Ranschburg Jenő

Tags: bűnbakkeresés, empátia, gyermekpszichológia, költészet, Mein Kampf, pszichológia, trauma

Ranschburg Jenő

 

„A díszzsidónál rosszabb szerepet nehéz elképzelni”

 

Gyermekpszichológus, közíró, a pszichológia tudományok kandidátusa. Több tucat szakkönyv és tudományos értekezés szerzője, illetve szerkesztője, de sikeresen próbálkozott gyermekversek írásával is.

 

Nemrég olvastam egy gondolatát: nagy baj van, ha a tisztesség csak hősként lehet jelen. Ez annyira megtetszett, hogy azóta gyakran idézem.

Sajnos a gondolat nem eredeti, ha az lenne, büszke lennék rá. Én itt Brechtre hivatkozom, aki elátkozza azokat a társadalmakat, ahol hősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tisztességes lehessen.

Jól tudom, hogy ön elsősorban gyermek- és személyiség-lélektannal, valamint agressziókutatással foglalkozik?

Mindig hangoztattam, hogy fejlődéslélektannal foglalkozom. Engem mindig az érdekelt, hogy miből lesz a cserebogár, ez vitt a gyerekekhez.

Gyakran beszél arról a katartikus élményről, ami 1944-ben érte Önt. Arról a bizonyos „redőnyről”, amit újra hallani vél.

1944 őszén, a nyilas hatalomátvétel utáni első napon kiürítették azt a csillagos házat, amelyikben édesanyámmal, nagynénémmel és annak gyerekeivel laktunk. Sorakoztunk az utcán, és felemelt karral kellett végigvonulnunk a városon. Mint tépelődő, magába forduló gyerek, lemaradtam a sorból és bámészkodtam. A járda szélén álldogáló, bennünket figyelő emberek közül kilépett egy tizenéves forma suhanc, és belém rúgott. A rúgás hatására felriadtam a bámészkodásból, és az előttem vonuló sor után szaladtam. Nem fájt, de azóta érzem sajogni a helyét. Ahogy mentünk, fel-felnéztem a házakra, ahogy az emberek az ablakból bámulták a vonuló nőket, öregeket, gyerekeket. Észrevettem, hogy ha elkapom valakinek a tekintetét, akkor az illető visszahúzódik és lehúzza a redőnyt. Ezt redőnyeffektusnak neveztem el, ami azóta is foglalkoztat, különösen az utóbbi időben. Ez alapvető probléma. Az emberek úgy gondolják, hogy amit látnak, az szörnyű, de nem az ő dolguk, félnek, lehúzzák a redőnyt. Az a meggyőződésem, hogy a negatív, a gonosz hatalom sikereinek ez a záloga.

Feldolgozható-e egyáltalán az a típusú trauma, amelyet ön is átélt? Egy helyütt „a feldolgozás kétségbeesett kísérletéről” ír.

Ennek a feldolgozásnak több szintje van. Virág Teréz, ennek a témának a legjobb magyar szakértője bizonygatni próbálta, hogy ez generációról generációra száll. Teljes egészében ez a trauma feldolgozhatatlan, de élni lehet vele. Miközben úgy tűnik, hogy a sebek behegednek, valójában könnyen megnyílnak bizonyos emlékek hatására, és soha el nem múlnak. Én magam vegyes házasságban élek, a gyerekeim viszont látványosan vállalják zsidóságukat. Kiskoruktól fogva tudatosan beszélek nekik arról, amit átéltem, hogy ne érhesse őket meglepetés. A feleségem pedig zsidóvá vált, és zsidóbb lett, mint én vagyok. Azt szoktam mondani ironikusan, hogy szereztem egy embert a zsidóságnak. Amikor az alvó antiszemitizmus feléledését észlelem, minden előjön 1944-ből: a sebek, az indulatok, a fájdalmak. Az 1944 nyara és 1945 januárja közötti időszakot szinte napról napra fel tudom idézni, miközben az azt megelőző és követő éveket már kevésbé.

Mennyire határozta meg a pályaválasztását mindaz, amit gyerekkorában átélt?

Erre a kérdésre én sem tudok igazán válaszolni. Mégis azt gondolom, hogy a pályaválasztásomat semmiképpen, de a témaválasztásomat feltétlenül. Régebben sok évig foglalkoztam agresszióval, s visszatekintve úgy látom, hogy ez nagy valószínűséggel összefügg a gyerekkorommal.

Visszatérnék szűkebb szakmájához. Gyakran hangoztatja, hogy az empátia, a morális értékek már négyéves korban kialakulnak egy gyereknél, s ezek később sem fognak változni. Ez a mentalitásra is vonatkozik?

Ha ez alatt alapvető karaktervonásokat ért, ennek rengeteg veleszületett aspektusa van, s ezt veleszületett temperamentumjegyekkel szoktuk illusztrálni. Ezek valóban a későbbi mentalitás alapvonásai lehetnek. Ilyenek például, hogy valaki mennyire türelmes vagy képes-e koncentrálni. Itt rengeteg korán megtanult aspektus játszik szerepet, s ezért a korai, elsősorban anya-gyermek kapcsolat lesz döntően meghatározó. Én magam is rengeteg ezzel kapcsolatos kísérletet csináltam óvodákban. Mindig kiderült, hogy azok a gyerekek lesznek később a leginkább kezelhetetlenek, akikből már kiskorukban hiányzik az együttérzés készsége.

Valahol azt írja, hogy nem tartja követendőnek a jó magaviseletű gyereket.

Vannak jobban és kevésbé szerethető gyerekek. Én az olyan típusú gyerekeket szeretem a legkevésbé, amilyen én voltam, akik mindig jók akarnak lenni, akik nem tudnak a felnőtteknek nemet mondani. Az ilyen gyerekeket „használat előtt felrázandó” típusúaknak nevezem. Én mindig jó színben akartam feltűnni a felnőtteknek, és csak később jutott eszembe, hogy ez nem én vagyok. Az olyan gyereket szeretem, akiben megvan a karakánság, az önértékelés és a mások tisztelete mellett az önbecsülésnek az a szintje, amellyel valamilyen egyensúlyt tud teremteni a szociálisan elvárt és a saját igénye között.

Szeretném most a gyűlölet természetéről kérdezni. Valahol megírta, hogy nincs önben gyűlölet, legfeljebb félelem. A hatvanas, hetvenes években sok zsidó nem volt képes megérteni, hogy nem gyűlölöm a németeket azért, mert elhurcolták apámat. Úgy vélem, annak rossz, aki gyűlöl, s hagyjuk meg nekik ezt a kétes „örömet”. Ám azt is tapasztalom újabban, hogy gyakran azok vádolnak másokat gyűlölettel, akik maguk gyűlölnek. Miért van az embereknek ennyire szükségük arra, hogy gyűlöljenek?

Nincs erre szakszerű válaszom. Inkább bűnbakra van szükségük. Rengeteg kutatás folyik világszerte ebben a tárgyban. Az embereknek szükségük van indulataik levezetésére, arra, hogy saját személyes sérelmeiket, sikertelenségüket, megbántottságukat, rossz anyagi helyzetüket valahogy megmagyarázzák. S amikor nem találnak ezekre valódi okot vagy félnek azt megtalálni, akkor választanak maguknak bűnbakot, akin leverhetik az indulataikat. Az agressziónak katartikus hatása van. Más kérdés, hogy ezt kísérheti bűntudat. Az ember zsigeri szinten tudja, hogy saját sérelmeit akkor képes enyhíteni, hogyha a sérelmet előidézőt bántalmazza. És ha ezt nem tudja, akkor behelyettesíti egy másik személlyel.

A mai helyzet különösen érdekes lehet egy pszichológus számára, hiszen a közszereplők a szemünk előtt váltogatják a nézeteiket.

Ahol az embernek teljesen mindegy, hogy milyen elvek mellett vagy ellen szólal fel annak érdekében, hogy önmagát a megfelelő helyen pozicionálja, ott a köpönyegforgatás teljesen természetes. A lényeg csak annyi, hogy a számára fontos pozíciót megtalálja. Hogy ez milyen intellektuális vagy világnézeti közegben történik, az számára teljesen közömbös.

Hogyan alakulnak ki az előítéletek? Öröklődnek vagy a környezet határozza meg őket?

Az előítéletek is korán megjelennek, és persze öröklődnek. Nagyon megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy nekem is vannak előítéleteim. Így például, nem vagyok képes megkóstolni a rákot. Én egy gasztronómiai előítéletes vagyok, amit nem tudok leküzdeni, miközben úgy gondolom, hogy egyéb jellegű előítéleteim nincsenek.

Próbáljuk elhitetni magunkkal s velünk is próbálják elhitetni, hogy demokráciában élünk, ám ez nagyon nehezen megy nekünk. Mitől van ez?

Mi magyarok évszázadok óta nagyon speciális helyzetben élünk, amelynek a lényege a demokratikus szellem hiánya, a vezetőhöz való igazodás képessége. Ez levezethető a családokon is, mert a tipikus család a társadalomnak egy jellegzetes mintája. A magyar társadalom apaképe egyértelműen összehozható Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal, Rákosi Mátyással, Kádár Jánossal. Ennek a mentalitásnak a lényege az, hogy az ember fogadjon szót, húzza meg magát, ne kelljen gondolkodni, ezt bízzuk másra, aki megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz. Az én dolgom csupán annyi, hogy ezt kövessem. Nekem ezért is voltak mindig kételyeim azzal kapcsolatosan, hogy egy demokratikus berendezkedés néhány hónap alatt létrehozható. A demokráciát csak demokraták tudják működtetni, és ameddig a demokraták csekély kisebbségben vannak, addig egy demokráciának nincs igazán terepe és jövője. Még hozzátenném a felelősségvállalás hiányát, s azt is, hogy a társadalom máig sem nézett őszintén szembe a múlt kritikus korszakaival.

Most „zsidózni” fogok. Miért van az, hogy a zsidók, legalábbis nálunk, hajlamosabbak a megszólalásra, a szembehelyezkedésre, netán a szerepvállalásra? A gimnáziumi osztályban ketten voltunk zsidók, s ha meg kellett kérdezni valamit a tanártól, természetes volt, s el is várták tőlünk a többiek, hogy majd valamelyikünk fog szólni.

Ennek oka a zsidók beilleszkedési törekvései és azok szükségszerű sikertelensége. Sehol másutt nem sikerült a beilleszkedés annyira, mint Magyarországon, ennek ellenére legtöbbünk azt érzi, hogy ez nem egészen sikerült. Kettős – zsidó és magyar – identitásunk együtt létezik, állandóan e kettő között lavírozunk, és ez rengeteg feszültség forrása. Az, hogy az ember egész életén keresztül a kötélen táncol, valószínűleg szerepet játszhat abban, hogy jártatja a száját, ahol nem feltétlenül kellene.

Már beszéltünk az emberek apa utáni vágyáról, s ez némiképpen összefügg a hatalommal, amelynek természetéről nemrég írt egy cikket. Benne idézi Adler közismert teóriáját a hatalomvágy ösztönéről. Néha azt gondolom, hogy a mindenkori hatalom megszemélyesítőjénél is visszataszítóbbak azok, akik körülötte sündörögnek.

Nekem volt egy tervem, hogy megírom majd az engedelmeskedők, a szófogadók pszichológiáját is, mert a kettő együtt érdekes. Ma látjuk igazán, hogy mennyire kiszámíthatatlan az, hogy egy hatalmi pozícióban hogyan kezd valaki viselkedni. Ez a pozíció önmagában hordoz bizonyos karaktervonásokat, és hihetetlen belső erő kell ahhoz, hogy a hatalomba kerülő ember le tudja küzdeni ezeket. Meggyőződésem, hogy nincsenek korábbi jegyek, nincs az a pszichológiai kísérlet, amivel meg lehet jósolni, hogy egy adott ember hogyan fog viselkedni hatalmi pozícióban.

Mi mozgat bennünket a hatalom felé? A kisebbségi érzés?

Az alacsonyabbrendűség érzése mindig is hatalmi vágyat ébresztett az emberekben.

Pár éve egy lengyel férfi – másvalakit idézve – úgy határozta meg az antiszemitizmust, hogy az „egy gój betegség, amelybe a zsidók halnak bele”. De mit gondol azokról a zsidókról, akik úgy próbálnak menekülni gyökereiktől, hogy a szélsőjobbhoz vonzódnak vagy csatlakoznak, mert ott érzik magukat biztonságban?

Ez egy nagyon rossz útja a menekülésnek, a menekülési vágynak. A vágy arra, hogy ott majd befogadják. Általában az ilyenfajta közösségeknek mindig van egy díszzsidaja, aminél rosszabb szerepet nehéz elképzelni. Amikor egy zsidó antiszemita, az a legborzasztóbb.

