Bevezető

„Az Isten van valamiként:

Minden Gondolatnak alján.”

(Ady Endre)

„…ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret…”

(József Attila)

Az identitás, mint ebben a kötetben olvasható, konstruált, fragmentált, szituatív, s közben, mint azt kutatók mondják, még pervazív, azaz mindent átható is. Mindazok tehát, akik ebben a kötetben megszólaltak, s akik kérdeztek, eltérő módon zsidók, de végül persze, csak azok.
Ez a mondat épp olyan tárgyilagosnak tűnik, mint amilyen riasztó is lehet mindazoknak, akik épp nem a megsemmisítő egyszerűséget, ellenben a kiismerhetetlen bonyolultságot szeretik az életben. Ráadásul a dolog még bonyolultabb, mert nemcsak az a kérdés, hogy a zsidónak vagy nem zsidónak születettek miként ítélnek önmagukról, hanem az is, hogy mások – ama bizonyos mindenkori mások – miként ítélnek rólunk. Jómagam, jó néhány e kötetben megszólalóhoz hasonlóan, a szituatív zsidó identitást vélem magamra nézvést igaznak. Azaz, én holokauszt- (genocídium-) zsidó vagyok, ez az identitásom alapja, úgy vélem, az az én dolgom is, hogy ami történt, annak emlékezete ne (csak) zsidó dologként maradjon meg. Úgy vélem, hogy túl ezen, nem vagyok zsidó. Közben elég pontosan tudom, hogy ennek az állításnak csupán pszichológiai hitele van, számos kortársam számára zsidó vagyok – bármiféle különösebb bonyodalom, probléma nélkül. (A kötetben Spiró György, Németh Gábor számol be hasonló helyzetekről, előbbi normatív radikalizmusával, utóbbi kiismerhetetlen eleganciájával, mindketten hitelesen.)

Azaz, ha – a kötetben megszólalók jelentős részéhez hasonlóan – az identitást nem adottságnak, hanem  megértendő, mindig a korszellemmel összefüggésben álló kritikai feladatnak látom, az mit sem változtat azok percepcióján, akik a maguk adottságát épp evidenciának látják, s így nem is értik, hogy mit vacakol azzal ennyi ember – ahogy azt e kötet is mutatja.
S vannak persze, akik mindezt másként gondolják: így például Heller Ágnes, Konrád György, akik a maguk zsidóságát nem az antiszemitizmus, s végképp nem (csak) a holokauszt felől értik, amit nemcsak azért kell tiszteletben tartanunk, mert mindketten elég sok kaland után maradtak életben, hanem azért is, mert elgondolkoztató, hogy mindazok, akik utóbb születtek, mintha gyakrabban tekintenék azt zsidó identitásuk alapjának, mint azok, akik – Hellerhez és Konrádhoz hasonlóan – az úgynevezett első generációhoz tartoznak.

Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy egy hosszú élet, azaz változó társadalmi feltételek, kontextusok között másként volt, s lesz zsidó valaki, miközben ugyanaz az ember marad. S talán ez ennek az elgondolkoztató, lassan, többször visszaolvasható, személyes és megkerülhetetlen kötetnek az egyik legfontosabb hozadéka vagy kérdése. Ugyanis nemcsak a zsidókra érvényes mindez, hanem a magyarokra is, akik ugyanazok lennénk. Magyarnak lenni épp olyan kevéssé magától értetődő elméleti kérdés, mint amilyen egyszerű a gyakorlatban. Általában ok nélkül a legritkább esetben szokott valaki hétköznap az identitásán merengeni. Hanem csak úgy van, egyszerűen csak van. És aztán mindig történik valami. Hozzá szólnak, olvas egy
mondatot, ír egy másikat, meglát egy képet, elfelejt egy nevet, s aztán eszébe jut. Egy ember ül vele szemben, aki interjút készít az életéről, s akkor véget ér a gyakorlati evidencia, s kezdődik az önreflexió. Hiszen látjuk, hogy nem ugyanúgy vagyunk zsidók például 1989 előtt s után. Más kontextusként működnek az evidenciák a kommunizmus, mint a még oly nehéz és bonyolult demokratikus viszonyok között. Faludy György, Kende Péter interjúi forrásértékű szövegei ennek az átváltozásnak, mindketten túlélték a holokausztot, aztán a kommunizmust, azaz magukat is
éppúgy, mint mindannyian, legfeljebb nem olyan drámai választások kényszereit kellett elviselnünk, mint például nekik.

S ott van Ranschburg Jenő interjúja – a mindig végtelenül türelmes és felkészült Várnai Pál készítette, nem sokkal Ranschburg halála előtt. A nagyszerű pszichológus 2011 márciusában a zsidó szerepek pszichológiai költségeiről beszélt, amelyet mindenki minden esetben megfizet, úgy tűnik, nincs mit ügyeskedni. Díszzsidónak lenni éppoly megalázó, mint némán hallgatni, amikor antiszemiták beszélnek, s abban reménykedni, hogy a zsidóság mégsem látszik.

Úgy tűnik nékem, hogy a megoldások egyike a megoldhatatlansággal való együttélés, illetve a szituatív identitás – amely mégiscsak a demokratikus országok kiváltsága, amelyek ismerik, s elismerik a magánéletet. Ez olykor lelkesítő ám. A minap a varsói Lengyel Zsidó Történeti Múzeum munkatársaival ültem a most átadott épület egyik tárgyalószobájában. Munkáról volt szó, kapcsolatokról. S amikor eljöttem, hirtelen felrémlett, hogy egyetlen kérdés, utalás sem hangzott el bármelyikünk származásával, identitásával kapcsolatban. Pontosabban, ez egyszerűen
elképzelhetetlen volt. Még jobb érzés volt arra gondolnom, hogy sikerült úgy végigbeszélnünk másfél órát egy holokausztkiállítással kapcsolatban, hogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy mifélék is lennénk. A mondatok és az érvek álltak jót magukért, s ez épp elég volt.

Talán, mint azt ez a fontos kötet is mutatja, nem akarhatunk ennél sokkal többet. Az identitás nyilvánosságát ki-ki maga határozhatja meg, és minden, a felkínált azonosításon túli kutatás nem pusztán tapintatlanság, ellenben agresszió. Senki emberfia nem tudhat jobb lehetőséget annál, mint hogy arra figyeljen, hogy amit itt mondtam, amit itt írtam, mit jelentett, nem pedig arra, hogy miért mondtam, miért írtam.

György Péter

(György Péter előszava eredetileg a beszelgetesek.haver.hu oldal nyomtatott változatában, a Beszélgetések című kötetben jelent meg. – A weboldal szerkesztői)