhajtásként a lobotómia, majd a gyógyszerek. Nem gondolja, hogy nem a manipuláció kultúrtörténetét jelentik ezek, hanem egy hosszú tanulási folyamat rögös útját? Kiiktathatónak tartja-e a pszichiátriai gyógyszereket, vagy csak a gyógyszeripar (és a túlgyógyszerelés) túlhajtásai ellen küzd?

Remélem, hogy önnek van igaza. Ha célba lövök, sok hibát fogok elkövetni, mielőtt hibátlan lesz a teljesítményem. Lehet, hogy ez a pszichiátria története is. Én attól félek, hogy a pszichiáterek pontosan a céllal ellenkező irányba lőnek, és akkor hogyan fognak valaha is célba találni? Dolgozom egy nővel, akit, mielőtt hozzám került, többször is sokkoltak, hosszú ideig kórházban tartottak, gyógyszereztek. Négyszer próbálta megölni magát. Az az érzésem, hogy soha senki sem hallgatott rá, senkit sem érdekelt, hogy mit mond, mit érez. Több mint egy éve már nem szed orvosságot, rendesen dolgozik, bár még most is sokat beszél velem arról, hogy miért lenne jobb nem élnie, de él. Nem vagyok orvosságellenes. A páciensnek kell elhatároznia, hogy mit vesz be, nem az orvosnak. Az orvos ajánlhat bármit, de a páciens élménye az orvossággal a legfontosabb. Kényszeríteni senkit nem lenne szabad semmire.

Ünnepelt szereplője magyarországi tréningeknek és konferenciáknak. Nagyon ritka az, hogy valaki, aki oly régen hagyta el az országot (nem csak személyében, de szellemi értelemben is), ilyen szinten térjen vissza. Mi késztette erre, hogyan vette fel a kapcsolatot Magyarországgal, és hogyan működik e liaison?

Dr. Bagdy Emőke hívott meg Debrecenbe 1992-ben, miután én vettem fel vele a kapcsolatot, mert az egész magyar pszichológiai szakirodalomban az ő cikkei voltak számomra a legérdekesebbek. Úgy írt, mint egy költő. Kicsit később, dr. Csom Éva kezdeményezésére létrejött a magyar Sotéria Alapítvány, ami ma is működik. Az alapítvány célja emberi módon segíteni azokat, akik nélkülük elvesznének a pszichiátria labirintusában. Gyakran hazajövök, hogy segítsem az alapítványt; előadásokat tartok, stábtréninget stb.

Magyarországon egyre népszerűbb, és komoly követői kör alakult ki ön körül. Hogyan viseli a megnövekedett népszerűséget?

Örülök, hogy vannak, akik rezonálnak a tapasztalataimra, gondolataimra.

Olyanként kérdezem, mint aki egyszerre látja kintről és bentről is az országot. Milyennek látja a mai magyar társadalom pszichés állapotát? Mennyire terhelte meg az emberek lelkét az, hogy sokáig nem volt demokrácia? S lát-e különbséget mondjuk a zsidók vonatkozásában? Mi a véleménye arról az irányzatról, mely szerint a túlélő zsidók – és a másod-harmad generáció tagjai is – lelki problémái a holokauszt traumájára vezethetők vissza?

Az elnyomás ellen állandóan küzdeni kell. Nem azért bolondulunk meg, mert betegek vagyunk agyilag vagy genetikailag, hanem azért, mert rosszul bántak velünk. Kommunizmus, nácizmus, bármilyen „izmus” boldogtalanná tehet milliókat.

Mit tartana még fontosnak elmondani a Szombat olvasóinak?

A múlt héten láttam egy filmet, ami Indiában készült. Egy kisvárosban, a vonatállomáson Gandhi egy percre megállt, hogy szóljon azokhoz, akik ott összegyűltek, hogy őt ünnepeljék. Csak ennyit mondott: „Egész életemben azt hittem, hogy az Isten az igazság. Most már tudom, hogy az igazság az Isten.”

 

(Novák Attila, 2006. szeptember)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

Feldmár András életrajza: http://hu.wikipedia.org/wiki/Feldm%C3%A1r_Andr%C3%A1s

Feldmár Intézet: http://www.feldmarinstitute.info/