Önt mindig is érdekelte az irodalom, s nem csak mint olvasót. Még egy kötet gyermekverse is megjelent. Elmondana pár sort valamelyik verséből?

Nekem a legkedvesebb a Tűz című. „A tűz iszonyú gonosz lehet, apukám vashordóba zárta, úgy hívják, kályha. Most mérges a tűz, zúg, forog, szikrák pattognak belőle. Úgy háborog és szórja szerte mind a fényt. Azt hiszem, kicsit félek tőle, bár inkább sajnálom szegényt. A kályha biztosan szűk neki. Megkérem majd az apukát, hátha szabadon engedi.”

Nem lehet véletlen, hogy gyerekverseket írt.

Én megszállottan készültem magyartanárnak, és amit húszéves korom körül írtam, azt mind gyerekek számára írtam. Van egy nálam tizenkét évvel fiatalabb húgom, s az iránta érzett imádatom is hozzájárult az akkor írott versekhez, mesejátékokhoz.

Maradt még egy kérdésem. Vannak, akik megkérdőjelezik a holokausztoktatás eredményességét. Mit gondol erről?

Nemrég egy történelemtanár beszámolt nekem a saját tapasztalatairól. Amikor erről a korszakról beszél, mindig feláll valamelyik gyerek, hogy ez mind hazugság, s hogy a nagypapa szokott neki felolvasni a Mein Kampfból. Erre azt mondtam, hogy én bizony elővenném a Mein Kampfot, fel is olvasnék belőle, s megbeszélném velük szóról szóra. Nem az a megoldás, hogy elkezdem sajnálni az áldozatokat, hogy beszélek ezekről a szörnyűségekről. Ellenkezőleg: őket kell eljuttatni ahhoz a gondolathoz, hogy ez embertelen. Nem a szánalomból kell kiindulni. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a 10-12 éves gyerekek megközelíthetetlenek lennének. S az, hogy ezt befogadják vagy kizárják, attól függ, hogy ki olvassa fel nekik ezeket az idézeteket.

(Várnai Pál, 2011. március)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek

http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/szocialpszichologia/ch07s05.html

M. Dénes Tamás

Tags: Ausztria, Franciaország, katolicizmus, kereszténység, kisebbségek, közösség, magyar nyelv, Olaszország, pszichológia, roma, sport, Svájc

M. Dénes Tamás

 

„Mindig is magyar zászló volt a kollégiumi szobámban”

 

1979-ben született Budapesten. Gyerekkorától fogva sokat élt külföldön, ahol megismerhette a svájci általános és az osztrák középiskolát, később pedig a bécsi és poitiers-i egyetemi életet, majd az alkalmi munkák világát Genovában. Legjobban azonban mindig a medencében, vízipólós csapattársai között érezte otthon magát. Ma sportriporter, rádiós.

 

Mindig is szívügyed volt a sport, szerettél közvetíteni. Megvalósult ez a gyerekkori álom?

Sok szempontból megvalósult, mert sportriporter lettem, de máskülönben nem, mert nem lettem sportoló. Illetve, valamilyen szinten az is lettem, de nem annyira, amennyire szerettem volna. Mert nagyon más nézni és csinálni a sportot.

Mi szerettél volna lenni?

Először focista, s amikor az nem jött össze, akkor vízilabdás. Hittem is benne, hogy nagyon jó leszek. És aztán ott volt a közvetítés. Ugyanis valamilyen szinten reprodukálnom kellett azt, amit a rádióban hallottam a nagy példaképektől. Nyolc-kilencéves koromtól kezdve nagyon élveztem a Körkapcsolásokat, amiket azután gombfociban lejátszottam. Amikor pedig feltalálták a számítógépet, akkor már az előtt ülve közvetítettem. Az volt a vicces, hogy akkor épp Svájcban éltünk, és nagyon megszerettem a svájci jégkorongbajnokságot, nagyon izgalmasnak találtam, és elkezdtem svájci németül közvetíteni a meccseket. Roppantul élveztem.

Sok-sok év után valóra vált ez az álom.

Igen, egy idő után bekerültem a Magyar Rádióba, majd a pekingi olimpia kiküldött stábjába, és részt vettem a Körkapcsolásban is. Nekem igazából a legnagyobb álmom a Körkapcsolás volt. Amikor Zoli bácsi (Novotny Zoltán – a szerk.) bemondta, hogy „most a Körkapcsolás történetének 101. riportereként megszólal M. Dénes Tamás”, akkor majdnem elsírtam magam. Pedig ez egy Siófok–Nyíregyháza-meccs volt, de nekem rengeteget jelentett, még most is magam előtt látom az egészet.

Gyerekkorodban és huszonévesen is sokat éltél külföldön, vannak tapasztalataid, élményeid, kapcsolataid. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után miért jöttél haza?

Éltem Svájcban, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban, és úgy gondoltam, hogy rendelkezem bizonyos rálátással a sport világára, és van egy olyan tudásom, amivel itthon kevés ember büszkélkedhet: egy jóformán lexikális szintű tudás a nemzetközi bajnokságokról. Legyen az francia, német, olasz, spanyol – de nemcsak a nagy bajnokságok, hanem olyanok is, mint a ciprusi vagy az izlandi –, engem mind érdekel. És úgy gondoltam, hogy erre a tapasztalatra szükség lehet itthon. De csalódnom kellett, nem értékelték. Pontosabban értékelték, de a korom miatt mindig én maradtam az utolsó a rendkívül hierarchikusan felépített Magyar Rádióban. Valahogy nem ezt vártam a Sportszerkesztőségtől.

Bécsben az egyetemen a történelem szakon is a sporttal foglalkoztál.

Igen, szakdolgozatom témája a monarchia futballja volt 1880–1918 között. Ez nagyon újszerű volt, erről még senki nem írt. A Bécs–Prága–Budapest kulturális és sportháromszöget így még nem dolgozták fel korábban.

Mennyire volt más az egyetemi élet Bécsben?

Rendkívül személytelen volt a bécsi egyetem. Csak a töri szakra hatezren jártunk. Ez elég nagy csalódás volt. Itthon viszont nagyon jó a történelem szak, és jóval családiasabb a légkör, nagyon vágytam is haza, felvételiztem, de azt kell mondjam, szerencsére nem vettek fel.

Miért szerencsére?

Mert valószínűleg másfajta képet őriztem Magyarországról, mint amivé közben ez az ország lett.

Mennyi időt töltöttél külföldön?

Tizenhét évet, az eddigi életem felét.

Akkor mégis miért jöttél vissza?

Mert mindig is tudtam, hogy egyedül magyarul lehetek sportriporter. Hiába tudtam németül, el is helyezkedtem egy osztrák kereskedelmi rádiónál mint műsorvezető, de az más. Azután 2006-ban hazajöttem, ami fantasztikus volt. Nagyon hamar el tudtam helyezkedni a Rádiónál. Az volt az érdekes, hogy engem mindenhol elismertek a Rádiónál, a Sportosztályt kivéve. De én a Sportosztályhoz tartoztam.

Azt mondtad, mégis csalódás volt hazatérni.

Az országba igen. 2006 egy borzalmas fázis volt az ország életében. Ez az őszödi beszéd ideje, az ordenáré stílusú politizálás megszilárdulásáé. Borzalmasan agresszív volt a légkör itthon. 2006. szeptember 18-a után az addig is teljesen megosztott ország végérvényesen kettészakadt.

És nem ijedtél meg, hogy ebbe kell most hazaérkezned?

De! Ugyanakkor Olaszországból érkeztem, ahol szintén teljesen kettéosztott az ország, és nem északra meg délre, hanem jobb- és baloldalra. De akkor is kemény volt itthon szembesülni ezzel.

Mert úgy érezted, hogy valahol mégiscsak a te hazádról van szó? Ha egyáltalán hazádnak gondolod Magyarországot.

Abszolút! Én teljes mértékben patrióta vagyok. Olyannyira, hogy minden módon igyekeztem ezt kimutatni: mindig is magyar zászló volt a kollégiumi szobámban, a magyar válogatott meccseire jártam, mindig nekik szurkoltam, és rengeteg egyéb módon próbáltam kötődni ehhez az országhoz. És borzalmasan fájt, hogy itthon valami olyan elemi erővel jön a gyűlölet, és nemcsak a baloldal ellen, hanem szépen fokozatosan a zsidók ellen, a cigányok ellen, a melegek ellen is. A közbeszéd része lett a cigányellenesség – meg kell mondjam, még a zsidók körében is –, és egyre inkább szembeötlő az antiszemitizmus.

Neked fontos volt a zsidóságod? Egyáltalán, mindig tisztában voltál vele?

Mindig is tudtam, hogy zsidó vagyok, és azt is, hogy ehhez nekem semmi közöm sincs. Gyerekkoromban letagadtam, hogy zsidó vagyok. Egy keresztény néni volt a dadusom, gyerekkoromban ő volt velem a legtöbbet. Gyakorlatilag keresztény miliőben nőttem fel, ami rendkívül hatott rám. Ő tanított meg például imádkozni. Csak keresztény imákat tudok.

Ez vonzott téged?

Vonzott, persze azért, mert más volt! Mert azt vettem észre, hogy őket nem különböztetik meg, és nem akartam, hogy engem bárki is megkülönböztessen. Azért is tagadtam le a zsidóságomat, mert olyan akartam lenni, mint a tömeg.

Mennyire volt ez nyílt beszédtéma családon belül?

Az, hogy letagadom, sosem volt téma. Az antiszemitizmus kérdése, az ettől való félelem pedig akkor került elő egyre erősebben nálunk, ahogy egyre erősödött az antiszemitizmus Magyarországon.

Ez hatott a zsidóságtudatodra?

Ez nem egyfajta páncél, de az is igaz, hogy ha azt érzed, hogy először téged fognak elvinni vagy megütni, megverni, lelőni a származásod miatt, az mégiscsak megerősít benned egyfajta identitást. Hogy az én zsidó identitásom ettől erősödött-e meg? Nem tudom. De biztos, hogy ez is közrejátszott. Azt hiszem, hogy az én zsidó identitásom megtalálása a pszichológiával kezdődött. Pszichodrámára meg pszichológushoz jártam, és akkor kezdtem rájönni, hogy ez az én letagadott énem. Ezek a dolgok foglalkoztatnak engem, nekem fontosak, engem bántanak. Emlékszem, hogy annak idején Svájcban, tizenegy éves koromban az iskolában csináltam egy bohócot agyagból, és valaki horogkeresztet rajzolt rá. Erre én elsírtam magam, mert valahogy pontosan tudtam, hogy mit jelent ez.

Ekkor már tisztában voltál a családod múltjával?

Nem. Az volt a durva sajnos, hogy ezek számomra valahogy távoli történetek voltak, hogy elvitték a nagyszüleim családját, és megölték őket. Aztán egyszer a nővérem mutatott képeket. Azokon pedig hús-vér emberek voltak, akik hozzám tartoztak. És borzalmas volt látni, hogy ez nem csak egy tömeg. Számomra a legszörnyűbb a holokauszttal kapcsolatban az, hogy minden ebből vezethető le az életemben. De nemcsak az enyémben, hanem mindenkiében, akik számomra fontosak. Frusztrációk, félelmek, szorongások, minden ebből vezethető le. Csak egyedül a sportközvetítés nem. Csak abban vagyok felszabadult.

Ezek akár genetikailag is beléd ivódtak?

Abban biztos vagyok, hogy genetikailag valamiképpen megkaptuk ezeket az emlékeket, itt vannak valahol hátul elraktározva, elnyomva. Emlékszem, hogy valóságos vízióim voltak Mauthausenben.

A családban ez mennyire került elő?

Nálunk, egyfajta ateista család lévén, a zsidóság kérdése tabu volt. Igaz, apámék családjában azért volt róla szó, emlékszem, hogy nagypapámnak még imakendője is volt, meg talán imaszíja is, nem tudom. És gyertyát is gyújtottak péntekenként. De nekem valahogy mindez kimaradt.

Keresel kapcsolódásokat?

Keresek. Most például a Maccabiban vízilabdázom, vannak zsidó barátaim, de alapvetően mégsem ezt keresem, hanem jó embereket keresek, és teljesen mindegy, milyen származásúak. Alapvetően nagyon érzékeny vagyok erre a témára, de a zsidó társaságokban is nagyon különállónak tudom érezni magam.

Te nagyon érzékeny vagy a társadalmi igazságtalanságokra, a zsidók mellett a cigányok vagy akár a melegek kirekesztésére. Szerinted ez levezethető ebből az örökségből, a belső frusztrációból?

Egyértelműen levezethető. Nálam teljesen természetes volt, hogy kisebbségként a kisebbségeket védem, velük érzek szolidaritást. Én például mindig is ki fogok állni a cigánygyűlölet ellen, mert elmondhatatlanul frusztrál, hogy Magyarországon ez mennyire a közbeszéd része lett. Ezek a normák, amik ma Magyarországon elfogadottak, szerintem sok szempontból nem európaiak, és ezt nagyon nehezen is élem meg.

Mégis patrióta vagy.

Teljes mértékben magyarnak vallom magam, és nagyon büszke vagyok a nyelvre, a kultúrára, az irodalomra, a költészetre, amit Európában nem igazán tudnak megérteni. De az mélységesen fáj, amikor a magyarságomat mások elvitatják tőlem. Amikor pedig megmondják nekem, hogy nem vagyok magyar, akkor el is kezdem magam nem magyarnak érezni, és ez borzalmasan rossz. Mintha élnél egy családban, és egyszer csak közlik veled, hogy te nem vagy családtag. Nem kívánom senkinek. Közben viszont nem érzem magam eléggé zsidónak sem: nem ismerem a vallást, nem vonz Izrael, nem érzem, hogy bármi is odakötne. Külföldön amúgy sosem merült fel, hogy bármikor azt firtassák, zsidó vagyok-e vagy sem.

Ugyan büszke magyarnak vallod magad, de lenne olyan pont, amikor megint elmennél innen?

Lenne, és nagyon közeledünk ahhoz a ponthoz. Politikailag akkor, ha a Jobbik hatalomra jut. Akkor én innen elmegyek. Társadalmilag pedig, ha közvetlen ismerősömet fogják bántani vagy megverni az utcán a származása miatt, akkor innen végleg elmegyek. Én nem akarom egy olyan országban felnevelni a gyermekeimet, ahol félniük kell a származásuk miatt.

(Bán Dávid, 2013. április)

 

 

 

Ligeti Anna Sára

Tags: katolicizmus, kereszténység, kisebbségek, politika, rasszizmus, roma, Somer, Szarvas, szegénység, szegregáció, szociológia, tolerancia, vidék

Ligeti Anna Sára

 

„Borzasztóan hálásnak kell lenni azért, ami itt nekünk van”
Szociológus, főbb szakterülete a kisebbségpolitika. Korábban évekig dolgozott a Hasomer Hacair (Somer) nevű zsidó ifjúsági szervezetben, illetve a Szarvasi Nemzetközi Zsidó Táborban. Jelenleg is számos zsidó közösségi szervezetben tevékenykedik.

 

Mondhatjuk, hogy te már azt a fiatal zsidó generációt képviseled, amelyik belecsöppent a rendszerváltás után be- és újraindított ifjúsági közösségi életbe?

Inkább úgy érzem magam, mint aki a két generáció közé csöppent. Emlékszem, amikor elsős koromban először lementem Szarvasra, nagyon utáltam ott lenni. Hiányzott a mamám, megőrjítettek a kislányok közötti játszmák és ilyenek. Haza is mentem az első héten, és jó pár évig nem mentem le újra. De közben zsidó iskolába jártam, így benne voltam a közösségben. Szarvasra úgy 12-13 évesen kerültem vissza, ahová azután folyamatosan jártam, és most korcsoportvezető vagyok. Azaz tagja vagyok egy olyan nemzetközi csapatnak, ami a programokat kitalálja, szervezi és vezeti. Voltam csoportvezető, meg vezettem kézműves-foglalkozásokat és még számos hasonló dolgot.

Ki ajánlotta neked Szarvast? Az iskolában hallottál róla?

Igazából a szüleink ötlete volt. Páran lányok nagyon jóban voltunk, és egyikünk anyukáját beszervezték korcsoportvezetőnek, s ő ajánlotta fel, hogy mivel lent lesz nyáron, le lehet menni hozzá. Szüleink meg leküldtek. Ez még ’95-ben történt, minden éppen akkor alakult, akkor állt fel a közösség, és emlékszem, hogy minden programra úgy küldtek el a szüleink, hogy ez is új, meg az is új, érdemes megnézni. Jártunk a Bálint Házban meg kézműves-foglalkozásokon. De igazából akkor még egyik sem tetszett igazán. Szerintem a közösségnek is kellett idő, hogy kiforrja magát, hogy eldöntse, mit is akar nyújtani például gyerekprogram címén, meg nálam is ki kellett alakulnia egy olyan baráti társaságnak, amelynek tagjaival szeretek együtt lenni. Ugyanekkor kezdtem el járni a Somerbe is.

Mennyire erős kötődések alakultak ki a szarvasi csapatban?

Nagyon erősek. Nekem minden jelenlegi komolyabb barátságom Szarvashoz kötődik. Mi 15-16 éves korunkban elindultunk egy csoportvezetői (madrich) képzésen, ugyanakkor részt vettem egy hasonló képzésen a Somerben is, így egyszerre zúdult rám minden. Ez egy másfél éves képzés volt, és nagyon sok barátot szereztem ott, a jelenlegi lakótársaimból kettőt is onnan ismerek. Olyan kapcsolatok alakultak ki, amiket „örök barátságnak” lehet nevezni.

Nem túlságosan zárt ez a közösség?

Sokan mondják rá, hogy az. Több embert is ismerek, akik épp ezért nem járnak Szarvasra meg a Somerbe, mert úgy látják, hogy ezek túlságosan zárt közösségek. Nyilván nem akartuk, hogy ilyen legyen, de valahogy tényleg egy kicsit ilyenné alakult.

Mi a varázsa Szarvasnak?

Szerintem kamaszoknál nagyon fontos az identitáskeresés. Legtöbbünk szülei valahogy nem adták át nekünk a zsidó identitást, és itt volt mód ennek a keresésére. Meg azért ez egy nagyon hasonló társaság, hasonló érdeklődési körrel, jól egymásra tudtunk hangolódni. És persze a szüleink is örültek ennek, mert látták, hogy sokat tanulunk egymástól, és közben nem drogozunk vagy hasonlók.

Családon belül nem is igazán jelennek meg ezek a zsidó vonalak?

Nem igazán. Anyukám katolikus, apukám zsidó, de voltaképpen csak azt tudja az egészről, amit mi az öcsémmel elmondunk neki.

Akkor hogy kerültél zsidó iskolába?

A Lauderbe jártam, ami leginkább azért tetszett meg a szüleimnek, mert egy liberális, nyitottabb szellemű, demokráciára nevelő iskola. Apukámnak persze fontos volt az is, hogy zsidó iskola, de ő igazából csak azt szerette volna nekünk nyújtani, ami neki nem adatott meg.

Akkor a Lauder is hatott a zsidó érdeklődésedre?

Érdekes módon épp a Lauderen keresztül nem nagyon kerültem bele semmi ilyesmibe. Szerintem ez általában jellemző problémája a zsidó iskoláknak, hogy nem onnan, hanem szülőkön, barátokon keresztül vonódnak be a gyerekek a zsidóságba. Nekem nagyon egyszerre jött a képbe Szarvas és a Somer, meg az akkor megismert emberek. A Somert nagyon komolyan vettem, gimnazistaként sokat dolgoztam benne. De utána vezető lettem, ami már kevésbé volt jó, nem nyújtotta azt a közösségi élményt, mint előtte. Ehelyett inkább adminisztrációs feladatokkal és szervezetek közti harcokkal kellett foglalkoznom, így egy idő után abbahagytam.

Neked is az identitáskeresés szempontjából lett fontos a zsidóság?

Én nagyon sokat köszönhetek a zsidóságnak. Látok magam körül olyan gyerekeket, akik nem tudják mihez kötni az identitásukat. Szerintem csak a magyarsághoz nem elég kötődni, legalábbis nekem. Az valahogy nem az igazi, és számomra nagyon fontos lett, hogy a zsidósághoz is tudok kötődni. Ez a két szervezet nekem nagyon sokat alakított a személyiségemen, és csupa olyasmit, amiért borzasztóan hálás vagyok. A magyarság és a zsidóság keveredik bennem, és én valahogy így érzem biztosabbnak magam. Jó, hogy megvan ez is meg az is. A rossz részeket mindkettőből kizárhatom.

Hogy éled meg Magyarországon a zsidóságodat?

Nagyon jól, nekem ez nagyon jó. Szerintem általános probléma, hogy az emberek állandóan Nyugathoz meg Amerikához hasonlítják a zsidó életet, és persze hogy nem lehet itt olyan, mint mondjuk New Yorkban. Szarvas egy nemzetközi tábor, és nagyon sok kelet-európai ismerősre tettem ott szert, nagyon sok helyet végig is jártam, és szerintem borzasztóan hálásnak kell lenni azért, ami itt nekünk van. Ahol én mozgok, az úgy érzem, egy nagyon liberális zsidó kör, nagyon sok lehetőséggel. Persze vannak problémák, meg sok mindent nekünk kell megoldanunk, de alapvetően azért jól működik, nekem nagyon jó hangulatú az egész.

De nem egy kis elzárt szigetről beszélsz itt a nagy magyar valóságon belül?

De, abszolút. Zsidó buboréknak szoktuk ezt hívni. És ez nemcsak Szarvasra vagy a Somerre jellemző, hanem „ijesztő” esténként mondjuk a VII. kerületben végigsétálni, és látni, hogy mennyi az ismerős arc, akit a zsidó közösségből ismersz. És ha bemész bizonyos helyekre, tudod, hogy ott az embereknek legalább a fele zsidó lesz, és ezek nagyon ijesztő dolgok szerintem. Persze megvan a varázsuk is, az biztos. Vannak hátrányai is, meg előnyei is. Úgy érzem, hogy nagyon sokáig nem láttam meg a világ sok aspektusát emiatt. Megvannak a kapcsolataim a közösségen belül, ha mondjuk munkát keresek, megvan a lehetőségem egy közösségi emberhez fordulni. Ha valami programra megyek, akkor is ugyanezekkel a barátaimmal találkozom, és kezdtem egy kicsit úgy érezni, hogy nem ebben az országban élünk, hanem egy buborékban, ami nem reális. Bár szerintem ez ma már inkább a budapesti értelmiség egészét, és nem feltétlenül csak a zsidó közösséget jellemzi.

Mennyire éled meg a buborékon kívüli életet? Nem nyomasztanak például az erősödő antiszemita hangok?

Nem ezt élem meg nyomasztóan, hanem inkább azt, amikor azt látom, hogy a magyar zsidó közösség úgy éli meg a zsidóságát, hogy az a holokausztból és az antiszemitizmusból táplálkozik. Mert nagyon örülök ugyan, hogy ennyien elmennek az Élet Menetére, de az is jó lenne, ha ezek az emberek a jelenre és a jövőre is gondolnának, és olyan programokra is ilyen sokan elmennének. Hogy ne csak a múlt legyen. Iszonyú fontos, hogy a múltról megemlékezzünk, emlékezzünk rá és tanuljunk belőle, de ebből ki kell lépni, mert nem élő a közösség, ha folyamatosan csak a múltban él. Engem ez sokkal jobban nyomaszt, mint az antiszemitizmus, mert szélsőségesek mindenhol vannak.

Pedig nagyon sokan épp ezért gondolják élhetetlennek ezt az országot.

Szerintem azért is gondolkodom így, mert én a cigánysággal foglalkozom. És amikor látom, hogy ők milyen szinten élik mindennap az életüket, hogy mi mindent kell elviselniük nap mint nap, ahhoz képest a zsidóság a tökéletes ellenpólus. Borzasztó nagy önszerveződő és érdekérvényesítő képessége van. Itt volt nemrég az a Bayer Zsolt-cikk meg a cigánygyilkosságok, és az emberek nem mentek ki az utcára, lényegében nem csináltak semmit. De ha egy náci, akitől nem várunk mást, mint hogy antiszemita legyen, antiszemita beszólást tesz a Parlamentben, akkor kint vagyunk az utcán, és tüntetnek értünk, ami persze nagyon jólesett, és örülök, hogy így kiállnak értem. De folyamatosan azt érzem, hogy itt most nem mi vagyunk veszélyben. Tudom, hogy ez zsidó körökben szélsőséges gondolatnak számít, és sokan vitatkoznak is velem ezzel kapcsolatban.

Te akkor jóval fenyegetőbbnek érzed a cigányellenességet?

A cigányellenességet, a szegényellenességet, a hajléktalanok elleni fellépéseket, tehát tudnék egy pár csoportot felsorolni, amelyek valóban ki vannak téve a tényleges fenyegetettségnek. Mi jól kiépítettük a mi kis közösségünket, a kis burkot magunk köré, de látnunk kell, hogy vannak olyan népcsoportok, amelyeket az ország 80%-a utál. És sajnos látom néha Szarvason is meg zsidóknál is, hogy ugyan nálunk nagyobb a toleranciaszint, de nem mindenkinél áll össze a párhuzam, hogy ha a nagymamát megölték Auschwitzban, akkor ugyan már én sem kívánhatom senkinek a szenvedését. De sajnos nem mindenkinél áll ez így össze.

Szerintem már az is túlzás, hogy egyáltalán ilyen párhuzamokban kell gondolkodni. Miért nem merülhet fel a teljesen természetes emberi együttélés?

Azért vannak próbálkozások. Csináltunk egy cigány–zsidó gyerektábort és nagyon jól sikerült. Lakótársam a Bálint Házban szervezett toleranciaprogramot, és mindenféle helyekre elmentek, például a fiatalkorúak börtönébe, meg találkoztak homoszexuális csoportokkal, és a végén sajókazai és ózdi roma fiatalokkal szerveztünk egy közös tábort Szarvason. Már fent is vagyunk a Kurucinfón. Nagy eredmény! Persze könnyű úgy toleránsnak lenni, hogy ezt tanultuk otthon, de más az, amikor az ember valóban szembesül helyzetekkel. Ami nekünk nagyon fontos volt, hogy tisztán látszik, hogy az általunk nagyon kedvelt és használt – amúgy többre hivatott – informális oktatási módszer mennyire hatásos. Sajókazán már három nap alatt nagyszerű eredményeket értünk el. Ők egy iskolai órát nehezen ülnek végig, de ezzel a módszerrel akár órákat is végigbeszélgettek.

Hogyan fordultál a cigányság felé?

Voltaképpen véletlenül, mert amikor egyetemre jártam, azok a tanárok, akiktől szerettem volna tanulni, a kisebbségpolitikában tevékenykedtek, és gyakorlatilag ilyeneken múlt a dolog. De a szociológián amúgy is mindig vannak kérdőívezések, interjúfelvételek, és az általában a cigánysághoz kapcsolódik. Sok kutatás is folyt akkor a mélyszegénységgel, a cigánysággal kapcsolatban, és valamelyest bele is lehet szeretni ebbe a témába, van egy varázsa a vidéki zsákfaluknak. De abban is biztos vagyok, hogy komoly szerepet játszott a szarvasos, someros múlt, mert azt vettük észre a gyerekkori barátnőimmel, hogy ugyan más irányokba indultunk el az egyetemen, de valahogy mindannyian hasonló területeken kötöttünk ki. Mindenkinél szerepet játszanak a toleranciával, kisebbséggel, társadalmi igazságossággal kapcsolatos dolgok. De nyilván ez szocializáció kérdése is.

Mit gondolsz, mi lenne a leghatékonyabb eszköz a mélyszegénység, a társadalmi igazságtalanság leküzdésére?

Egyértelműen az oktatás. Megfognám a teljes oktatási rendszert, és szakértőkkel együtt a nulláról kezdve teljesen újraépíteném. Mert az eddigi meg főként a jelenlegi oktatással gazdaságilag sem lehet előrelépni.

Vannak konkrét ötleteid?

Nagyon fontosnak tartanám, hogy legyen kisebbségi oktatás, tehát a magyarban, a történelemben és más tantárgyakban szerepeljen a kisebbségek története, szerepe, kultúrája. De nemcsak a hazai kisebbségek megismerésére gondolok, hanem hogy nyissunk ki a világ felé, ismerjünk meg Európán kívüli kultúrákat, irodalmakat, mert ez a nagyon csak Magyarországra koncentráló népnemzeti nevelés ezen nagyon nem segít. És strukturálisan is átalakítanám az oktatást. Például nem tartom jónak a szabad iskolaválasztást, mert ezzel teljes falvak és iskolák szegregálódnak. Ez nem is fog befejeződni, amíg ezzel kapcsolatban nincs valami kényszer. És persze a tekintélyelvű oktatás sem működik, hogy „azért csináld, meg azért tisztelj, mert én idősebb vagyok”, mert ez egy olyan kultúra, amit egyesek nem tudnak magukévá tenni.

Amikor kis falvakban kutattok, nem szembesülsz olyan véleményekkel, hogy „na, itt van a pesti liberális értelmiségi, és most osztja nekünk az észt”?

Általában mindenhol nagyon nyitottak és barátságosak, mindig behívnak, és örülnek, hogy valaki egyáltalán meghallgatja a problémáikat. Inkább az a gond, hogy sokan azt hiszik, itt ez a pesti biztos segélyt hoz, vagy megoldja a problémákat, de konkrétan ott nem oldunk meg semmit, ami persze így elég ellentmondásosnak hat. Általában azok ellenségesek velünk szemben, akik mondjuk a cigányságot is támadják. Hiányzik, hogy bizonyos társadalmi csoportok között elinduljon egyfajta kommunikáció, párbeszéd, mert most már olyan nagy távolságok vannak egyes csoportok között, ami egyre beláthatatlanabb. Emiatt szokott is némi lelkiismeret-furdalásom lenni, mert sokan azt gondolják, hogy én a hatalomtól jövök, és segíteni tudok. Ugyan nagyon jók ezek az önkéntes programok, és egy-egy civil szervezet nagyon sok mindent el tud érni egyes falvakban, de ezek az akciók nem tudnak országos méreteket ölteni, amíg a rendszer így működik. A pályázati keretek egy idő után elfogynak, és ezért általában nem igazán fenntarthatóak ezek a programok.

Te látsz reményt a változásra?

Az biztos, hogy így nem lehet sokáig élni, ahogy most állunk. Bízom benne, hogy erre egy idő után nem az lesz a válaszom, hogy elmegyek itthonról, hanem nagyon remélem, hogy maradnak még itthon olyan emberek, akik tudnak valamit segíteni, és azt is, hogy én ezek közé az emberek közé fogok tartozni. Most azt látom, hogy sokan személyes támadásként élik meg a jelenlegi helyzetet, és nem a zsidóságukban, hanem a magyarságukban érzik támadva magukat. Először tapasztalom, hogy ezzel egy erősebb szolidaritás kezd kialakulni. Örömmel látom az egyetemfoglalások kapcsán is, hogy egyfajta szolidaritás kovácsolódott az emberek között, így én most nagyon bizakodó vagyok. Korábban az egyetemistákat nem érdekelték a gimnazisták, és fordítva, a gimnazistákat sem érdekelték az egyetemisták, de most mindenki látja, hogy ez nem vezet sehová, ezért össze kell fogni és szolidaritást vállalni.

(Bán Dávid, 2013. április)

 

 

Lányi Eszter

Tags: alija, elfogadás, judaisztika, katolicizmus, kibuc, kultúra, Magyarország, megemlékezés, oktatás, Portugália, Rabbiképző, Tel Aviv

Lányi Eszter

 

„A zsidóság bennem egy állandó ébrenlét”
Lányi Eszter az oktatás, a kultúra és a civil szféra találkozási pontjait kereső ember. 2002-ben barátaival megalapítja a Haver Alapítványt, amelynek kuratóriumi elnöke. Számos zsidó közösségi program elindítója és szervezője az elmúlt másfél évtizedben, amelyek mellett rádióműsorokat szerkeszt és vezet, valamint blogokat ír. 2007–2011 között Magyarország tel-avivi nagykövetségének a kulturális és oktatási ügyekért felelős szakdiplomatája. 2013 nyarától a Lauder Iskola külkapcsolatokért felelős vezetője.

 

Valamilyen szinten folyamatosan a zsidóság kíséri végig az életedet, noha mondtad, hogy családilag ez nem lenne ilyen egyértelmű.

Nekem is épp most járt az eszemben, hogy az egész gyerekkoromat a megosztottság kísérte végig, hogy se ide nem tartozom, se oda. Apám katolikus, anyám zsidó, de a vallás mint téma nem igazán szerepelt a szűkebb családi körben. Persze anyám elvitt néha széderre, meg a nagybátyja születésnapjára a zsinagógába, de közben apám családjával gyakrabban összejártunk – van két korombeli unokatestvérem, gondolom, emiatt is állandóbb volt a kapcsolat. Óvodáskoromban folyamatosan téma volt, vagy legalábbis így emlékszem, hogy nem vagyok megkeresztelve. Ez egészen addig nem nagyon érdekelt, amíg később be nem kerültem egy komolyabb zsidó közösségbe, ahol meg mindenki nagyon zsidó volt. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy ez a kétéltűség egyfajta hendikep. Megkérdezték, hogy mi történt a nagyszüleimmel a háború alatt, és elmeséltem az egyik ágat, de utána a másikról semmit nem mondtam, és ezt a hallgatóság furcsán fogadta. Apám családja nem kezelte jól a zsidó vonalat, és ezt gyerekként nehéz volt feldolgozni. Igazából akkor szerintem csak annyit tudtam volna mondani, hogy egy kicsit másnak éreztem magam, mint az apai unokatestvéreim. Végül is lehet, hogy ezért is kezdtem bele zsidó kötődésű civil munkákba, így a Haverbe is, mert valami olyat akartam elérni, amit családon belül nem lehetett.

Hol kezdődött a komolyabb zsidó kötődésed?

Tizenöt éves koromban kimentem Izraelbe, és nekem az egész zsidóságélmény ott kezdődött. Nem az a zsidó vagyok, aki a holokauszton keresztül éli meg a zsidóságát, engem ez valahogy nagyon másként talált meg. Csupa véletlennek köszönhetően. ’89-ben a mamám véletlenül összefutott Darvas István általános iskolai osztálytársam mamájával, aki mesélte, hogy ki lehet menni a Szochnuttal Izraelbe, három hét egy kibucban, utána egy hét országjárás, és csak a repülőjegyet kell kifizetni. István végül nem jött el, de én igen. Kint az anyai másod-unokatestvéremmel voltam, akivel egy névazonosság révén olyan csoportba kerültünk, ahol a gyerekek főleg az Anna Frank Gimnáziumból jöttek. Hirtelen egy másik bolygóra kerültem, komoly burokban nevelkedett csapattal találkoztam, s ez valódi kultúrsokkot jelentett. A nyár végén, már itthon, felhívott valaki a kibuccsoportunkból, hogy indul egy gimnáziumi osztály Izraelben, és, ha van kedvünk, menjünk ki. Az unokatestvéremmel erre leültünk a Régi posta utcai első McDonald’sban, és írtunk egy listát pro és kontra, amiben a pro nyert. Akkor szépen hazamentünk, és előadtuk a szüleinknek, hogy mi most elmegyünk tanulni Izraelbe. Én ugyan nem emlékeztem, de most mesélte az anyu, hogy ő először azt mondta: szó sem lehet róla, de aztán belegondolt és elengedett. Így az eötvösös első év után a második osztályt már Izraelben kezdtem el. De ha jól megnézzük, mindez tényleg a véletleneken múlt.

Mennyi időt töltöttél kint akkor?

Végül is másfél évet jártam kint, aztán jött az öbölháború, és jobbnak tűnt hazajönni. De akkor már nem akaródzott visszamenni az Eötvösbe. Egyrészt hozzászoktam Izraelben a zsidó légkörhöz, másrészt rettegtem az eötvösös matektanártól, úgyhogy inkább átmentem az Anna Frankba, amit nem különösebben szerettem, de végül maradtam, és ott is érettségiztem le.

Milyen volt az izraeli iskolád?

Bentlakásos iskola volt, elég különös hely. Egyrészt jártak oda nagyon gazdag latin-amerikai diákok, akik hozták magukkal a saját tanáraikat. Jóformán ők tartották el az iskolát, és eléggé le is voltak választva a többiektől. Ők már otthon iszonyatosan jól megtanultak héberül, és akkor egyszer csak valamelyik évben összekapták az egész osztályt, és egy félévre elhozták Izraelbe. Emlékszem, az egyik lánynak a születésnapjára a szülei leszálltak helikopterrel a focipályán, szóval teljesen elképesztő volt. Másrészt pedig jártak hátrányosabb helyzetű izraeli gyerekek is, akiknek a szülei elváltak, vagy börtönben voltak. Az egyiknek tényleg maffiózó volt az apja, tehát részben eléggé meredek csapat volt. És végül voltak azok a gyerekek, akik alijáztak, és sok segítségre volt szükségük a héberhez. Mindig két párhuzamos osztály indult, az egyik az izraeliek, a másik az alijások számára.

Mennyire volt köze az iskolának az izraeli valósághoz?

Nem sok, mert távol volt mindentől, egy kibuc mellett. Busz kétszer ment egy nap, és ha azt lekésted, akkor nagyon kreatívan kellett megoldani az utazást. Heti öt napot kellett iskolába járnunk, aztán másfél napot dolgoznunk. Voltak például veteményesei az iskolának, egyesek ott dolgoztak, én a konyhán takarítottam. Ez a drill bizonyos fokig fegyelemre tanított.

Mégis kialakult valami kötődésed Izraelhez.

Van egy természetes és megkérdőjelezhetetlen kötődésem, ami magától jött, erre engem nem neveltek. Biztosan sokat számított, hogy az életem legformatívabb éveit töltöttem ott. Azt nem tudom megmondani, hogy nem ugyanez történt volna-e, ha hasonló véletlenek egy másik országba terelnek.

Nem akartál kimenni, alijázni?

Nem igazán, és nem azért, mert nem szeretem Izraelt, hanem mert eléggé tisztán láttam, hogy nagyon nehéz ott talpon maradni. Jobbnak láttam, ha ez az Izrael-illúzió nem törik össze. Ámosz Oz mondja valahol, hogy Izraellel az a baj, hogy mint minden álom, ami egyszer valóra válik, tökéletlen. Ezt persze ő ennél szebben fogalmazta meg. Hosszabb ideig éltem Prágában, Stockholmban, majd pár éve Tel-Avivban, és egyre kevésbé tudom könnyedén venni a máshollétet. Sok időbe telik gyökeret ereszteni, kapcsolatokat kialakítani, hogy legyenek olyan barátaim, akik akkor is felhívnak, ha nem csak szívességet akarnak kérni. Ez nagyon nagy munka.

Akkor a gyökerek ide kötnek.

Persze. Itt van a család, a barátok, és a kulturális referenciák is nagyon sokat jelentenek.

A zsidó vonalak a munkádban is erőteljesen megjelennek.

Igen, hiszen tanultam a judaisztikát a Rabbiképzőben, ehhez értek. Két dolog izgat igazán: az oktatás és a kultúra, és a legjobb, amikor ez a kettő találkozik. A munkáim is többnyire ezekhez a területekhez köthetők. Mert igazából eléggé eltérő munkákat végeztem, de ha jobban megnézem, valahogy ez a két terület váltogatja bennük egymást. Közben az is nagyon izgat, hogy miként tudunk úgy változást elérni, hogy már nem is vagyunk ott. Például a négyéves tel-avivi munkám során azt próbáltam elérni, hogy olyan szakmai kapcsolatokat alakítsak ki, hozzak össze, amelyek nem a személyemhez kötődnek, akkor is megmaradnak, ha már eljöttem onnan.

Nekem egy kicsit kakukktojásnak, hozzád képest túl „hivatalosnak” tűnik a magyar nagykövetségen végzett munkád Tel-Avivban.

Amennyire csak lehetett, próbáltam nem hivatalosra venni a dolgot, illetve nem is kellett nagyon erősen próbálkoznom. Mindeközben nagyon sokat tanultam Szentgyörgyi Zoltán nagykövettől, amiért nagyon hálás vagyok neki. Voltaképpen sikerült egész jól megfegyelmeznie. Vicces volt, amikor elbúcsúztattak a nagykövetségen: megjegyezte, azért örül, hogy nem sikerült belőlem valódi értelemben vett köztisztviselőt faragnia. Látszott, hogy a hivatalosság része lepergett rólam. Ráadásul ez részemről teljesen öntudatlan reakció. Közben pedig nagyon izgalmas dolgokat sikerült létrehozni ebből a borzasztóan kevés pénzből, voltak sikeres projektjeink és remek helyi és hazai partnereink, akikre mindig jó visszagondolni. Ebben a munkában is azt szerettem, hogy állandóan új ingerek értek, sokat lehetett fejlődni, tanulni.

A civil szektor is ilyen izgalmas kihívást jelent számodra?

A Jointnak vannak olyan projektjei is, amelyek nem a zsidó közösséget szolgálják – a haiti újjáépítéstől egészen a mellrák elleni küzdelemig, amelyek közül az utóbbin én kezdtem el Magyarországon dolgozni még 2004-ben. Ezáltal jól beleláttam a hazai civil szférába, de addigra a Haver is kezdte kicsit kinőni magát – vagy legalábbis akkor már ráeszméltünk, hogy mekkora feladatot vettünk a nyakunkba.

Egyik alapítója vagy a Haver Alapítványnak, így civil munkádat mégis a zsidóság irányába fordítottad.

Az az igazság, és ez lehet, hogy furcsa lesz számodra, de nekem a zsidóságról nagyon fárasztó beszélni, mert úgy érzem, hogy ez egy teljesen személyes dolog. És ha nem látnám, hogy mekkora a tudatlanság, akkor azt mondanám, hogy én nem akarok erről ennyit beszélni, mert engem ezen a szinten ez nem érdekel. Nem feltétlenül az volt a célom, hogy efféle „közfeladatot” lássak el a zsidóságról való tudásommal és élményanyagommal. Most épp vannak teljesen friss és közvetlen tapasztalataim egyetemistákkal, akiknek egész egyszerűen zéró tudásuk van a zsidóságról. Ha a Haver szempontjából nézem őket, akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy egyfajta verseny folyik köztünk és az eszement antiszemita tanokat hirdető csapatok között, hogy mi érünk-e oda előbb valami korrekt információval, vagy egy teljesen őrült elképzelés.

Máshol is ennyire erősen érezhető, hogy a zsidóságról magyarázkodni kell?

Nem tudom, máshol én többnyire átutazom, és akkor az ember sok mindent nem pontosan ért, csak benyomásokat szerez az adott helyről. De azért elmesélem, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt két barátnőmmel Portugáliában utazgattunk, ahol összeismerkedtünk két helyi sráccal, és valahogy szóba került, hogy mi zsidók vagyunk. Talán a lisszaboni zsinagógát kerestük, nem emlékszem pontosan. Számomra az volt az egyetlen európai ország, ahol úgy lehetett kimondani, hogy zsidó, mintha azt mondanánk, kék vagy zöld, tehát nem kísérte semmilyen megjegyzés. Azóta is nagyon vágyom arra, hogy olyan helyen éljek, ahol nem kell állandóan magyarázkodni, nem kell hegyezni a fülemet, hogy mit milyen hangsúllyal mondanak, hogy vajon ez most tényleg azt jelenti, vagy épp az ellenkezőjét. Néha azon nevetek magamban, hogy ha még egyszer újjászületnék, akkor szívesen lennék mondjuk Norvégiában egy szőke keresztény lány, mert az kevésbé tűnik komplikált képletnek. Nem szeretnék még egyszer egy ilyen fárasztó sorsot magamnak.

Mert nem lehet kizárni az életedből.

Pontosan. Mert ha felszállsz a buszra, valaki zsidózni fog, újságot kinyitni meg szerintem manapság nem javasolt, a Facebookon pedig a barátaim komoly hányada tomboló antiszemita híreket posztol. Nem lehet nem észrevenni. És van benned egy szinte tudathasadásos állapot, hogy vajon csak túlreagálod, vagy annyira elfásultunk, hogy észre sem vesszük, hogy már rég a vonal alatt vagyunk. Ugyanez tapasztalható a politikában és számos közszereplő részéről is, akik nagyon cinikusan viszonyulnak a zsidósághoz és a holokauszthoz, és nem tudsz mit mondani, mert az egész megfoghatatlan. Engem például borzasztóan idegesítenek a teljesen kiüresedett holokausztmegemlékezések, minden kellékükkel együtt, mert szerintem többet ártanak, mint használnak. Azért tartom fontosnak az informális oktatást, mert az jóval többről szól, mint a történelmi dátumok, tények puszta felmondásáról. Valahogy relevánssá kellene tenni az egészet, hogy az embereket megérintse ez a dolog, de ez nagyon nehéz feladat. Amíg Magyarországon vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy közel félmillió honfitársuk szisztematikus kiirtása nem nemzeti tragédia, addig nagyon nagy bajban vagyunk.

Az informális oktatás mennyire lehet sikeres?

Nehéz megmondani. A méretünkhöz képest sok középiskoláshoz jutottunk el az elmúlt tíz évben, de ez a nagy képet nézve nem nagyon hozott változást. Ráadásul szerintem kifejezetten rosszabb lett a helyzet. A már említett egyetemistákat kérdeztem, hogy mennyi zsidó él ma Magyarországon. Egyesek szerint háromszázezer, mások szerint hatszázezer, sőt akár egymillió is, és ezek a számok rendszeresen elhangzanak. Történelem szakos egyetemistákról van szó. Később elmondtam nekik, hogy a most készült népszámlálási adatok szerint ma nem sokkal többen, mint tízezren vallják magukat zsidónak, ami persze szintén távol esik a 80–120 ezresre becsült mutatótól. Vagyis lehet, hogy néha különösebb ok nélkül túl sokat beszélünk a zsidóságról, és ezért is él ez a kép az emberekben.

Akkor nem kellene erről ennyit beszélni?

Úgy érzem, hogy nagyon térdmagasságban beszélünk erről, és ráadásul sok a feldolgozatlan indulat, amit nem tudunk hogyan kanalizálni, nincs rá módszerünk. Nagyon nehéz az indulatokat észérvekkel levezetni, vagy azokra racionálisan reagálni, például ha egy gyerek otthonról alapból azt hozza, hogy a zsidókat és a cigányokat utálni kell. Eszembe jut erről egy történet: talán 19 éves lehettem, és egy helyes osztálytársnőmmel utaztam a villamoson, aki épp akkor jött egy nemzetközi néptánctalálkozóról. Egyszer csak azt mondja, hogy „ezek az izraeli lányok nagyon erőszakosak voltak, elhasználták az összes meleg vizet, és voltaképpen igaza volt Hitlernek”. Erre nem nagyon tudtam épkézláb módon reagálni, csak annyit mondtam, hogy értem amit mond, másfél évig éltem Izraelben, de talán a dolgok között nincs ilyen direkt összefüggés. Itt megakadt a beszélgetés. Azután eltelt nagyon sok év, és teljesen váratlanul kaptam tőle egy e-mailt, hogy épp egy kibucba készül önkéntesnek. Úgy éreztem, hogy ez egy sikertörténet. De nem állhatunk oda a villamoson minden félreinformált, rossz elvek alapján nevelt ember mellé, hogy hátha még megmenthető. Van egy szerintem zseniális animációs film, ami fent is van a Haver honlapján, The Tribe (A törzs) a címe, és a Barbie babákon keresztül beszél a zsidó történelemről, és érint jó pár mai dilemmát is. A végén elhangzik egy számomra nagyon életszerű monológ arról, hogy az ember néha nem tud mit mondani egy antiszemita sértésre, mert nincs rá felkészülve. Elmeséli egy nő, hogy a bárpultos odaszól neki, hogy „te nem is nézel ki zsidónak”, amit automatikusan megköszön, és csak utána gondol bele, hogy ezzel most mit is akart mondani az illető? Ez egy óriási belső feszültség az emberben. Azt veszem észre, hogy a zsidóság bennem egy állandó ébrenlét, és ez az utóbbi időben mérhetetlenül fárasztó.

 

(Bán Dávid, 2013. április)

 

 

Faludy György

Tags: asszimiláció, demokrácia, emigráció, Horthy, irodalom, költészet, népi-urbánus ellentét, numerus clausus, Rákosi korszak, Solymosi Eszter, szamizdat irodalom

Faludy György

 

„Azt hogy zsidó vagyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom?”

 

Faludy György, Kossuth-díjas költő, író, műfordító. Pályáját az 1937-ben megjelent Villon-átköltései alapozták meg. 1938-ban, Magyarország németbarát magatartása miatt emigrált, majd 1946-ban visszatért. Koholt vádak alapján azonban a recski kényszermunkatáborba zárták, majd pár évvel szabadulása után, 1956-ban ismét elhagyta az országot. A rendszerváltásig a magyar emigráció meghatározó irodalmi figurája volt, munkáit itthon szamizdat kiadásban ismerhette meg a közönség. 1989-ben végleg hazatelepült, és folytatta polgárpukkasztó közéleti megnyilvánulásait. A Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapítója. 2006-ban, Budapesten hunyt el.

Elsőként az AB Független Kiadónál szamizdatban megjelent, életrajzi ihletésű Pokolbéli víg napjaim című könyvet adom oda neki, hogy dedikálja. Miközben a tollat keresi, megkérdezi:

Á, ismeri ennek a könyvnek a történetét?

Nem, de szívesen meghallgatom.

Nagyon mulatságos. Úgy kezdődött, hogy Demszky Gábor (az AB Kiadó akkori vezetője – a szerk.) kint járt nálam Torontóban, és kérte tőlem ezt a könyvet, amit angolul olvasott.

Angolul írta ezt a könyvet?

Félig-meddig. Angol közönségnek készült, nem magyarnak. Amikor 1960–61-ben írtam, reményem sem volt arra, hogy valaha magyarul megjelenhet. A magyar kézirat egy része el is veszett, úgyhogy sokat újra kellett írnom belőle. Amikor elkészültem, már csak az a nagy kérdés maradt, hogyan juttassam el Pestre. Kaptam egy üzenetet, hogy küldjem el a budapesti amerikai követségre. Szép nagy csomag, nyolcszáz oldal. Pesten egy barátunkat küldtük érte. Ahogy ment a követségre, észrevette, hogy a titkosrendőrök követik. Hazament, és otthon készített tizenkét hasonló csomagot, és megkérte tizenkét barátját, hogy segítsen. Aztán újra elindult a követségre. Természetesen, ahogy a Szabadság téren átvágott, látta, hogy a titkosrendőrök egy autóval követik. Felszaladt a követségre, jött ki a csomaggal, a detektívek utána az autóval. Berohant a házba, ahol lakott, a detektívek kiszálltak az autóból, és utánafutottak, hogy elkapják. De abban a pillanatban megjelent tizenkét ember, mindegyikük éppen olyan pakkal a kezében, amilyet kerestek. Na, akkor feladták a rendőrök.

Mindez már a nyolcvanas évek második felében történt?

1987-ben jött ki ez a kötet. Előtte jelent meg több kiadásban a Villon-könyvem. Annak rengeteg kalózkiadása volt. Például egy nagyon szép, amit Miskolcon csináltak. Minden szerepelt benne, a nevemet kivéve.

És miért éppen azt hagyták ki?

Az én nevemet 1956 után sokáig nem szabadott leírni. Még a Széchényi Könyvtár katalógusából is kivették a könyveim céduláit.

Azért az szép, hogy ha a nevét nyilvánosan nem is szabadott emlegetni, mégsem felejtették el itthon.

Amikor hazajöttem, nagyon féltem, hogy csak a 70 évnél idősebbek fogják tudni, hogy ki vagyok. Úgyhogy nagy élvezet volt, amikor az első előadásomat tartottam Szegeden. Bár úgy indult, hogy a város vezetője – a nevét már elfelejtettem, egy rohadt – kijelentette, hogy amíg ő ott van, én nem nyithatom ki a pofámat Szegeden. Így mondta. Amire az egyetem rektora odaadta az auditorium maximumot. Este nyolckor kezdődött az előadás, és vagy egy negyed óráig tartott, amíg egyáltalán be tudtam jutni, annyian jöttek el. S bár ötven percnél nem szoktam tovább beszélni, éjjel egyig tartott az előadás.

Emlékszem az 1988-as első Jurta Színházbeli előadására, oda se nagyon lehetett beférni.

Nagy öröm volt számomra, egyrészt hogy nem felejtettek el, másrészt hogy sok fiatal jön el meghallgatni. Ma is, bárhol tartok előadást az országban, a közönség legalább háromnegyede fiatal.

Akkor elégedett az élettel?

Ami a személyes sorsomat illeti, teljes mértékben. Nem gondoltam volna, hogy hazajöhetek még egyszer. Emigrációs barátaim többsége ezt már nem érte meg. Ám a világ sorsát meglehetősen reménytelennek látom. A környezet megállíthatatlanul pusztul. És a népességrobbanással sem tud senki mit kezdeni. Fiatalkoromban azt gondoltuk, hogy ha Hitlert és Sztálint sikerül legyőzni, akkor minden rendben lesz. Akkor „csak” Sztálin, Hitler, no meg Horthy volt a probléma. És mindaz a mocsok, amit a harmincas években ránk zúdítottak.

Mi volt a fő baj azokkal a harmincas évekkel?

Kicsit messzebbről kezdem, de egy jellemző példával: emlékszem, amikor Horthy bevonult a katonáival – román fedezet alatt – Budapestre, mi is ott álltunk a nagyapámmal a tömegben a Gellért Szálló előtt. És Horthy utasította a katonáit, hogy szálljanak le a lovakról, járművekről, forduljanak meg és pisáljanak. Mindenki láthassa, hogy ők megvetik a bűnös várost. Fölszámolták a demokratikus intézményeket. Aztán a német szövetség. Az irodalomra is rámásztak. Persze az igazi írók, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő – és sorolhatnám még hosszan tovább – mind ellenzéki maradt. Amit azért eltűrtek. A jobboldali írókat pedig elmosta az idő. Bár már akkor sem értek sokat. Talán az egyetlen Szabó Dezsőn kívül, aki azért szintén egy kétséges figura volt.

Azért Szabó Dezső meglehetősen sikeres író volt.

Igen is meg nem is. Kétségtelen, ő volt a kurzus lelke, bár aztán ellene fordult. S a végén egész tisztességesen viselkedett. De abból, amit írt, mi maradt?

Talán csak az Elsodort falu, bár azt hiszem ma már azt is kevés ember tudja végigolvasni.

Mindig azt mondták róla, hogy az egy zsidóellenes mű, holott román- és magyarellenes. Még azt sem tudták, hogy mit olvasnak.

Írja a Pokolbéli víg napjaim című könyvében, hogy a népi-urbánus vitából mindig is igyekezett kimaradni. Elhitték a kollégái ezt önnek?

Persze próbálnak mindenkit beskatulyázni. Az ember hiába igyekszik. Én annyit mondtam, az irodalmi köröktől mindig távol tartottam magam.

A népi-urbánus vita a zsidó-nem zsidó ellentétnek volt az eufemisztikus megfogalmazása.

Részben. De azért ennél összetettebb a dolog. Nem hiszem, hogy Tersánszky valaha azt mondta volna magáról, hogy ő vidéki. Vagy a faluról első riportokat író Kovács Imre soha nem állt ködös parasztelképzelések oldalára. Persze voltak, akik nagyszájúan pofáztak, mint Erdélyi József.

Aki 1938-ban megírta Solymosi Eszter vére című hírhedt versét.

Emlékszem, Nagy Lajossal ültem a kávéházban a vers megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az asztalunkhoz, Nagy Lajos rászólt: „Ide többé nem ülsz le.” Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: „Mi az, Lajos, te is elárultál minket?”

A zsidóság a költészetében sohasem foglalkoztatta. Legfeljebb csak az élet nagy pillanataiban. Találtam egy versét, az Újszülött fiamhoz címűt (ez a Szombatban is megjelent), amelyben azért szót ejt az ősökről. Egyébként nem érdekelte a dolog?

Persze hogy nem érdekelt.

Miért persze?

Arany János talán mindig arról írt, hogy mi a kapcsolata a nagyszalontai ősökkel? Ez nem egy verstéma. Azt, hogy zsidó vagyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom?

Mit jelent a zsidósága az életben? Jó, rossz, nem számít?

Bizonyos mértékig örülök neki. Mert az embert egy olyan népbe osztja be, amely rendkívül régi kultúrával rendelkezik – még ha annak nem minden részét ismerem el a magam számára. Az utolsó százötven évben kevés nép járult olyan nagymértékben hozzá a civilizáció fejlődéséhez, mint a zsidó. Borzasztóan örültem, amikor a zsidó állam megalakult. Bár most egy kissé meg vagyok rettenve. Továbbra is a zsidó emigráció alkotja a szellemileg fontos dolgokat, Izraelben pedig nem nagyon születtek ilyesmik. Amerikai támogatással sikerült fenntartani az egészet. Bár soha nem jártam ott, nem volt annyi pénzem, hogy elutazzak, sokat tudok az országról. Egyébként a másod-unokatestvérem volt hosszú ideig Jeruzsálem polgármestere.

Teddy Kollek?

Igen. Ugyan személyesen soha nem találkoztunk, de azért kölcsönösen számon tartjuk egymást.

Ugorjunk vissza a múltba. Életrajzi könyvében számtalan okot említ, miért érezte úgy, hogy 1938-ban el kell mennie Magyarországról. Az okok között nem szerepel, hogy attól tartott volna, zsidósága miatt üldözni fogják.

Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt. Cs. Szabó Laci megígérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd.

Elhitte?

Ő elhitte. Én nem, hogy sikerül neki. Persze, amit kérdez, az is egyik oka volt, hogy elmentem. Csak hogy érzékeltessem önnek a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, különben agyon fogják ütni. Azt felelte: „Hülye vagy, tényleg azt hiszed, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?”

Miért bizakodtak ennyire az emberek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt Solymosi Eszter vére. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangulatban is ott volt, nem csak a politikában.

Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfordultak zsidók.

És a numerus clausus 1921-ből?

Akkor azt gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta egy ember: gyere, menekülj – akkor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzátartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg, mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni a kristályéjszakáról.

Sok rokonát elvitték és megölték Auschwitzban, a húgát Kun páterék lőtték agyon a Duna-parton. Milyen érzés volt a háború után mindennek a tudatában visszajönni?

A húgomat éppen ebből az épületből vitték el, ahol most élek. Akkor ez nyilas ház volt. Itt a Margit híd lábánál lőtték agyon.

Az ablakból éppen odalátni.

Egyenesen oda. Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, minden megváltozott. Különben is, a magyar nácik sohasem kerültek többségbe. Nézze csak az irodalmat, Féja Gézán, Erdélyi Józsefen – aki nemcsak költőnek, embernek is jelentéktelen volt – és még néhány nagyszájún kívül alig tartottak velük. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni.

Biztos lenne, aki erre azt feleli, hogy hát persze, mert az iskolában ideológiai okokból nem tanították őket.

Nincs is kiket. Gyengék voltak. Amikor először hazajöttem, mint már mondtam, abban bíztunk, hogy megváltoztak a dolgok. Nem ismertük a jaltai szerződést, abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy az orosz megszállás hamar véget ér. Egy évet kibírunk, mondtuk. Aztán, amikor 1945 áprilisában először bevittek az ÁVO-ra, kezdtem érezni, hogy nincs rendben minden.

Miért vitték be?

Mert ledöntöttük Prohászka Ottokár püspök szobrát.

Miért zavarta Prohászka ennyire?

Például az antiszemitizmusa. Megjegyzem, nemcsak engem, de még a pápát is zavarta. A fő ok azonban az volt, hogy barátomat, Károlyi Mihályt gúnyolta, születési hibáját felemlegetve farkastorkú gazembernek nevezte. Gyűlölte Károlyit. Horthyék viszont Károlyi elleni bosszúból éppen az ő palotájának kertjében állíttatták fel a szobrát. Károlyi, miután hazajött, háromszor is kérte az érseki helynököt, hogy az ő költségére távolítsák el a szobrot. De nem tették meg. Egy év várakozás után Károlyi megkért, döntsem le a szobrot.

Miért gondolta Károlyi, hogy a szobordöntögetéshez is jól ért?

Barátok voltunk, tudta, hogy én vállalkozó szellemű vagyok. Le is döntöttük a társaimmal. Másnap bevittek a rendőrségre. Kértem a feleségemet, telefonáljon Tildy Zoltán köztársasági elnöknek, szabadítsanak ki. Mire beértem, Péter Gábor már megkapta az értesítést, úgyhogy amikor meglátott, azt mondta: szervusz, gyere velem reggelizni.

Ismerték egymást rég?

Akkor találkoztunk először. Azt feleltem, hogy nem megyek veled reggelizni, de el sem megyek, amíg azokat a fiúkat el nem engedik, akikkel együtt döntöttük le a szobrot, és akiket szintén bevittek. Elengedték őket, s újra hívott reggelizni. Megint azt válaszoltam, hogy nem. Mire ő: „Fogsz te még itt reggelizni.” Igaza lett. Mikor néhány évvel később összeverve, rongyosan, véresen becipeltek elé a fogdából, azt mondta, nem engedünk ki, itt fogsz megdögleni, mert hülyékre nincs szükség. – Miért lennék én hülye? – kérdeztem. – Mert hazajöttél Amerikából – válaszolt a kommunista titkosrendőrség főnöke.

Ön arról híres, hogy a legnehezebb helyzetekben, a „pokolban” is írt verseket. És mostanában?

Recsken például a saját vigasztalásomra írtam verseket. Csak az volt a baj, hogy én voltam a kézirat. Fejben. Mi lesz, ha én már nem leszek, miként maradnak meg a versek? A fogolytársaim így aztán megtanulták, amit írtam. Ma is írok, persze. Mit is csinálnék. Most jelent meg egy kötetem: La Fontaine-versfordítások, Marc Chagall rajzaival.

A könyv fülszövege szerint Ön élő klasszikus. Milyen élő klasszikusnak lenni?

Nézze, ha nem volna annyi fiatal, aki szeret és felkeres, akkor szégyellném. De így nagy öröm.

Látom, ennyi év és ennyi könyv után még mindig tud örülni egy újnak.

Hajaj! Nagyon. Nézze meg, ez is milyen szép. És jól fogy. Tudja, én arra számítottam, hogy hatvanéves korom körül meghalok, és marad utánam ötszáz oldalnyi vers. Most már ezernél tartok, és lassan kínos ennyit az utókorra hagyni. Mit csinálnak majd vele?

Azért a kortársai egykor nem voltak mind elragadtatva öntől. Radnóti naplójában például azt írja: „Faludy Györgyöt mint irodalmi jelenséget, én sem szívlelem…” Mennyire zavarta az ilyen vélekedés?

Engem nem zavart, a kortársakat zavartam én. Tudja, amikor a régi, liberális, harmincas évekbeli Magyar Hírlapba elkezdtem írni, szombat este 11 körül, és amikor jött ki a nyomdából a vasárnapi lap, mindig várták már néhányan az utcán, s azonnal a melléklet első oldalára lapoztak, ahol az én verseim jelentek meg. Nagy boldogság volt látni, csak éppen a költőbarátaim otthagytak miatta.

Arra céloz, hogy Radnóti irigy lett volna önre?

Nem szerettük Radnótit, gyenge költőnek tartottuk, nem hittük, hogy lesz belőle igazi. De végül 1941-től nagyszerű lett.

Ugorjunk megint egyet. Az unokái Angliában élnek. Mit szólnak ahhoz, hogy a nagyapjuk magyar költőként „élő klasszikus”?

Azt hiszem, különösebben nem foglalkoztatja őket. A fiam kétéves volt, amikor odakerültünk, a felesége angol. Az unokáim már nem tudnak magyarul. Egyébként a nagyobbik fiúunokám, aki 14 éves, híresség, sokat írtak róla a lapok, mert az egyik legfiatalabb, aki valaha Cambridge-be járt. Művészettörténetet, teológiát, filozófiát hallgat. A tizenegy éves unokám is nagyon szép és kedves lány. A verseimet azonban legfeljebb angolul tudják elolvasni.

 (Dési János, 1999. február)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

További linkek 

Faludy György életrajza: http://pim.hu/object.BAF89919-33F6-4B7A-AEB8-0F07D699A9F1.ivy

Faludy György művei digitalizálva: http://pim.hu/object.0bfc8441-d6f5-4f56-9087-d31f36358442.ivy

Bibliográfia: http://pim.hu/object.58EB76C1-04CD-49E8-AE41-805B75789469.ivy

 

 

Domonkos István

Tags: ÁVH, Holokauszt Emlékközpont, Horthy, I. világháború, Koncepciós perek, Nagy Imre, nyilasok, orvosper, Rákosi korszak, Szálasi, Terror Háza, Trianon, világháború

Domonkos István

 

„Apámat elhurcolták azzal, hogy csak egy kis meghallgatásra viszik…”

 

Domonkos István nyugdíjas gépészmérnök, a rendszerváltást követően részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. Édesapját, Domonkos Miksát, a zsidó hitközség főtitkárát, 1953-ban az egy évvel korábban Leningrádban kezdődött ún. cionista orvosper kapcsán, cionista összeesküvés vádjával letartóztatták. A koholt vádak szerint az amerikai hírszerzés és a Joint megbízásából a rendszer megdöntésére szervezett összeesküvést. Több hitközségi vezető mellett ő is a koncepciós ügy áldozata lett.

 

Kérem, mondjon pár szót önmagáról.

Amikor 1939-ben leérettségiztem, a zsidótörvények már rendkívül hátrányosan érintettek. Szó sem lehetett arról, hogy egyetemre járjak, úgyhogy kitanultam a villanyszerelő szakmát, és pár évig ebben dolgoztam. 1942-ben behívtak munkaszolgálatra, ahonnan csak 1945-ben szereltem le. A felszabadulás után folytattam a mesterségemet, majd megnősültem. Az ötvenes években sikerült bejutnom a Műszaki Egyetemre, ahol gépészmérnöki diplomát szereztem. Először tervezőintézetekben dolgoztam, majd pályám utolsó húsz évében az Országos Onkológiai Intézet műszaki osztályát vezettem. Nyugdíjazás után hamar egy politikai szervezetnek, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságnak lettem a tagja. Ennek révén, az 1989-es rendszerváltást követően részt vehettem az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásokon, ahol többek között olyan emberekkel kerültem baráti kapcsolatba, mint Szabad György és Antall József. Később saját kerületemben, Rákospalotán, én lettem a legidősebb önkormányzati képviselő.

Édesapja, Domonkos Miksa pályakezdéséről is szeretnénk hallani.

Édesapám szintén mérnök volt, a szállítási kérdések specialistája. Az első világháborúban súlyosan megsebesült, de végigszolgálta azt. Nagyon sok kitüntetést szerzett, és főhadnagyi rangban szerelt le. A háborút követően pedig egy nagy amerikai vállalat szakértője lett. 1935-ben Horthy soron kívül századossá léptette elő. Horthy oldalán vett részt teljes díszben a kassai bevonulásban. Jól jellemzi gondolkodását az a levél, amelyben munkaszolgálatos fia, Péter halálhírét közli annak fivérével, Istvánnal: „Az orosz harctéren életét adta a hazáért… Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában.”

Hogyan került Domonkos Miksa kapcsolatba a zsidó vezetéssel? Hogyan élte túl az üldözés éveit?

Talán mert iskolai éveiben osztálytársa és barátja volt a hitközség főtitkára, Eppler Sándor, a német megszállás után a Zsidó Tanács apám segítségét kérte. Rendészeti kérdésekkel és a németekkel való kapcsolattartással foglalkozott. Apám két évet töltött német egyetemeken, kitűnően beszélte ezt a nyelvet, amellett hogy – nem egészen legálisan – századosi egyenruháját hordta, amihez nem kevés vagányság kellett. A németek nem is igazán tudták, hogy hova tegyék, kivel is állnak szemben, mindenesetre respektálták apám fellépését, nyelvtudását. Hasonlóan viszonyultak hozzá a nyilasok is, akik tisztelegtek neki, mint olyan századosi egyenruhát viselő embernek, akinek a gettóban jóformán teljhatalma volt. Apám Raoul Wallenberggel is felvette a kapcsolatot, aki sok mindenben segített neki. Szálasinak volt egy Szalai Pál nevű embere. Ez a Szalai könyvkereskedő volt, aki fiatalon csatlakozott a nyilaskeresztes mozgalomhoz. Amikor a harmincas években Szálasit lecsukták, vele együtt került a szegedi Csillag börtönbe, ahol egyébként Rákosi is raboskodott. Amikor 1944 őszén Szálasiék hatalomra kerültek, behívták Szalait, és azzal bízták meg, hogy a Nyilaskeresztes Párt és a budapesti rendőr-főkapitányság között összekötő tiszt legyen. A szerencsétlen fiatalember nem térhetett ki a megbízás elől, de akkorra már zsidó kapcsolatokkal rendelkezett, és bejárt apámékhoz a Síp utca 12-be, mert sok tekintetben lehetett tőle segítséget remélni. Kapcsolatai révén Szalai mindenről időben értesült. Amikor az oroszok már majdnem elfoglalták a pesti oldalt és a nyilasok az utolsó hidakon átvonultak Budára, egy német különítménnyel karöltve arra készültek, hogy nagy zsidóirtást végeznek a pesti gettóban. Erről Szalai tudomást szerzett, és apámék tanácsára felhívta Raoul Wallenberget. Wallenberg pedig kapcsolatba lépett a Royal Szállóban székelő Wehrmacht parancsnokával – ha jól emlékszem, Schmidhubernek hívták –, azzal, hogy ha itt egy tömeggyilkosságra kerül sor, őt fogják felelősségre vonni a háború után. A tábornok intézkedett, a gettó pedig rövidesen felszabadult.

Mi történt Szalaival a háború után?

Két alkalommal is őrizetbe vette a politikai rendőrség, de a zsidók mindkét alkalommal igazolták mint jó szándékú, tisztességes embert. Viszont 1952 táján az utcán elfogták, bevitték az ÁVH-ra, és azt a hihetetlen és abszurd ügyet próbálták az ő „segítségével” kreálni – hiszen múltja miatt zsarolható volt –, hogy Wallenberget itt, Budapesten gyilkolták meg zsidó vezetők.

Mivel foglalkozott az apja, Domonkos Miksa a háborút követően?

Apámat az Izraelita Hitközség főtitkárává választották meg, és 1950-ig megmaradt ebben a funkciójában. Ebben az időben azonban már több konfliktusa támadt a hitközségbe beépülő kommunistákkal. Ellenezte az állam és az egyház között megkötendő egyezményt is – Stöcklerrel ellentétben nem is írta alá –, valamint az iskolák és kórházak államosítását. Végül nem maradt más választása, mint hogy 1950-ben, hatvanéves korában, kérje a nyugdíjazását.

Mikor és milyen körülmények között vitte el édesapját az ÁVH?

1953. április 7-én, kora hajnalban mintegy fél tucat ávéhás jelent meg ebben a házban, ahol most beszélgetünk. Apámat elhurcolták azzal, hogy csak egy kis meghallgatásra viszik, de pár óra múlva apám nélkül tértek vissza. Mindent felforgattak, rengeteg iratot elvittek. Ezután hosszú ideig semmi értesítést nem kaptunk, hogy hol van, él-e, részesíthető-e jogi védelemben. Mindent megpróbáltam, ügyészséghez fordultam, de sehol sem kaptam kielégítő választ. Ha jól emlékszem, 1953. november 13-án meglátogatott minket egy ávéhás, „beszólt” anyámnak, hogy kérem, „az ön férje most már szabad ember, kiengedtük, de hát egészségileg egy kicsit leromlott az állapota, az István Kórházban van, ott megnézhetik”. Nem akarom részletezni, mit is éreztünk. A húgommal együtt bementünk a kórházba, és apámat borzalmas állapotban találtuk. Száz-száztíz kilós, nagyszerű izomzatú ember volt korábban, ám egy összetöpörödött, nyomorék ember feküdt az ágyon, a kínzások következtében leromlott állapotban, szinte magánkívül. Mint utóbb a leletekből kiderült, a vörösvérsejtek száma vészesen lecsökkent. Az ávósok éjszaka vitték be, és az ügyeletes orvos először nem akarta átvenni, mivel apám nevét sem voltak hajlandók megmondani. Egy kis telefonálás, hercehurca után azonban beleegyeztek, hogy felfedik apám kilétét. A kórházban egy hét alatt valahogy rendbe hozták (szerencsére dolgozott ott egy ismerős zsidó orvos), és apám valamivel jobban lett. Hazahoztuk, de arra, hogy megkérdezzük tőle, mi is történt vele, nem volt se időnk, se energiánk. Ebben az állapotában nem is akartunk ezzel próbálkozni. Néhány hét múlva kapott egy szívrohamot és meghalt. Halála nyilván a börtönben okozott fizikai és lelki sérülések következménye volt.

A halála előtti rövid időben sikerült valamit is megtudni tőle fogva tartásának okairól? Ezek az emberek annyira meg voltak félemlítve, hogy beszélni sem mertek. De kik voltak a vádlott-társai?

Apám mellett a fővádlott Stöckler Lajos volt, a hitközség elnöke. Vádlottak voltak még dr. Benedek László, a Zsidó Kórház főorvosa, valamint dr. József (Fisch) András vallástanár, hitközségi tanfelügyelő (aki különben halála után sem nyughat, mert feleségével közös sírjukat nemrég feldúlták). De folytathatnám az említett Szalai Pállal, akit annak a bevallására kényszerítettek, hogy a saját szemével látta, amint Stöckler és Domonkos meggyilkolta Wallenberget. Addig ütötték-verték, amíg aláírta ezt a tanúvallomást. Majd elbocsátották, de figyelmeztették, hogy ha bármikor bárkinek egy szót is szól minderről, azonnal elkapják és kivégzik. Így az ügyből semmi nem derült ki. Szalai 1956-ban Dél-Amerikába emigrált, ahol álnéven élt, rettenetes félelemben. Befejezésül annyit, hogy valamikor 1991-ben vagy 1992-ben Szalai felhívott engem telefonon, Budapestről. Találkoztunk is, és hogy tanú is legyen, jó barátomat, Ember Máriát kértem, legyen jelen. El is jött és felvette a beszélgetést, amelyből könyve, a Ránk akarták kenni született. Szalai később visszament Dél-Amerikába, és egyszer csak jött egy értesítés, hogy ott meghalt.

Visszatérve a vádakra: tudjuk, a koncepciós perek gyakorlata az volt, hogy több szálon próbálták megfogni áldozataikat. Elkezdték valamivel, amit aztán ejtettek, és egészen más irányba terelték a faggatást. Ezt bizonyítja dr. József András kihallgatási jegyzőkönyve is – az édesapjáról szóló egyetlen dokumentum, amelyet ön az üggyel kapcsolatban láthatott –, amelynek másolatát Czinner Tibor juttatta el önnek. Itt a Wallenberg-ügy mellett más vádak is voltak: Gestapo-ügynök, kémkedés, Joint-kapcsolat, cionista érdekeltség. Kimondták-e valaha Domonkos Miksa ártatlanságát? Volt-e bocsánatkérés?

Semmi ilyesmi nem volt, de őszintén, nincs is igényem erre. Ami történt, megtörtént, ahogy a fivéremet sem tudom visszahozni a Dontól. Időnként azért nem állhatom meg, hogy hozzá ne szóljak politikai kérdésekhez. Ezért válaszoltam Bächer Iván cikkére, mert nagyon bosszant, ha valaki nem a valóságnak megfelelően állít valamit. A Terror Háza létesítését helyesnek tartottam, a Holokauszt Múzeumét pláne. Ezeknek az intézményeknek a vezetőivel ma is kitűnő kapcsolatokat ápolok. A gettóról sok irat maradt rám, szerencsére az ÁVH nem vitt el mindent, s ezekből sokat adományoztam Szita Szabolcsnak. Sok adat maradt fenn, például olyan magas állású emberekről, katonai és civil vezetőkről, akik abban az időben tisztességesen viselkedtek, és erejükhöz képest próbáltak segíteni. A róluk szóló igazoló papírok másolatát átadtam a fent említett intézményeknek, hogy megmaradjanak a jövő számára.

Édesapja letartóztatása, fogva tartása milyen hátrányokkal járt önre és a húgára nézve?

Még egyetemista voltam akkor, bár dolgoztam is mellette. Tudtuk, hogy megfigyelés alatt állunk, és én nagyon óvatos voltam. Amikor apám meghalt, írtam egy levelet, hogy szeretném visszakapni apám személyi dolgait: tárcáját, szemüvegét, fogsorát. Behívtak, és az utcán kellett várakoznom. Lejött egy ávós briganti, hogy átadja ezeket a holmikat. Megkérdeztem, hogy mégis mi volt a vád apám ellen, miért tartották fogva egy évig. Az volt a válasza, hogy „azt maga soha nem fogja megtudni”.

Sikerült-e azóta – a már említett jegyzőkönyvön kívül – valami bővebbet megtudnia édesapja kálváriájának okairól?

Nem. Mivel apám magas rangú katonatiszt volt, a rendszerváltás idején, kapcsolataim révén sikerült bejutnom a Honvédelmi Minisztériumba, és ott megnéznem az iratokat. Apámról semmit nem találtam. Amit lehetett, azt kilopták vagy megsemmisítették.

 

(Várnai Pál, 2006. február)

A fenti interjú eredetileg a Szombat folyóirat hasábjain jelent meg.

 

 További linkek

Interjú Domonkos Istvánnal: http://www.toronyhir.hu/files/archivum/200406/setaloutca.html

Hosszú interjú Domonkos Istvánnal: http://www.centropa.org/node/83868

 

 

Darvas István

Tags: elfogadás, hagyomány, judaisztika, kultúra, mélyszegénység, oktatás, Rabbiképző, roma, szegénység, zsinagóga

Darvas István

 

„Nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg”

 

Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (ORZSE) rabbi szakán végzett 2005-ben. Először a Nagyfuvaros utcai zsinagógában rabbi, majd 2010-től a Dózsa György úti vallási közösség vezetője, mellette tanársegédként oktat az ORZSE-n. Két leánygyermek édesapja.

Pár éve kerültél a Dózsa György úti zsinagógába. Milyen közösséget találtál, hogy tudtad elkezdeni annak formálását, tudod-e bővíteni?

2010 augusztusában kezdtem dolgozni a Dózsa György úti zsinagógában, ahol nem túl nagy létszámú, de lelkes közösséget találtam. Nagyjából másfél év kellett, mire az általam hozott emberekkel kiegészült társaság valódi közösségként kezdett működni. Megindult az emberek között az érdemi párbeszéd és együttműködés, ami nem korlátozódott csak a vallási élet kérdéseire. De mindehhez időre volt szükség. Úgy néz ki, hogy létszámban folyamatosan bővülünk, remélem, hogy a rendelkezésünkre álló hely is hamarosan nagyobb lesz.

Mennyire a vallás határozza meg a közösség kereteit?

Tekintettel a tényre, hogy zsinagógai közösség vagyunk, a vallási törvényeknek meghatározó szerepük van a gyakorlatban. Úgy látom, hogy a Tóra szeretete hozza össze a legkülönbözőbb embereket nálunk. Nem egy ember mondta már a közösségemben, hogy biztos nem futottak volna össze a civil életben, mert más helyekre járnak, más az életszemléletük. De ezen a helyen, amely a Tóra köré szerveződött, találkoztak.

Miként került ide ez a korosztály? Van-e valami közös a zsinagógában megjelenő fiatalabb generációk motivációjában?

Mindenkinek saját története van, nincs olyan közös háttér, ami idehozta volna az embereket. Volt, akinek a szülei itt, egész pontosan a szomszéd nagy zsinagógában esküdtek, volt, akit az apukája annak idején elvitt a Dohányba, és elérkezett egy pillanat, amikor úgy érezte, másra is kíváncsi lenne, mást is szeretne látni. Volt, aki hagyományőrző családban nőtt föl, és „anyanyelvi szinten beszéli” a hagyomány nyelvét, és megfelelt neki az a közeg, amit a Dózsán talált. Vannak olyanok, akik rendelkeztek ugyan zsidó ősökkel, de vagy papírokkal nem tudták ezt igazolni, vagy hamachikusan nem számítottak zsidónak, visszatértek vagy betértek. Nagyon sok embernél láttam, hogy nem tud mit kezdeni a zsidóságával, esetleg negatívumok is érik származásából kifolyólag. És ekkor keres valamit, ami élmény, pozitív élmény lehet a számára. Erre a hagyomány pedig tökéletesen alkalmas.

Rabbiként milyen tanácsokat tudsz adni a közösség tagjainak, hogy felkészülhessenek a zsidóságukat ért esetleges támadásokra?

A fizikai támadás szerencsére nagyon ritka, az én közösségemben legjobb tudomásom szerint nem volt rá példa. Erre azt hiszem, nem lehet felkészíteni a híveket, esetleg a feldolgozásban lehet segíteni, ha valakit ilyen atrocitás ér. A sajtóból meg a Parlamentből érkező támadásokkal szemben pedig nem találtam jobb megoldást, mint hogy pozitív munícióval kell feltölteni az embereket. Azt vettem észre – persze ez korántsem tudományos megállapítás –, hogy aki elég örömet talál a zsidóságában, az sokkal kevésbé foglalkozik ezekkel a negatív hangokkal. Az nagyon ritka, hogy valaki öntudatos és a hagyományától talán boldogabb ember legyen, és ugyanolyan intenzitással foglalkoztassák szélsőjobbos megnyilvánulások. Szerintem nekünk, rabbiknak az a feladatunk, hogy megértessük, nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg. Világossá próbáljuk tenni – és ez kötelességünk is –, hogy a zsidó hagyományok megismerése és gyakorlása a jobb minőségű, tartalmasabb élet lehetőségét kínálja. S ha valaki képes ezt a hagyományt beépíteni az életébe, akkor egész egyszerűen ellenállóbb lesz. Mert erőt ad.

És mit tanácsolsz azoknak, akik a szellemi, esetleg fizikai támadások miatt el akarnák hagyni az országot?

Ha valaki verbális vagy fizikai erőszak hatására kívánja elhagyni Magyarországot, akkor azt hiszem, túl azon, hogy ennek nehézségeire felhívom a figyelmét, mást nem nagyon tehetek. Hozzá kell tennem, hogy az én ismeretségi körömben nincs olyan ember, aki az antiszemitizmus miatt akarna távozni, általában a gazdasági kényszer játszik szerepet.

Vajon eleget, keveset vagy netán sokat beszélünk Magyarországon a zsidóságról, zsidó kérdésekről?

A mennyiséggel nem lenne baj, a probléma inkább az, hogy javarészt az antiszemitizmus kapcsán folyik a beszélgetés. Vannak nagyon komoly gondok ma Magyarországon. Az antiszemitizmus is ilyen, de meglátásom szerint sem a magyar zsidóságnak, sem az országnak nem az antiszemitizmus az elsődleges problémája. Sokkal több aggodalomra ad okot a romák vagy a mélyszegénységben élők helyzete. Azt gondolom, hogy minden zsidónak kötelessége érzékenységgel fordulni ezen problémák felé.

Foglalkoznak-e a zsidó közösségek a roma kultúrával, annak megismerésével?

Legjobb tudomásom szerint szervezett keretek közt biztosan nem. Talán érdemes lenne a zsidó iskolákban, intézményekben, zsinagógákban elkezdeni beszélgetni a kérdésről. Fel kellene mérni, hogy állnak a zsidó közösség tagjai az előítéletesség terén. Magam voltam fültanúja olyan beszélgetésnek, ahol egyértelműen kiderült, hogy volna mivel foglalkoznunk.

Van esély az ilyen beszélgetésekre?

Bízom benne, hogy van.

Sokan a holokausztból eredő frusztrációval élik meg a zsidóságukat. Miként tudja ezt a közösség feloldani?

Olyan lehetőségeket próbálok kínálni, amikkel ha valaki él, ha ezekbe a lehetőségekbe energiát fektet, akkor már önmagában az energiabevitel intenzitása eltereli a figyelmét a sérelmeiről, kételyeiről. Egész egyszerűen, ha valaki az általam vezetett közösségnek a tagja, akkor megszületik benne a késztetés, hogy tanuljon meg héberül olvasni, tanuljon meg minél többet a hagyományról, éljen a hagyományok szerint, hozzon áldozatokat a közösségért. És ha valaki ezt elkezdi, akkor óhatatlanul háttérbe szorul minden más szorongása. Nem mondom, hogy ez megszüntet minden gondot, de én alapvetően nem tudok jobb gyógyszert, mint az örömre való törekvés rögös, munkaigényes útját. Azt láttam, hogy az ilyen utat választó emberek masszívabbá és kiegyensúlyozottabbá váltak. Nem gondolom, hogy ez az egyedüli megoldás, de mást nem tudok helyette.

Számtalan, főként fiatal közösség szerveződött a zsinagógákon kívül is az elmúlt bő két évtizedben.

Igen, ez igaz, de ezek a kezdeményezések – bár kifejezetten sikeresek is voltak köztük – néhány év után eltűntek. Egyáltalán nem biztos, hogy ez törvényszerű, könnyen lehet, hogy a napjainkban születő, vagy már néhány éve működő próbálkozások tartósak lesznek. Ha valakinek sikerül aktivizálni a magyarországi zsidóságot, akkor az elmondhatja majd, hogy komoly bravúrt hajtott végre, mert napjainkban sem a hagyomány, sem a héber nyelv megismerésének vágya, sem az izraeli vagy diaszpórai zsidó kultúra, de még egy erős zsidó gyökérrel bíró focicsapat sem mozgat meg tömegeket. Vannak kampányszerű fellángolások, de állandó érdeklődés – ez a felsorolt területek mindegyikéről elmondható – csak keveseket jellemez.

Te magad hagyománytisztelő családból érkeztél?

Nem. Nagymamámnál még bizonyos elemek felismerhetőek voltak, de az utolsó a családban, aki vallásos neveltetést is kapott, a nagyapám volt, akit én már sajnos nem ismerhettem.

Akkor téged hogyan érintett meg mindez?

Egyszer valahogy felmerült bennem a vágy, hogy szeretném megismerni a hagyományainkat, és a tanulmányaim elkezdése után olyan meglepő események történtek, amelyek erősítették bennem ezt a vágyat. Például két héttel azután, hogy elkezdtem a Rabbiképzőben tanulni, jött egy megkeresés, hogy visszatelepül egy ortodox tanító azzal a céllal, hogy az ortodoxiát Magyarországon népszerűsítse, és tanítványokat keres. Nagy hatással volt rám, óriási lökést jelentett utam elején.

Honnan eredtek korábbi zsidó élményeid?

A családon kívül természetesen rengeteg zsidó barátom volt, de a meghatározó élményt Izrael jelentette.

(Bán Dávid, 2013. április)